Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1972-08-19 / 17. szám
[. század szenvedélye Az autószerelő tárgyi ismeretek megszerzése meglehetősen nehéz volt. Életem legboldogabb pillanata volt, amikor szert tettem egy ócska porlasztóra ócskavasgyűjtés közben, ami jeles úttörő-foglalkózásnak számított. Ezt a rozsdás karburátort hazavittem, titokban hozzálláttam, hogy szédszedjem. Olyan izgalom fogott el, mintha bűnt követnék el. Végre sikerült, feltárult előttem az autó lelke. Olyan büszke lettem, mint aki Valami nagy, világra szóló sikert ér el. (Közben dolgozik az autómon. Munkája olyan serény és kimért, mintha minden mozdulatát önműködő programvezérlés irányítaná, mégsem gépies, hanem gyöngéd és figyelmes. A szerszámok inkább műszereknek hatnak hosszú ujjai között, úgy bíbelődik a Fiattal, mint egy engedetlen gyerekkel, akit meg kell békiteni. Cigarettaszünetet engedélyez önmagának s ezalatt szemügyre veszi, mit művelnek a csoportjához tartozó s jobbára nála is fiatalabb szerelők, valamint a tanuló, aki olyan áhítattal néz fel rá, mint egy római kispap a pápára.) — Amikor elvégeztem az általános iskolát, szüleim beírattak a II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumba, nyilván azzal a titkos szándékkal, hogy a gimnáziumban „megjön az eszem” és más pályát választok magamnak. Én azonban tudtam, hogy abból nem lesz semmi, de becsületesen elvégeztem a gimnáziumot és leérettségiztem, mert akkor már tudtam, hogy az autószerelés nem egyszerű ipar, hanem egy kissé tudmány is, amelyhez meg kell szerezni a megfelelő ismereteket; A világ autóipara robbanásszerűen fejlődött s nálunk is meredekén felfelé ívelt a grafikon, a jó autószerelő keresett mesterember lett, így aztán senki ■ sem csodálkozott, hogy érettségi után autószerelő ipari tanulónak jelentkeztem. Azt hitték, afféle divatos, jól jövedelmező pályát választottam, pedig nem egészen így volt. Akkor is és ma is az autó érdekel és vonz, a XX. szá'.ör elkergettek, mint ahányszor megtűrtek, de ;ak ha néhány percig táthattam a számat, már múltam valamit, ha egyebet nem, a motor elelyezését, alkatrészeit. Később már hozzá is idtam szólni elrebegtem egy-egy jó tanácsot, és ckor még hamarabb elkergettek. (Mindezt nem nekem mondja, hanem a mohnak, amellyel foglalkozik. Az az érzésem, hogy motorral sokkal bizalmasabb viszonyban van, int velem, mert amíg kérésemre életsorsát iserteti, félmondatokkal, előttem jórészt ismeretn szavakkal a motorhoz is beszél, barátságos ünnyögésekkel és megnyugtató hangsúlyokkal, lint egy orvos, aki már tudja, mi a baj s első Agának tartja, hogy a beteget megnyugtassa, annak pillanatok, amikor fölöslegesnek érzem tagam, a legszívesebben elsomfordálnék, de maim is úgy vagyok, mint a legtöbb autós, szereim megjátszani a szakértőt, de szakszerűnek irtott kérdéseim rendre felsülnek.) — Barátaimat természetesen olyan fiúk között erestem, akiket szintén csak az autó érdekelt, s i nem volt nehéz, mert a legtöbb gyerek ebben korban valóságos szerelmet érez az autó iránt, n a felszabadulás után születtem, gyerekkoroman még nagyon kevés volt az autó Magyaroríágon, csak most bontakozik ki nálunk a moto'záció, így a közelebbi kapcsolat kialakítása, a zadnak ez a csodálatos alkotása, amely — én úgy érzem — a legjobban kifejezi az évszázad eszményét és amely a legtöbb embert egy szenvedély bódulatában tart. Az autó átalakítja az embert, megváltoztatja a gondolkodásmódját, az indulatait és nekünk erre is nagyon kell figyelnünk, mert az autó hibáját rendszerint le lehet olvasni a gazdájáról. Ha tetszik, ha nem, meg kell szerezni bizonyos' emberismeretet, másképpen nehezen boldogulunk az autóval, ami öszszeforrott az emberrel, mintha úgy hegesztették volna össze. Talán nem hat nagyképűségnek, ha azt mondom, hogy a jó autószerelőnek egy kicsit nevelőnek is kell lennie, meg kell tanítania az ügyfelet arra, hogyan kell bánni az autóval és hogyan kell viselkednie a közlekedésben. Mert nem az autó tulajdona teszi rangosabb emberré a tulajdonost, hanem a magatartás. A kocsi egyébként rendben van, tessék a pénztárhoz fáradni. (Udvariasan meghajol és kézbe veszi a következő kocsi munkalapját. Ha valaki Nyugat felöl érkezik Budapestre és valami baj van a kocsijával, a Budaörsi úti Hotel Wien mellett megtalálja az Autófenntartó Ipari Tröszt modern autójavító állomását, éppen .a magyar főváros kapujában. Hajtson be• nyugodtan és keresse Sarlós Jóskát.) BarótI Géza Belső kalandok Egy békében élő huszonkét esztendős fiatalember aligha adhat nagy kalandokról számot, különösen akkor nem, ha sorsa szabályosan folyt a megszokott dolgok medrében az általában jellemző rend szerint, amely a kellő értelmi képességekkel megáldott fiataloknak lehetővé teszi, hogy tizennégytől tizennyolc éves korig gimnáziumba, azon túl pedig négyöt esztendeig egyetemre járjanak. Az egyetlen, olykor szorongatóan izgalmas kaland az egyetemi felvétel, hiszen a legnépszerűbb karokon négy, ötszörös, sőt olykor tízszeres a túljelentkezés. De annak a fiatalembernek, Sugár Gábornak, akiről szó lesz tulajdonképpen, az is simán ment, az érettségi után azonnal felvették a Budapesti Műszaki Egyetem építészmérnöki karára, azzal a kikötéssel, hogy egyetemi tanulmányainak megkezdése előtt eleget tesz katonai szolgálati kötelességének, már ahogyan az törvény és szokás. A katonaélet is kaland, de arról szívesen csak az idősebbek beszélnek, ily módön emlékezve és emlékeztetve ifjúságukra. Mégis, mi sem jellemzőbb az ember húszas éveire, mint a kaland, a saját belsejében lezajló kalandok sora, amely nem egyéb annál, hogy mindenki felfedezi, ismeri és megérteni akarja a világot, s ezt másképpen megtenni ném tudja, minthogy — sajátos szólással élve — a maga bőrét viszi a vásárra. Az ifjúság legjellemzőbb törekvése az a makacs keresés, a hely, jellem és életforma keresése, s e kérdésben sem könyv, sem szülő, sem film, sem egyetemi professzor nem adhat eligazítást, legfeljebb tanácsot, de a döntő mindig az marad, amit az ember önmaga határoz és gondol el, kibogozva a nekivalót a világ számtalan szálából. Aligha lehet néhány rövid beszélgetés alapján megismerni egy embert, én mégis azt hiszem, biztosra mondhatom, Sugár Gáborra ez a legjellemzőbb; a lelkiismeretes keresgélés, a megérteni vágyás, a társadalmi és egyéni jelenségek ismerni óhajtása, művészetben, politikában, barátságban, és az, ami mindebből következik: megtalálni a hasznos életlehetőséget, s ez a hasznosság nem az egyénre, hanem a társadalomra vonatkozik. Természetesen nem akarom azt mondani, hogy az itt megemlített lelkiismereti kérdések jellemzők minden fiatalra, sőt úgy hiszem, illő elmondanom: véleményem szerint kivételről van szó, Sugár Gábor nem élte át a mostanában olyannyira divatos beat-korszakot, a tizenévesek külsődleges módon önmagukkal foglalkozó, épp ezért uniformizáló „elbódulásának” időszakát. Egyéniség volt akkor is a maga módján: apró termetű — később hirtelen nyurguló — csodálkozó szemű, érzékeny, az emberi rossz tulajdonságok láttán olykor elkedvetlenedő fiú, akit elsősorban az emberek érdekeltek; másokhoz vonzódva közeledett saját magához. _ Építésznek készülök, így hát- az építészet érdekel a legjobban; de nem kote lezőszerűen, hanem másképpen Sok mindent szeretnék építeni, és sprintem, valamilyen módon az.épitfs hez tartozik az emberek ala-Rlt£a kezdődött beszélgetésünk. Én egy kicsit értetlenül néztem rá, aztán azt mondta^Ha valaki embereket akar alakítani, az feltehetően úgy érzi, hogy megszívlelendőt tud adni az embereknek. Budai házuk padlásszobájában ültünk, az ablakon av beáradt az esti lombok szaga. A fehérre meszelt kedves helyiségbe meredek lépcsősoron át, gerendák között bujkálva 1U^.1 Nem egészen így értettem a dolgot — mondta a fiú, s egy csöppnyi önirónia csendült meg a hangjabaa _ Nem arról van szó, amit adni tudok, hanem arról, amit keresek; ember vagyok én is, és ha emberalakitásrol beszélek, elöljáróban magamra gondolok. Mindig Jellemző volt rám, hogy konynyen elriadó természetem ellenére vonzódtam az rekhez talán azért, mert a szüleim befelé forduló életet éltek Volt bennük közösségi jóindulat, de Jobban szerették egymást, mint a világot. Most ketten vagyunk apám mai édesanyám meghalt, emlékszem gyermekkorom ió törvényére”, a családon belül megértés, tapintat, szüntelen figyelines jóindulat volt és én sokáig azt hittem! az emberek valamenynyien ilyenek, keresik, becsülik egymást. Amolyan, ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel” indítást kaptam itthonról, es köbben teljesen megrendültem azoktól a másfajta tapasztalatoktól, amelyeket a „KO. világban” szereztem. — Mégis, azt mondod, vonzódsz az emberekhez... — Közben rájöttem — a hangjában ismét ott bujkjl^ leheletnyi irónia —, ralótt<TTM _ főképp olvasmányaim alapján hogy az embereknek egyáltalán nem keU olyannak lenniük, mint ahogy én elképzeltem. Az én tévedésemért egyszóval, nem a világ felel. Egyensúlyt kerestem, valóban meg akartam ismerni az embereket, Az épltészmérnOkJelölt... A mamával olyannak, amilyenek. Talán 16—17 esztendős koromban találtam itt a padláson egy filozófia tankönyvét. Végigolvastam; a marxizmus humánuma fogott meg, mégértettem, amivé én szeretnék válni az nem egyéb, minthogy valami egységes elv szerint megítélni a világot és eligazodni benne. Megértettem, hogy valami ilyesmit akarok. Tulajdonképpen az jellemző rám, hogy semmit sem csináltam, csak akartam. A másik fontos jellemzőm: ha valamit tudok, azt azonnal meg akarom osztani más emberekkel... — Ez valójában pedagógusi hajlam... — Csak hát nekem érzékem volt a matematikához és Eizikához, sokat foglalkoztam művészettörténettel és ebből — szüleim elképzelésével összhangban — az jött ki, hogy építész leszek. E produktív pályát a társadalom amúgy is megbecsüli. Természetesen — végül — formálni és formálódni vágyó hajlandóságaim ellenére rájöttem, hogy nem vagyok más, mint ;gy jó szándékú emberke, és ez nagyon kevés. Egyszóval — bár még nem vagyok túl rajta, elmondhatom — sok szorongás, bizonytalanság és zavaros vágyakozás volt bennem, és egy kissé naiv hit: azt hittem különlegesek a problémáim. Igaz, nem mindig követtem a korosztályom divatját: tizennégy éves koromban megkérdeztem, kik azok a Beatlesek, s ezért az osztálytársaim majdnem megvertek, de azért a „különlegességem” sem volt igaz. A katonaságnál, majd az egyetemen sok hozzám hasonló fiúval találkoztam. Rájöttem, nem vagyok egyedül kétségeimmel, vívódásaimmal, tisztázásra törekvő szándékommal. A barátaim között sok olyan van, akivel együtt próbáljuk tisztázni, miért leszünk építészek; tudjuk, az életünket racionálisan’ kell megszervezni... — Mit jelent ez? — Szeretnék aktív emberré válni, nem megállni a személyes jólétnél, az®£e*" ném, ha a munkám kielégítene, szeretnék olyan épületeket építeni, amelyeknek csak haszna van ... Sok emberrel szeretnék kapcsolatot tartani, sohasem begubózni önmagamba ... Emberek nélkül, társak nélkül semmit sem szeretnék... Sugár Gábor az elmúlt év nyarán másfél hónapot Párizsban töltött. Érdekli a nyelv, a nép, a francia építészet, képzőművészet. Utazásáról mégis így beszél: _ Rengeteg dolgot láttam, sok hasznos dologgal gyarapodtam, de ha valakinek mesélnék róla és az azt kérdezné egyedül voltam-e, azt felelném: nagyon egyedül. Láttam épületeket, képtárakat, hallgattam előadásokat, sok minden történt ezen az utazáson, de embertől nem kaptam semmit, pedig igazan csak az számít, és az hiány-, zott az utazásból. Semmit sem tudok emberközelség nélkül teljesen átélni, teljesen megvalósítani. A hivatásom is csak így teljes: minden, amit építünk, építek __• J omhűrárt van 13
