Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1972-08-19 / 17. szám
a korszerű Szent István-kép? völgyi szupremáciáját megalapító (kiemelés tőlem — D. K.) királyban valami fajilag meghatározatlan, soknyelvű állam életre hívóját véli felismerni. Küszködő eszmeáramlatok forgatagában tradicionalisták és reformerek, evolucionisták és forradalmárok, legitimisták és szabad királyválasztók, konzervatívok és liberálisok, az alkotmányosság és a tekintélyuralom hívei, mind egytől egyig magukénak vallják s a legnagyobb szubjektivitással sajátítják ki a Szent István-i gondolatot, az egyetemes magyarság 900 éves szellemi örökségét.” A fogalmazás a tárgyilagosság látszatát igyekszik kelteni, ott van azonban benne, csak mellékmondatként odabiggyesztve, az a meg*állapítás, amely maga is igazolja a szakasz állítását a Szent Istvánt kisajátítókról. Hiszen a fajvédő Hóman szerint Szent István nem „valami fajilag meghatározatlan” államot hívott életre, hanem „a magyar faj és nemzet Duna-völgyi szupremációját” alapította meg. Nézzük, mit mond ezzel szemben a harmadik kötet „Szent István a magyar történet századaiban” című bevezetőjébe« Szekfü Gyula: „A nemesi társadalom alapjogainak és eg£sz belső kifejlődésének gyökerei tehát Szent Istvánhoz és a szent koronához nyúlnak vissza s ezek után nem csodálkozhatunk, ha az ország közjogászai. Apponyi Albert grófnak sok tekintetben romantikus és egyáltalán nem következetes tradicionalizmusától vezetve, a kiegyezés korában oly módon akarták a 48- as törvényhozás által kétségtelenül megtörtént alkotmánytörést, a rendi alkotmány teljes megsemmisítését és a parlamentárisnak átmenet nélküli, szervetlen behozatalát elleplezni, vagy jóvátenni, hogy megint a szent koronához fordultak azt mondták, hogy a szent korona tagjai közé a rendi korszakban csak a privilegizált rendek tartoztak, most azonban, az 1848-i törvényhozás következtében a volt jobbágyság, az egész magyar nép rendi különbség nélkül tagjává lett a szent koronának. Szép gondolat, amelynek azonban gyakorlati következése nem lett, még a választójogot sem terjesztették ki a szent korona ez új tagjaira, nyilvános ellentétben Szent István szellemével, akinek szavai sohasem voltak tettek nélkül, s aki az ő társadalmát berendezve minden magyarról gondoskodott.” Szekfü Gyula tehát, mfnt látjuk, már akkor szkeptikus volt a szent korona tanának romantikája iránt, és tanulmányában egyébként is kifejti, hogy „a középkor Európája nem ismert más államot, mint azt, amelynek formája és tartalma egyaránt a keresztény gondolaton nyugodott”, a teljesen szekularizálódott világ számára azonban ez már nem jelent többé semmiféle eligazítást. E néhány idézetből is világosan kitűnik, hogy a Szent Istvánkép már 1938-ban sem volt olyan egységes, mint azt esetleg hinni lehetne. Milyen viszont 1972 képe az országalapító királyról? Nézzük elsősorban a mai hivatalos, marxista szellemű történetírást. Ez a „haladó hagyományok” között tartja számon az első magyar királyt, tárgyilagosan méltatja óriási történelmi érdemeit (közöttük azt is, hogy népével fölvetette a keresztény vallást), egyébként azonban csak mint I. Istvánt emlegeti. A „szent” epiteton ornansát valójában nem azért hagyják el, hogy ezzel a hivőket bosszantsák. A hazai protestáns szerzők különben is,' már azelőtt is következetesen nem használták a szent jelzőt. Jelenlegi elhagyásának az az oka, hogy a szent jelző itt ngm olyasféle történelmi rekvizitum mint a „szép” a Fülöp. vagy az „oroszlánszívű” a Richárd mellett, hanem akarva-nem akarva máig érvényes politikai program is meghúzódik mögötte, főként ha úgy használják, ahogyan a 20-as és 30-as évek „keresztény nemzeti kurzusa” használta. Azt egyetlen marxista történész sem vonja kétségbe, hogy Szent István a maga idejében csak keresztény uralkodó lehetett, hiszen — mint annak idején Szekfü Gyula is nagyon helyesen megállapította — a kereszténység akkor az egyetlen államszervező ideológia volt. Ma azonban nem az többé és a keresztény gondolkodók között is egyre többen vannak, akik ebben a tekintetben egyetértenek a marxistákkal, és maguk is azt vallják, hogy a kereszténység ne is legyen politikai ideológia. A hazai hivatalos egyházi Szent István-kép úgy, ahogyan az az elmúlt Szent István-év során a különböző egyházi megnyilvánulásokban megfogalmazódott, ugyancsak eltávolodott attól a felfogástól, amely mintegy közéleti program jelképét látta a nagy királyban. Az eltolódás a jámborság irányába történt, ez azonban nem problémamentes dolog, hiszen tudjuk, hogy István, mint „uralkodó” lett szent és nem úgy, mint mondjuk, Assisi Szent Ferenc, jámborsági példaképként tehát akarvanem akarva elvértelenedik alakja. Külön Szent István-képet őriz a külföldön élő magyar emigráció is, főként az idősebb generációban. Ez jobban hasonlít a fentebb idézett 1938-as Szent István-képhez, de persze, a dolog természeténél fogva, „a magyar faj Duna-völgyi szupremáciáiát” odakint sem lehet már nagyon emlegetni. Maradt tehát Szent István, mint a közélet keresztény inspirációjának jelképe, amit ha más nem, legalább a keresztény pártok vallanak és marad a hivatkozás lehetősége „Szent István egyértelmű nyugati orientációjára”, ami persze a valóságban korántsem volt olyan egyértelmű, amint azt már az idézett 1938-as akadémiai emlékkönyv sok tanulmánya is igazolja. A felsorolt három fő irányzat mellett aztán itt van a fiatalabb korosztályoknak egyre népesebb tábora, amelyet a Szent István-kép problémája mind kevésbé izgat és foglalkoztat. Nyilván a határokon túl sem csekély az ebbe a csoportba tartozók száma. Ha van probléma, akkor az, hogy milyen Szent István-képet fogalmazzunk meg ezeknek a felnövekvő nemzedékeknek a számára, hogy a Szent István alakjára való reflexió szerves részévé váljék gondolkodásuknak, hiszen e nélkül a reflexió nélkül nehéz igazi magyarságtudatról beszélni. Azt tálán minden további nélkül elhiszik nekünk, hogy Szent István nélkül aligha beszélnénk magyarul ezen a tájon. De ezen a történelmi érdemen túl vajon mond-'e nekünk valamit ma is, ma élő magyaroknak is? Erre a kérdésre talán Szekfü Gyula idézett kulcsmondatában találjuk meg a választ. Azt írja Szekfü Szent Istvánról, hogy „szavai sohasem voltak tettek nélkül, s az ő társadalmát berendezve minden magyarról gondoskodott" Olyan magatartás került itt megfogalmazásra, amelyet világnézeti különbség nélkül mindenki bízvást példaképül állíthat, és amelyet mindenki, aki valami módon a magyar nép sorsáért felelős, nyugodtan elfogadhat s valószínűleg el is fogad cselekvésének normájául és mércéjéül is. Doromby Károly István és Gizella szobra a Séd vOlgye fölött, Veszprémben (Vámos László felvétele) A budapesti Szent István szobor A Képes Krónikából (1360—70 között): Szent István vértanú István első magyar király születésénél Szent István szellemét idézi meg egy, a török elleni harcot megelevenítő dombormű Székesfehérvárott
