Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1972-08-19 / 17. szám
Milyen legyen Harmincnégy évvel ezelőtt, 1938-ban, sorozatos ünnepségeken emlékezett meg az ország Szent Istvánnak, az első. magyar királynak halála 900. évfordulójáról. Különvonat hordozta körül a király jobb kezének ereklyéjét. Sem azelőtt, sem azóta nem írták még le annyiszor. Magyarországon a „Szent István-i állameszme” kifejezést, amely eszme hiteles hordozójának és letéteményesének az akkori hivatalos Magyarország önmagát tartotta. A történelem szele elfújta azt a Magyarországot. A nyomában kialakult új ország most, három évtized múltán; ismét Szent István-jubileümot ünnepelt, ezúttal születésének — a születés valószínűsíthető dátumának — ezeréves évfordulóját. Milyennek láttuk akkor Szent István alakját, milyennek látjuk ma, és milyennek kellene látnunk? — ezekre a kérdésekre keressük a választ. 1938-ban nemcsak túlfeszített nemzeti öntudatot sugárzó, hazafias szólamokkal teli és a mai fül számára olykor kissé dagály os vezércikkek jelentek meg, hanem a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában egy hatalmas, háromkötetes történelmi munka is, amelynek szerkesztője dr. Serédi Jusztinján akkori esztergomi érsek és bíboros hercegprímás volt, munkatársai a korabeli magyar történettudomány legkiválóbb és részben még ma is tevékeny képviselői. A három kötet a honfoglalás kori, majd Szent István-korabeli magyarság vallási, társadalmi és kulturális állapotát a keleti és a nyugati, akkor már rivalizáló egyházakhoz való viszonyát írja le egy sor tanulmányban, olyan tudományos szinten, hogy az lényegében mindmáig helytáll. Mindhárom kötethez íródott viszont egyegy inkább publicisztikus jellegű bevezető tanulmány, amelyek nem annyira a 900 év előtti Szent Istvánról, mind inkább az 1938-ban róla őrzött képről tanúskodnak. A három bevezető tanulmány szerzője Serédi Jusztinián, Hóman Bálint és Szekfü Gyula volt. íIh tm S K iR Á L Y Szent István tisztelete a magyar értelemből táplálkozott. A bölcsebbek és gondolkodóbbak, a nemzet sorsán tépelődők lelkében fogant, és az egyszerű nép, a köznemesek, a szabad parasztok, a jobbágyok, a zsellérek szívében talált termőtalajra. István a népé volt mindig: a nép emelte oltárra Székesfehérvárott, a nála kereken ötszáz évvel később született Dózsa táborában összesereglő nép a szent király törvényeire hivatkozva harcolt szabadságjogaiért. István a kezdet, a magyarság eredete és forrása. A magyar állam kialakulásának a folyamata már előtte megindult s halála után is folytatódott, mégis ő volt az a világtörténeti egyéniség, aki világosan felismerte: a magyarság fennmaradása a múlttal való szakítást parancsolja. A népek megmaradását, azonosságát, a történelmi szükségszerűséghez való alkalmazkodás és a változáshoz való bátorság biztosítja. A magyarok azért nem tűntek el a történelem süllyesztőjében — miként a hunok, az ávarok, s a pannon föld többi lakói —, mert a magyar állam beilleszkedett az Európa akkor korszerű hűbéri és keresztény rendjébe, mert Géza fejedelem diplomáciai ravaszságát és politikai ügyességét fia meggyőződéses és ezért meggyőző kereszténységgel toldotta meg. Azt, hogy népünk emlékét nem régészek föltárta sírok őrzik csupán, hogy a Duna és a Tisza mentén virágzó falvakban és épülő városokban magyarok élnék, hogy magyarul beszélünk és gondolkozunk itt, ezen a tájon, aligha vitathatóan Szent Istvánnak köszönhetjük. Annak, hogy új életformát, új hitet adott a magyarságnak, és hogy éppen az új törvénnyel és az új szokásokkal őrizte meg a régit. Nyitott szellemének ereje bátorította a tanulásra, új intézmények befogadására és meghonosítására. Mégsem — helyesebben éppen azért nem — szakadt el a történelmünk mély rétegeibe kapaszkodó gyökerektől: a frank mintára épülő „magyar államszervezet közvetlen előzményei magában a magyar társadalomban lelhetők fel”, s a nép mindennapi életét a keresztény államban is az ősi szokásjog szabályozta. „Mely görög kormányozta .a latinokat görög módra, avagy mely latin kormányozta a görögöket latin módra? Semelyik. Ezért hát kövesd szokásaimat — írja fiának —, tieid közül kimagasló így leszel, s az idegenek dicséretére szert így teszel”. A hagyomány megőrzésének egyetlen lehetséges módja a jövőről való gondoskodás; történelmi választás és alkalmazkodás a sorsfordulókon. Ebben áll a népek megmaradásának a törvénye, s ennek a törvénynek a fölismerése tette Istvánt államalapítóvá és emlékét a magyar megmaradás élő, gondolkodásunkat befolyásoló és meghatározó hatékony jelévé. A világtörténeti egyéneket nemigen értik meg kortársai. Pogány eleink csak nehezen, csak zúgolódva hajlottak a keresztény hitre? A nagy király okos politikával (vasárnap = vásárnap), szigorúan is emberséges törvényekkel segítette elő az új hit terjedését. A bőit . megszegőjét például egyheti elzárással büntette csupán, holott a lengyel fejedelem törvénye szerint az ilyennek a fogait törték ki. A burgundok halállal büntették a tolvaj rabszolgát, István úgy enyhített ezen, hogy csak a harmadszori visszaesőt sújtotta halálbüntetéssel. Nem csoda, hogy a jövevények özönlöttek az országba. Az általános jogbiztonság következtében a legkülönfélébb vallásúák, nemzetiségűek és foglalkozásúak találták meg hazájukat országunkban. Itt szívesen fogadták őket: „mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő”. A király tiszteletben tartotta az idegenek szokásait, sőt vallását is. „Mert a szeretet gyakorlása vezet el a legfőbb boldogsághoz” — jegyzi meg az Intelmekben, az erkölcstanító könyvecskében. Az akkori Európa egyik leghatalmasabb uralkodója volt; mint mondja, harcban kellett eltöltenie egész életét, pedig nála jobban senki Sem szerette a békét. Ismerte a hatalom kísértését, s megtalálta ellenszerét-. „A szeretetre támaszkodva ... légy türelmes mindenekhez, nemcsak a hatalmasokhoz, hanem azokhoz, akik nem férnek a hatalomhoz." ■ De hogyan lehet valaki egyszerre szent és kegyetlen? — kérdi Györffy György az István király emlékezete eír mű kitűnő munkában. Koppányt felnégyeltette, Vazult megvakítatta, a szemét szemért, fogat.fogért elvet törvénybe iktatta; a mást megcsonkítót ugyanazon testrésze csonkítására ítélte. A kor, amelyben élt, kegyetlen volt. Koppány a pogány széniorátusi trónöröklés jógán a trónt és Géza fejedelem özvegyét feleségül követelte magának — ez akkoriban paráznaságnak számított —, s haddal támadt a fejedelem várára. A lázadó somogyi úr elesett az ütközetben. Felnégyelése .a pogányság és a kereszténység válaszútján álló magyarság jogszokásának felelt meg: így büntették a paráználkodókat. Vazult megvakította, de Szent István lovasszobra Székesfehérvárott három kicsi fia életét megkímélte: idegenbe száműzte őket. A magyarok eredetét és pogány őseit megéneklő regősök ellen sem alkalmazott erőszakot, minden megyében kijelölt egy falut számukra, és a várispánok felügyelete alá rendelte őket. A magyarokkal csöppet sem rokonszenvező német krónikás, a kortárs Thietmar is kiemeli a király nagylelkűségét pártütő nagybátyja iránt. Gyula „midőn feleségét a fogságból nem válthatta ki, ellenségétől, unokaöccsétől mintegy ajándékképpen megkapta. Sohasem hallottam valakiről, aki így kímélte a legyőzöttet.” Az ilyen beszámolókat olvasva érthető, hogy a keresztény légendairodalomban miért veti meg — a szentté avatási engedély elnyerése céljából készült — nagyobbik legenda ..a vértelen szent ábrázolásának” az alapját. Amikor a megvakított Vazul dédunokája, László, a magyar lovagkirály pápai engedéllyel Szent István testének felemelését rendelte el, nem dinasztikus propagandát fejtett ki, hanem olyan jelzőt szentesített, „kegyes király”, amelyet az európai kultúrvilág szemében és a magyar nép szívében a nagy király még életében kiérdemelt. Ezt a nagy magyar szentet siratta halála napján a nép apraja és nagyja. Ezt a nagy magyart és nagy szentet ünnepelte születésének ezredik évfordulóján a szocialista hazában és annak határain kívül élő valamennyi magyar. Az államférfit ünnepeltük, aki bátran lépett új utakra azért, hogy megőrizze a múlt értékeit. „Emberi közösség, népi! nemzeti közösség nem élhet s nem fej-, lődhet önbecsülés nélkül” — mondotta Darvas József. A nemzet önbecsüléséhez tartozik az is, hogy mit tart múltjáról, hogyan vall hagyományairól, hogy tiltakozva elszakad-e tőle vagy emlékezve megjeleníti azt. A megmaradás igénye elsősorban a nemzeti élet feltételeinek valósághű ismeretét és a folytonos megújulást parancsolja meg azoknak a népeknek, amelyek folytatni akarják életüket. Másodszor arra figyelmeztet, hogy egyetlen nép sem függetlenítheti magát a múltjától. Végezetül azt kívánja meg. hogy a visszaemlékezés, a történelmi múlt megidézése és megelevenítése minden egyes korszakban új alakot öltsön. A királyt ünnepeltük, „hogy a hit, mely Szent István buzgó munkájának eredményeként rendkívüli módon megerősödött” nemzetünkben, „ne csak* megmaradjon á maga érintetlenségében — írta VI. Pál pápa —, hanem a mindennapi élet gyakorlatában új életerővel mintegy újra felvirágozzék és új megnyilvánulási formákkal gyarapodjék a társadalom mai igényei szerint.” Nyíri Tamás A szerkesztő esztergomi bíboros-érsek cikke, amely a „Szent István” címet Viseli, lényegében ennek a szó szerint idézett mondatnak kifejtése, kibővítése, változatainak füzére: „Szent István vallásos hazafi és hazafias katolikus volt”. Tömör foglalata ez a mondat annak a középkor óta nemzedékről nemzedékre áthagyományozott felfogásnak, amelyben nemzeti és vallási hovatartozandóság, állami és egyházi intézmény olyanynyira összefonódtak, hogy szinte már azonosulásról is beszélhetünk. Ezt a felfogást azonban ekkoriban már csak lényegében a hivatalos egyház képviselte. Nagyon érdekes és árulkodó az emlékkönyv második kötetének bevezető tanulmánya, amelyet mint említettük, Hóman Bálint írt, „Szent István király” címmel. íme a cikk egyik érdekes passzusa: „A legújabb korban Szent István színdús egyér niségéből minden irányzat" a maga ízlésének és törekvéseinek megfelelő vonásokat igyekszik kiragadni és tisztelete tárgyává avatni. A romantikus és liberális történelemszemlélet tükrében Szent István kora az osztrák—magyar államközösség nyomán keletkezett egy magyar—német ellentét időszerű szempontjainak megvilágításába kerül, ő maga a Kelét és Nyugat között ingadozó, lelkileg meghasonlott, tragikus hős képében tűnik fel. A forradalmi történelemszemlélet a törzsökös magyarsággal szemben álló s az ősi hagyományokat tűzzel-vassal irtó forradalmi újítóvá avatja. A nemzetiségi történetfelfogás korunk problémáinak múltba vetítésével, a magyar faj és nemzet Duna-Szent István megemlékezésünk a Vigília című folyóirat munkatársaival közösen készült r0ü fk emléke. Alvad az elnyelt fény templomokon ágbogas ablak néz temetőkre Karszti öbölbe tömbös alapnak kékbe merített szenttűzű márvány tartja a roppant tornyú jövendőt ormos özönfényt Mekkora szívre ejt az öröklét ekkora könnyet? Hegyi Béla A Képes Krónikából: Szent István hadi díszben 4
