Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1972-02-05 / 3. szám

Jtl.u/jij tir-ő e i juhi a. kthmiej ú)Mwt

A TTF, lehetőség és valóság

A fogalom tisztázása érdekében hadd mondjam el azonnal, hogy a TTF nálunk ugyanaz, mint például az angol nyelvű országokban STR, Scientific-Technical Revolution, a tudományos-technikai forradalom. Meglehetősen általánosan alkalmazható már nálunk is ez a rövidítés. Technikai vonatkozásaival e helyt most nem foglalkozunk, rövidesen publikálódik ugyanis az országos távlati kutatási és fejlesztési tervkoncepció s akkor világosabban láthatjuk majd a TTF eme oldalát. A kérdés, amely egyre inkább a vizsgálódás középpontjába kerül, a TTF hatása a társadalomra. Figyelemre méltó vitát rendezett e tárgykörben a Társadalmi Szemle. Az ankétot Benke Valéria, a folyóirat főszerkesztője vezette s azon a probléma számos ismert kutatója vett részt, így dr. Kulcsár Kálmán, a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Kutató Intézetének igazgatója, dr. Pál Lénárd, a Központi Fizikai Kutató Intézet igazgatója, dr. Vámos Tibor, az MTA Számítástechnikai Központjának és Automatizálási Kutató Intézetének igazgatója, dr. Holló Mária, az MTA Filozófiai Intézetének tudományos fömunkatársa, dr. Mari György egyetemi tanár, dr. Ágoston László egyetemi tanár, dr. Gerle György, a Városépítési Tudományos és Tervező Intézet tudományos osztályvezetője, Ferge Zsuzsa, az MTA Szociológiai Kutató Intézetének tudományos főmunkatársa, Vakaliosz Thanaszisz egyetemi adjunktus.

Általános egyetértés mutatkozott abban a tekintetben, hogy a tudományos technikai forradalom alapvetően társadalmi jelenség, ezért hatásait igen összetett módon kell vizsgálni. A hazai, magyarországi helyzetet tekintve a fő nehézséget azok az ellentmondások jelentik, amelyek a TTF követelményei és a valóságos helyzet között fennállnak. Az egyik ilyen alapvető ellentmondás az, hogy bár a szocialista társadalmi rendszerben a forradalom gyors kibontakoztatásának feltételei nyilvánvalóan jobbak, mint a tőkés rendszerben, mégis a lehetőség és a valóság között széles rés tátong. Ez abból adódik, hogy nálunk az ipari forradalom és a tudományos-technikai forradalom csaknem egy időben jelentkezik. Más szóval, még mielőtt elvégezhettük volna az ipari forradalom feladatait (ami Amerikában és a fejlett nyugat-európai országokban már hosszú évtizedeikkel ezelőtt végbement), máris jelentkezett ez az újfajta forradalom a maga teljes követelményrendszerével, igen gyors kibontakozási sebességével, társadalomformáló hatásának dinamizmusával. Ezt jellemezték a „Penészlek-komputer” ellentmondással. (Penészlek elmaradott Szabolcs megyei kisközség, amely mintegy kifejezi az országban található regionális különbségeket.) És ehhez kapcsolódik az úgynevezett optimális feszültségek problémája, vagyis az, hogy egy adott társadalomban mennyire megengedett és mennyire megengedhetetlen a különböző anyagi, kulturális, öntudatbeli szintek jelenléte. Többen osztották azt a véleményt, hogy a TTF és az ipari forradalom összetorlódása következtében a társadalmi-gazdasági feszültségek hazánkban számos területen lényegesen nagyobbak az optimumnál, a lehető legjobbnál, más területeken viszont ez alatt maradnak, ebből származóan azután hol húzóerő gyanánt, hol erős fékező hatással jelentkeznek. A felületes öszszehasonllítás a nálunk fejlettebb országokkal megvalósíthatatlan — legalábbis ma még nem realizálható — igényeket támaszt s így eltorzítja a hazai lehetőségek józan megítélését. Másrészt, ahol a feszültség az optimum

alatt marad, nem ösztönöz jobb munkára, a képességek megfeszítésére, a továbbtanulásra.

A vita során előtérbe kerül az invarianciák fogalma is. Az invarianciát nem tudományos pontossággal fordíthatnánk így: változatlanság, de jobb ha körülírjuk. Az invariancia azzal foglalkozik, hogy mi az, ami tőlünk, vagyis egyéni és társadalmi elhatározásainktól, döntéseinktől függ, és mi az, ami tőlünk, tervezésünktől független, amire nem, vagy alig tudunk befolyást gyakorolni. Igaz, az idők folyamán minden változik, de vannak gyorsan és vannak lassan változó dolgok. Meg kell különböztetnünk bizonyos általános emberi és társadalmi adottságokat, amelyek csak rendkívül lassan változnak, és fel kell tárnunk konkréten a mi társadalmunkban, a mi országunkban meglevő, lassan változó elemeket.

Többen azt az álláspontot fejtették ki, hogy elengedhetetlen elméletileg is tisztázni a TTF és a szocializmus viszonyának kérdéseit, mivel egyre inkább úgy tűnik: a szocializmus teljes felépítéséhez a TTF megfelelő kibontakoztatása is szükséges. Nemcsak technikai vonatkozásban, hanem a társadalmi viszonyok fejlődésében, az emberek és embercsoportok közötti viszony változásában. Ez egyenesen kapcsolódik ahhoz a kérdéshez, hogy a széles közvéleményt tudatosan fel kell készíteni a TTF problémáinak befogadására, a jövő várható kérdéseire és azok lehetséges megoldására. A TTF elterjedése általában két módon mehet végbe. Egyrészt a fejlett ipari országokban a technológia átalakulása, a tudomány technikai realizálása olyan dinamikával történik, ami maga után vonja az emberi fejekben levő nézetek szükségszerű változását is. Másrészről olyan országban, ahol a tudományos eredmények terjedése lassú, az iskola vállalhatja azt a szerepet, hogy maga után vonja a forradalmi átalakulást. Mély és alapos vizsgálatot igényelne, hogy M agyar országon mi a valóságos helyzet e tekintetben, hiszen a viszonylagos elmaradás mellett ismerünk olyan gyárakat, üzemeket, ahol már teljesen a TTF-nek megfelelő a légkör, a szervezettség, a gondolkodásmód.

A vita során érdekesen merült fel a TTF, a környezetszennyezés és a demográfiai robbanás komplex kérdése. Bár ez utóbbi nálunk nem jön számításba, a TTF termelésnövelő és környezetszennyező hatása különböző módon nálunk is érvényesül. Sőt Magyarországon most éppen abban a helyzetben vagyunk, hogy valójában még csak a TTF első lépcsőfoka előtt állunk, de már mind veszedelmesebben jelentkeznek az emberi környezet elszenynyeződésének tünetei. A vita egyik részvevője egyenesen úgy fogalmazott, hogy esetleg előbb kerülünk szembe a TTF negatív oldalával, mint ahogy még a pozitív oldalai érvényesülhetnének. Persze olyan kérdés ez, ami nemcsak tőlünk függ, például ismeretes, hogy vízkészletünknek csak öt százaléka hazai eredetű, folyóvizeink mind szennyezettebben érkeznek hozzánk, a magas légköri szenynyezettségről sem mi tehetünk elsősorban.

A röviden ismertetett ankét természetesen nem hozhatott döntéseket, sőt nem is alakíthatott ki egységes nézeteket minden kérdésben. Megindított azonban egy felmérési, kutatási, vizsgálati folyamatot, amely végső soron nemcsak a kérdések tisztázásához vezethet el, hanem megfelelően előkészíti a közvéleményt is mindarra, amivel a hetvenes években majd szembe kell néznie.

Pethő Tibor

Kádár János vezetésével küldöttség vett részt a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének prágai ülésén. A kép az elutazás előtt készült, jobbról balra: Kádár János, Fock Jenő és Péter János

A békemozgalom idei feladatairól tanácskozott az Országos Béketanács. Balról: Harmati Sándor a Szolidaritási Bizottság elnöke, Sebestyén Nándorné, a Béketanács főtitkára, Bencslk István, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának főtitkára, az Ülést megnyitó Darvas! István, az Országos Béketanács alelnöke, dr. IJjas József kalocsai érsek, a püspöki kar elnöke és Kiss Károly, a SZOT alelnöke

Hazaérkezett az a delegáció, amely részt vett a Brüsszelben tartott Európai Biztonsági Értekezleten. Képünkön: dr. Bartha Tibor református püspök, a delegáció vezetője nyilatkozik a sajtó képviselőinek

Magyar „farmalapítók”

Magyar mérnökök, geológusok, agronómusok és közgazdászok népes csoportja dolgozik Irán északi részén, Gorgan városka közelében, ahol magyar tervek falapján épül az ország legmodernebb mintagazdasága. A hatezer hektáros területen felépülő növénytermesztő és állattenyésztő kombinát beruházási terveinek elkészítése magyar mérnökök szellemi terméke lesz. Az állattenyésztési és növénytermesztési ágazatokat, az ott felépülő feldolgozó üzemeket, és a bennük alkalmazott gyártási eljárásokat, technológiákat mind magyar szakemberek tervezik. A tervek szerint Gorgan óriási farmján 1974-ben kezdődnék meg a termelés. A farm személyzetét, munkásait is magyar szakemberek tanítanák be.

Az iráni „farmalapítókkal” egy időben Irakban dolgozik hasonló feladaton magyar műszaki kollektíva, és több afrikai országból is kapott ilyen jellegű megbízatást a Komplex Külkereskedelmi Vállalat és a MEZÖBER, a Mezőgazdasági Beruházási Vállalat.

A MtytyPPf PARJJAN

SPELLETICH PAULA NAPLÓJA

I.

Minél jobban távolodunk a „nagy időtől”, egyre több emlékezés, levél kerül elő, amely a szabadságharcban elbukott magyarság hősi helytállását bizonyítja Amerika különböző partjain. Ilyen bizonyíték ez az itt közölt napló is.

Spelletich Bódog Bács megye alispánja, majd a megye képviselője a debreceni trónfosztó országgyűlésen, később a megye kormánybiztosa volt.

A szabadságharc elbukása után halálra ítélik, jelképesen ki is végzik. Szökni kénytelen, és 1850-ben már Iowa államban, Scott és Decatur megyék határán, a két legnagyobb magyar település, New Buda és Davenport között, Hickory Groveban, idősebbik fiával, Mihállyal irtja az őserdőt, szántja a rögöt.

Az itt közölt napló Spelletich Paula viszszaemlékezése, aki négyéves korában került ki szüleihez, a kilencéves bátyjával együtt. Tele van gyermeki romantikával ez a napló, de mindenütt hiteles és korhű. 1866-ig vezeti naplóját, akkor tért vissza Magyarországra apjával együtt. Itthon ment férjhez Skublics Jenő földbirtokoshoz.

Íme Spelletich Paula naplója amerikai életükről és a több mint száz év előtti rögtörésről.

*

ötéves koromban szegény mostoha nagyapám meghalt és még szomorúbb lett a kis

hajlék.. Ebben az időben már járt hozzánk a „mester”, ki megtanított magyarul és németül olvasni, írni.

Nagyanyám lassan elérkezettnek látta az időt, hogy míg jó erőben van, kivigyen bennünket apámhoz és anyámhoz, kik már 4 év óta vártak reánk a Mississippi partján. De előbb meg akarta ismertetni velünk a civilizáció minden vívmányát. Először tánciskolába járatott, ahol Ádi elsajátította a könnyebb mozdulatokat, de én mogorva természetemmel nem tudtam semmiféle ügyességre szert tenni. Naponta elmentünk az újonnan megnyitott színházba is, és kacagtunk az akkor divatos Lumpacius Vagabunduson és sírtunk Hamlet, vagy Rómeó és Júlia felett. Nagyanyám közben erősen dolgozott kelengyénkén, és mire az elutazás ideje elérkezett, sok fehérnemű és ágynemű volt óriási ládákban elhelyezve, hogy a nagy úton bennünket elkísérjen.

Az elutazás hírére nagy volt a riadalom Szabadkán: Nagyanyám Baját és Pestet leszámítva még nem volt túl a város határán. Hogyan fog 6 velünk arra a távoli világrészre eltalálni.

Hogyan jutottunk a Hotel Meisselbe, nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy megmérhetetlen nagysága — 3 emeletes volt — valósággal lesújtott. Ügy tetszett, mintha ez a nagy kőhalmaz mind felém tódulna és viszszavágyódtam Szabadka tömésfalú házikói közé.

És miért kell nekünk itt, a sötét falak között maradni? Nagyanyám megmagyarázta, hogy útlevél kell, mellyel Amerikába megyünk. Délre megjött Gutherz, azzal a lesújtó hírrel, hogy útlevél nincs és valószínűleg nem is lesz. Nyilván nagyanyám nagybátyja, az osztrákbarát Adamovich belső titkos tanácsos fondorkodásai következtében, aki nagy örökséget ígért ráhagyni, ha nem megy rebellis fia után. Nagyanyám azonnal kocsiba ült Gutherzcel, és Ádámot magukkal víve, elmentek e magas állású rokonhoz, hogy meglágyítsák a szívét. Bemutatták Ádámot, kinek apja túl a tengeren vár reá. Kaptak is szép szót eleget, és szép ajándékot Adámnak. De Adamovich egyúttal közölte azt is, hogy az általa ellenzett utazás nagyanyám kitagadását vonja maga után. Nagyanyám azonban elhatározta, hogy mindaddig Bécsben marad, míg sikerül az öregurat engedékenységre és az útlevél kieszközlésére bírni.

Gutherz ekkor kitűnő ajánlatot tett. Ve je: dr. Görgen, a döblingi szanatórium igazgatója volt. Azt javasolta, hogy a drága szálloda helyett vegyük ki a szanatórium két üresen álló szobáját, míg az útlevélügy el nem dől. Bécsben ugyanis kellemetlen megfigyelés tárgyai lettünk volna, örömmel fogadtuk az ajánlatot és április 15-e már ott talál bennünket a szanatórium kertjében Gutherzékkel szemben, akik egy külön kis házban laktak.

Két szobánk volt Széchenyi István szobája alatt. Reggelenként, ha kimentünk a kertbe játszani, Széchenyi felnyitotta ablakát, barátságosan megszólított és szóba hozta apánkat, kit az országgyűlésről látásból ismert.

Így lettünk hat hétre döblingi lakosok.

Múltak a napok öröm és remény közt. De a boszorkánymester, az öreg Adamovich nem tudta leküzdeni megátalkodottságát, és megakadályozta, hogy útlevelet kapjunk.

Atyám Londonban várt már bennünket Campanéknál, késni nem lehetett. Gutherz hősi elhatározása hamis útlevelet szerzett, hogy mint nagyanyám állítólagos öccse szöktessen bennünket Európán át.

Másnap, mikor kimentünk Adival sétálni, Széchenyi kinyitotta ablakát és megszólított bennünket. Nagyanyám előbb már megmagyarázta, hogy Széchenyi nagy ember, így szavai megmaradtak emlékezetemben: „Gyerekek — szólt —, hallom, elutaztok Amerikába." Ádi feleli: „Apánkhoz megyünk.” „Mondjátok meg atyátoknak — folytatja Széchenyi —, hogy ne felejtse el hazáját és gondoljon néha rám, örülök, hogy láttalak benneteket.” — Ezen alkalommal kapta Ádi a kis acélkardot, én pedig kegyelettel őriztem a születésnapomra Széchenyitől kapott kis nefelejtscsokrot.

(Amerikában a kardot Adám Perczel Mór tábornok Miklós fiának adta emlékül, ők azonban mind meghaltak és a kard a Széchenyi Múzeumba került.)

(Folytatjuk.)

3