Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1972-02-05 / 3. szám

SZÁNTÓ MIKLÓS*

VI. SVÉDORSZÁG. BESZÉLGETÉS STOCKHOLMBAN FRED FORBAT VÁROSÉPlTÉSSZEL

Hóterhes nehéz délután. Kis villa — nagy ablakokkal ajjarányi kertre — Stockholm egyik külső negyedében. A csöngetésre vékony, idős férfi nyit ajtót; nehezen jár, beteg lábaira panaszkodik. A dolgozószobába vezet: az íróasztal tele könyvekkel, fora is szinte észrevétlenül máris megindul. Forbat professzor kedvesen és rutinosan irányítja.

— Magam is foglalkoztam — a mesterséggel jár — művészettörténelemmel. 1918-ban írtam az Archeológiái Értesítő számára egy tanulmányt a pécsi

Volt egy másik munkám is; egy emeletet építettek rá és ezzel elvesztette eredeti arányait. Ennek kevésbé örültem. Mire kíváncsi az újságíró egy hosszú élet emlékeiből? Meséljek talán a Bauhaus-korszakról? Bortnyik barátommal együtt éltük át ezeket a fiatal, kedves éveket 1920-tól 24-ig.

— Ma is előttem van például az a nap, amikor egy építési vállalkozó házának avató ünnepségén, mi, hat Bauhaus-tanítvány az ácsok régies öltözékében vittük fel az avató koszorút, és ott álltunk a még nyitott padláson a készre ácsolt blokkházban, amely egy szürke, gránittömbből való magas alapzaton emelkedett. Középkori hangulatú szertartás keretében hangzott fel a vers:

Gyűrű — kör — koszorú, Tökéletes az ellentét,

Kezdet és vég,

Férfi és nő,

Szellem és test,

Mozgás és nyugalom, Alakzat és tér,

Alaprajz és függőleges.

Fred Forbat

lyóiratokkal; a szoba egyik falán mennyezetig érő könyvespolc. Példás rendben dossziék, könyvek. Az asztalon Bortnyik Sándor Budapesten megjelent új kötete, a Nagyvilág új száma, a Kritika című folyóirat külön lenyomata. A házigazda: Fred Forbat, a nagyhírű városépítész.

Kortól, betegségtől megviselt arc és ehhez fürkésző fiatal szemek. Bemutatkozom, a nevem ismeretlen a számára. A lap, a Magyar Hírek azonban régi és .jó ismerős. Azonnal kérdezgetni kezd.

— Ki írta az István királyról szóló regényt? Ügyes munka. Érdekes műtörténeti képeket, rajzokat adtak hozzá. Nem az eszterglmi Keresztény Múzeum anyagát használták? A „Történelem illúziók nélkül” sorozat is tetszett. Kinek a munkája? Nem gondolnak arra, hogy kiadják kötetben?

(Amikor közlöm a kisregény és a történelmi elemzések szerzőjének nevét — mindkettőt munkatársunk, Bogáti Péter írta —, arra kér, adjam át az írónak elismerő üdvözletét.)

Az interjú szabályszerű kérdések nélkül, az újságíró számá-Gyűrű — kör — koszorú, Kezdet és beteljesedés, Örök munka,

Körbe forgó munka, Egyesített munka,

Az építők jelvényei,

Gyűrű — kör — koszorú.

— Jó dolog emlékezni, de

térjünk vissza az ifjúság és a költészet világából a prózai élettörténethez. 1933-tól 38-ig

Pesten éltem. Budán, a Gellérthegyen is építettem házat. Csak zárójelben jegyzem meg, legutóbbi pesti tartózkodásom idején, a jubileumi kiállítás volt akkor, 1970-ben, időszűkében rohantam végig Pesten és nem volt módomban megkeresni a házat. Szerettem volna alaposan megnézni a budai Vár rekonstrukcióját, Esztergomot, de nem sikerült ezeket a terveimet megvalósítani. Majd legközelebb. Érdekelt a budai Vár problémája. Teljesen tönkrement épületeket általában nem érdemes ugyanúgy helyreállítani. A budai Vár kivétel: a történelmi emlékek olyan járulékos értéket kölcsönöznek, amelyek elsöprik a rideg gazdaságossági szempontokat.

— Évtizedek óta élek Svédországban. Sok helyen építettem városokat, település-tervező lettem. Részt vettem Karaganda, Magnitogorszk tervezésében, segítettem Nyugat-Berlin újjáépítésében. Nemrég kaptam meg ezért a város nagydíját. Sajnálom, hogy a sorsom alakulása miatt Magyarországon nem lehettem ott az új városok építésénél.

— Mit mondjak még magamról? Festek, rajzolok, régi érmeket gyűjtök, levelezek pesti barátaimmal, emlékezem.

Az ügyvédi nyugdíjpénztár bérb&za Pécsett

székesegyház szatmári oltáráról. Várjon csak, megmutatom.

(Egy pillanat és az egyik dossziéból elővarázsolja a szóban forgó tanulmányt. Az építész — különösen a vúrosépítész — munkájának nélkülözhetetlen eleme és alapja a rendszer, a logikus elrendezés, u rend, és sóhajtva, kissé irigyen csodálom, hogyan engedelmeskednek kezesen az emlékek és a müvek.)

— Szerettem Pécset. Házakat is építettem ebben a városban. Például Czehmeister professzor házát. Ma is megvan, örültem, amikor viszontláttam.A Charlottenburg Sportklub klubháza és stadionja Nyugat-Berllnben

c^jmidjéJk Jlűi'uLnduíi

Világ Miklós neve nem ismeretlen olvasóink előtt: londoni „tudósítónk”. Szinte nincs az angol fővárosnak olyan magyar kulturális eseménye, amelyről a Dewonshire Street-i galéria tulajdonosa ne értesítene bennünket patrióta jó érzéssel. Most viszont mi adunk hírt róla örömmel: a neves műgyűjtő nemrég egy értékes antik rézveretet ajándékozott a Magyar Nemzeti Múzeumnak, Mária Terézia képmását, amelyet a Victoria and Albert Museum szakértőjének megállapítása szerint 1750 körül készítettek. Köszönjük.

*

Jó szórakozást kíván olvasóinak n Film Színház Muzsika 1972-es Évkönyvének szerkesztő-gárdája. S aki végiglapozza a tóbb mint kétszáz oldalas, sok fényképpel Illusztrált kötetet, valóban jól szórakozik. Az új évkönyv az előzőekhez hasonlóan színházi krónikájával most is a színészi munkát állítja középpontjába. Ismert művésznemzedékekről készültek riportok otthonaikban, pályakezdők és Jubileumot ünneplők vaUanak hivatásukról, kedvenceink kedvenc hobbyjaival ismerkedünk meg a többi közt, s Budapest színház»} száz esztendejének történetéből készült érdeke« rejtvényeken töprenghetünk. Olyan Írók szerepelnek a kötetben, mint Déry Tibor, »zabó Magda, s az első fénykép, ami szemünkbe ötlikt Darvas Üli a Szerelem című filmből.

NYELV ÉS TUDAT

Honnan a kedv, az energia, hogy az anyanyelv megtartására ösztönözzenek idegenbe szakadtakat? — kérdezhetnék távoli magyarok. Tán valamiféle különleges, egyedül csak a diaszpóra magyarságáért tevékenykedő misszió ez, avagy sokkal több annál, a magyar nép öntudatának, önbecsülésének, élete, a gondolati tisztaság megőrzéséért is vívott harcának kisugárzása? S vajon azt jelenti-e mindez, hogy nyelvünket idehaza már megvívhatatlan sáncok védelmezik, hogy itthon nincs többé baj és gond? Hadd próbáljunk felelni erre egy évforduló ürügyén.

A Magyar Nyelvőr évfordulójáról van szó, Szarvas Gábor lapjáról, amely megérte — Illyés szavai: győzelmi hír — a századik életévét. Nyelvművelő lapként száz esztendőn át talpon maradni, ha nincs feladat, biztatás, a néptől eredő harci kedv, életerő, lehetséges-e? Mindig volt, de soha annyi, mint ma. Miért? Két eredője van. Az egyik, annak a tudós nyelvművelő gárdának a buzgalma — Pais, Bárczi professzorral az élen —, amely a magyar nyelvtudomány néhai dicső öregjeinek hitét örökölve, az államtól kapott jó eszközökkel immár harmadik évtizede „puhítja a talajt”. De ugyan lehetne-e a talajt puhítani, ha a sziklás, meddő rög ellenállna?

Lapjaink, a Nyelvőr évfordulójának jogán büszkén szólnak az eredményekről. Mérleget készítenek, és leltárt a sikerekről. Felsorolják a magyar nyelvtudomány immár könyvtárnyi irodalmát, tudósainak munkásságát, Lőrincze Lajos százezrek által hallgatott rádiós ötperceinek sikerét, a soha ki nem fogyó sajtóvitákat, a győri diákok már hagyománnyá nemesedő, a szép kiejtésért babért adó Kazinczy vetélkedőjét, és még annyi mást. Űgylátszik, teljes a siker, s már mindent elmondtak, ami elmoiidható.

Illyés Népszabadság-beli cikke — „A Magyar Nyelvőr ünnepére” — figyelmeztet, hogy nem mindent, és sokat csak felszínesen. Mélységek felkutatására, összefüggések megértésére, tehát új feladatok vállalására is buzdít. Érvei súlyosak. Emberi létünkben szerzett tulajdonaink között alig van szentebb, mint a nyelv — mondja. S hozzáteszi: mivel a nyelvvédelem, történelmi szükségszerűség folytán is, összefolyik a nemzeti tudat fogalmával, minden haladás ellenére sincs okunk az elbizakodottságra, anyanyelvűnk e tágabb értelmű védelme, a nyelvtáplálta közösségi tudat nem olyan erős, mint hinnők. S a nyelvi tudat és a haladó közösségi tudat szerves együttélésének törvényére hivatkozik, egy tizenöt milliós anyanyelvű nép szellemi embereinek felelősségére is, mert hiszen a mai magyarság — éljenek magyarok bárhol a világon — tudatát mélyen befolyásolja, hogy szellemi irányítói milyen tudatot fejeznek ki magának a közösségnek lelkületéről, haladó képességéről, múltbéli és jelenkori állapotáról.

ÚTA DUNAKANYARBA

A Dunakanyar, a Balaton végtelen nyugalmú, bé- Áí kés tája mellett, a legszebb, amit a természet nyújthatott nekünk. Egy-egy bemutatott fotó — hiszen minden örömünket meg akarjuk osztani olvasónkkal — mégis, mit adhat vissza szépségéből? Legfeljebb felvillant valamit a meghatottságból, amellyel eltelik a szív, amikor a Dobogókő meredélyéről először pillantjuk meg a hegyek szűk partfala között mélyben kanyargó csíkját a folyónak. Ez volna hát a félelmetes Duna? Aztán a nagymarosi parton állva megismerjük igazi erejét. Zúgva tör a síkság felé, sodra bele-bele harap a hegy tömegébe, amelynek tetején a fellegvár romjai árválkodnak. Mert a Dunakanyar — a Cserháttal farkasszemei néző Pilis rengetege, az ősi Esztergom, a gyöngyszem Visegrád, a Szentendrei-sziget zöld csíkja, erdei búvóhelyek és partmenti lapályok — nemcsak szemet-lelket gyönyörködtető vidéke a hazának, kedvelt menedéke városlakóknak, hanem a nemzet történelmének feledhetetlen tetthelye is. István épített itt templomot, és várat, kastélyt Mátyás, faragott kövek buknak fel a mélyből, és múzeumi tárlók becses darabjai emlékeztetnek régi dicsőségre. Es hús források fakadnak az erdők mélyén, amelyek nyugalommal töltik el az ember szívét. És nyújtózkodó kisvárosok a hegyoldalakban, és élni akaró falvak az utak mentén. És túristák kaptatnak a hegyek ösvényein, autók érkeznek Budapest felől, és a folyó háta tízezreket ringat nyaranta. Nemzeti kincs a Dunakanyar. Nem akarjuk eltékozolni. Ügy akarjuk birtokolni, hogy mindannyiunké legyen, mégis gyarapodjék értéke. Erről folyik a vita régóta. Most éppen egy út ürügyén.

Mert közel van a Dunakanyar, legtávolabbi pontja is csak mintegy félszáz kilométerre a fővárostól, mégis messze. A balparton jó az út, villamosították a vasutat is, de a jobbpart szűk erein elakad az erősödő vérkeringés. Utat tehát, de hogyan és hová — erről vitázik a Magyar Nemzet hasábjain immár két hónapja mindenki, akinek szívbéli gondja ez. És sokoknak a gondja. „Vezessenek a Szentendrei-sziget hosszában, két híddal kapcsolva á parthoz, gyorsforgalmi autóutat, ez nem akasztja meg a régi települések fejlődését, gyorsítja a közlekedést, pezsdíti a sziget életerejét is" — vetődött fel először a gondolat a társadalom érdekeit képviselő szerv, a Dunakanyar Intéző Bizottságának ülésén, Dg máris sziporkáztak az ellenérvek. „A Pilisen keresztül rövidebb az út, így valóban elkerül majd lakott helyeket" — momiták többen. „Nem engedjük a Pilis szépségét, nyugalmát az autósoktól szétrombolni” — felelték még szenvedélyesebben mások. S míg újabb és újabb érvek csattannak, jó és még jobb ötletekkel segítve, a közvélemény erejével, aggódásával is óhajtott cél, végleges megoldás felé terelve az ügyet, s míg a vita vagdalkozó hevében tán sebek is esnek, az útügy lassan jelképpé emelkedik. A hazát nemzedékek végtelen sorától, apáinktól örökölve „kaptuk", s a történelem parancsa, hogy értékelt megőrizve, gyarapítva adjuk gyermekeinknek.

Csatár Imre