Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1972-07-08 / 14. szám
[n i 6 a fa gyám Kiss Piroska, amikor nem nagyon vidám kettőnk öltözködésre, kinek-kinek a saját ízlése szerint. Az albérlőinkkel nagyon jól megvagyunk. Hasonló korúak ők is, néha szinte úgy érzem, mintha testvérék lennénk. — Szoktak főzni? — Csak vasárnap. A mamám szakácsnő volt, mi egy kicsit elmaradunk tőle... — Milyen ételeket tud elkészíteni? — Hát — kezdi nagy lendülettel —, tudok rántotthúst... — A nagy lendület elakad. A napfényes mosoly ismét nevetésbe vágyik átcsapni. — Szóval a rántotthúst, azt tudom a legjobban, és még töltötthúst és vagdalthúst, ezeket már kevésbé. Aztán a hármat variáljuk kedvünk szerint. Nem vagyok — a szó klasszikus értelmében — kiváló háziasszony. De a húgom ... A nevetés elhatalmasodik. A kék szemekben fényszikrák remegnék. — A húgom egyszer délután háromkor telefonált. Azt mondta, siessek haza, mert palacsintát süt. Siettem, mert kedvelem a palacsintát. És képzelje, este tízre készült el az első sikerült darab. Már az, amelyik egészben jött ki a serpenyőből. A többi olyan lett, mint a nokedli. Azóta nem sütünk palacsintát. Beérjük a rántotthússal. — Mivel töltik — túl a rántotthús sütésen — az ünnepnapokat? — Gyakran lemegyünk Paksra a nagymamánkhoz, öreg és beteg már. örül nekünk. Sokat járunk színházba. A vállalatnál én vagyok a közönségszervező, természetesen magamat is beszervezem. Szeretek olvasni, elsősorban szépirodalmat és imádom a krimit, csak a bűnügyi történetek után éjszaka nehezen alszom el... — Hogyan képzeli a jövőjét? — Nagyon szeretem a gyerekeket. Ha egyszer férjhez megyek, szép, kedves gyerekeket akarok. Nyelveket tanulok, talán eljön az ideje annak is, hogy egyetemre menjek. Sok minden függ attól, hogy a húgom mikor jut révbe. Mert addig, hiába, én vagyok a családfő. Még ha folyton nevetgélek akkor is ... Kristóf Attila Űíiuzii mmr Nem igaz, hogy csak a rossznak van híre. A jónak is konok híre van. Ez a hír konoksága mellett gyengéd, állandó, mert búvópatakként tért vissza mindig Zsuzsi nővér neve. Hol egyik kórteremben, hol a betegek, hol az orvosok között, hol csak a folyosón, várakozás közben hallottam Zsuzsi nővérről. Hogy mára virradóan ő volt az éjszakás. Hogy ő virrasztóit feleségem vagy a lányom álma fölött. Az éjszakás nővér különben is az ápolók ápolója. Éjszaka van mindig a krízis, a válság, éjszaka kell legfőképpen ébereknek lenni. Az éjszaka a veszedelem. És Zsuzsi nővér megszelídítette a veszedelmes éjszakákat. Zsuzsi nővér betakart. A homlokot fogta. Orvosságot adott. Virrasztóit. Mindig ugrásra — ami nála gyengéd készenlétet jelentett — készen állt. Lehet, hogy láttam is. Lehet, hogy soha nem láttam. Csak a lelki szememmel láttam. Csak a hírét vettem észre. Azt is mondták, Zsuzsi nővér azért keres és vállal mindig éjszakás szolgálatot, mert nappal a gyermekével foglalatoskodik. Beteg gyermekét neveli. Ápolja, gyógyítja, tornásztatja, úsztatja. Zsuzsi nővér nagy szívű emberré vált képzeletemben, olyanná, aki minden idejét, minden éjszakáját és nappalát megosztja mások közt. Mikor alszik? Zsuzsi nővér sohasem pihen? Azon a sebészeti osztályon dolgozott, amelyet egy nagy magyar sebésznemzetség megbízható híre, neve lengett folytonosan körül. Zsuzsi nővérnek, akit lánykorában még Gombkötő Zsuzsannának hívtak, az a Verebéig Tibor volt a nevelője, aki gyakran emlegette: Gombkötő, Gombkötő, vigyázzon, nekem hátul is van szemem. Hogy ő mindig, minden irányból mindent lát. S a föltétien rendet kívánja folytonosan látni. A beteg gyengéd oltalmát. Gombkötő, Gombkötő, vigyázzon. S Gombkötő vigyázott, tisztaságot tartott, beteget ápolt, oltalmazott egy életen át. Az „öreg” Tibor tanította erre. Az „öreg” Tibornak sebész lett a Tibor fia — nekem kedves barátom —, és sebész lett a Tibor unokája, aki apjával együtt dolgozik operatőrként az ORFI sebészeti osztályán. A „középső” Tibor, már túl a hatvanon, operálta egyszer a feleségemet, s később, vakbélgyulladással a leányomat. Akkor ismertem meg közelebbről, beteglátogatóként, ezt a sebészeti osztályt, ezt a tiszta ragyogást, ezt a törődést, ezt a gyengéd orvos—beteg viszonyt, ezeket a remeklő embereket, s ennek a Zsuzsi nővérnek, az éjszakásnak hírét az ORFI — Országos Reuma és Fizikoterápiás Intézet — sebészeti osztályán. Lehet, hogy Zsuzsi nővért sohasem láttam. Csak a feleségem, a lányom beszélt róla. Zsuzsi nővért mindig mindenki emlegette. Nagyon jól megtanulta ő az „öreg” Tibortól azt, amit kellett. Azt. amit az „öreg” Tibor még „hátsó” szemével is látott. A lebírhatatlan emberszeretetet. Azt, hogy én nem kérdezem, ki vagy, mi vagy, honnan jöttél, mi a neved, én mindig csak azt kérdezem, mid fáj? S most, hogy a nők világáról írunk, meg akartam keresni, találkozni szerettem volna ezzel a legendás Zsuzsi nővérrel, mert ha van vonzóan szép női hivatás, a betegek ápolása legfőképpen az. De Zsuzsi nővér az idén, hatvanéves korában, nyugdíjba ment. Most már csak egyvalakit gondoz, ápol, nevel, a tizenhárom esztendős fogadott lányát. Mert sajátja nincs. Harminchat éves szolgálat után, ebből tizenhárom évet éjszakai szolgálatban, éjszakás nővérként töltött el, pihen. Elmentem a pihenőhöz. Martin Károlyné, született Gombkötő Zsuzsánna a pesti Balzac utca 11-ben, egy harmadik emeleti szép lakásban él. Férje is nyugdíjas. Tizenhárom éves Zsuzsi lánya nyitott ajtót. Férje nem volt otthon. A lány erőteljes felső testű, szép gyerek, tökéletesnek tetszett a keze, karja, háta, épnek az egyik lába, csak a másik lábnál vettem észre, hogy azon járógépet visel. A kislány, tetszetősen felöltözve, már-már dzt mondhatnám, igen elegánsan, később elment, egyedül maradtam az egyik szobában a végre személyesen is megismert Zsuzsi nővérrel, piros arcú, lebarnult, széles karú, egészen ősz, valamely hallatlan életkedvet sugárzó emberrel. Aki azután kérésemre elbeszélte egyetlen betegének, a legkedvesebbnek, a hozzá a legközelebb állónak a történetét. Az ötvenes évek második felében egy dunántúli városka gyermekmenhelye előtt, kemény télidőben, s egy reggel, papírzsákot találtak. A papírzsákban csecsemőt. A csecsemő kislány volt. A menhelyen megvizsgálták és föltételezés alapján háromnaposnak tartották. A kislányt a menhelyen nevelték. Semmit sem tudtak róla, csupán azt, hogy lány, és papírzsákban találták meg. A kislányt háromhónapos korában gyermekparalízis támadta meg. A budapesti László Fertőző Kórházba került és nyolchónapos korában, 1959-ben, utókezelésre, a budai ORFI Heine-Medin-es osztályára. Ezen az osztályoni dolgozott akkor Zsuzsi nővér is. — Mindig huszonöt gyerekem volt. Paralízisesek. Anyának is kellett lenni, szigorúnak is kellett lenni, oltalmazónak is kellett lenni, mindennek kellett lenni. Mindig huszonöt gyerekkel foglalatoskodtam, ök voltak az én gyerekeim. A papírzsákban talált és gyermekparalízis által megtámadott névtelen kislány 1959-ben, nyolchónapos korában, csupán két kiló tíz deka volt, Zsuzsi nővér orvosi kifejezései szerint „légzésbénult, asztmás, csípőficamos és négy végtagos béna”, négyéves koráig nem tudott beszélni, s nem embernek hatott szegényke, csupán rongybabának. A kislányt megnézte a fér-Zsuzsi nővér (Novotta Ferenc felv.) je és bement az osztályos főorvoshoz: — Én ezt a gyereket felnevelem — mondta. Azért mondta, mert nekik, bármennyire vágytak is rá, nem volt gyermekük? — Ha tíz lett volna — jegyzi meg Zsuzsi nővér —, akkor is elhoztuk volna. Talán azért mondta ezt a férje, mert oly sokáig hadifogságban volt a második világháború után? S fizetni akart azért, hogy végül is hazatért? Á dolgok bonyolultak, de nem is a végtelenben, összefüggnek. Elkezdődött egy szép, szívós, konok, kitartó, le nem bírható, el nem lankadó, mindig reményteljes, mindig hittel teli, mindig bizakodó, ragyogó és gyönyörű küzdelem. — A kislány négyéves korában beszélni kezdett. — Ez hogyan történt? — Narancsgerezdeket osztogattam a gyerekek között. S azt mondtam az én Zsuzsimnak, arra kértem, arra ösztönöztem, hogy kérjen. Mondja azt, hogy adjál. Adjál. Adjál. Az egyik pillanatban szája kerekre nyílt, olyanná vált, mintha O betűt akarna formálni. Ez volt a kezdet. Néhány pillanat múlva eldadogta ezt a négy betűt: a-d-j-á... Megszületett, ha törten is. ha torzan is, ha akadozva is, ha bénasággal küzdve is, az emberi érintkezés legszebb és legfőbb eszköze. Az élőbeszéd. Zsuzsi nővér éjjel ápolt. Nappal nevelt. Nappal tornásztott, úsztatott. Megtanulta a gyógytornát. Azt alkalmazta a kis Zsuzsinál. És tudta azt, hogy a legfőbb segítség, a legfőbb gyógyszer, a gyógyszerek gyógyszere, a gyógyuláshoz vezető legjobb út az úszás. Mozgás. Üsztatás. — Úszni, úszni, úszni, ez volt az életünk — jegyzi meg. A pesti Dagály-fürdő úszómestere, mikor kérésével először hozzá fordult, kinevette. Ez a gyerek sohasem gyógyul meg, mondta, az úszóleckéket elutasítva. Zsuzsi nővér három évig kínlódott Zsuzsival. Éjszaka ápolt, nappal ki a Dagályba, úszni tanítani. Zsuzsi nem tanult meg úszni. Hol elkeseredett, hol sírt, hol szomorú lett nagyon. Három évig mindennap próbálkoztak. Kitől tanuljunk kitartást, ha nem a nőktől? Végül már gumira fektette és észrevette, hogy a kis Zsuzsi kezével csapkodni kezd. Sokáig csak csapkodott. Egyszer — ez volt a legnagyobb, a legszebb pillanat — Zsuzsi nővér észrevétlenül kihúzta a fenntartó gumit a kislány teste alól, a kis Zsuzsi nem vett észre semmit. Úszott tovább. Úszott tovább, egyedül. Úszott tovább a vízen, s úgy úszott, mintha a földkerekség, a földmindenség legboldogabb lénye lenne. A gyógytorna gyógyította meg? A víz? A mozgás? A mozdulat? Zsuzsi nővér gyönyörű konoksága? — Már csak az egyik lábán van járógép. A másik lába meggyógyult. Keze, karja, háta tökéletes. A kislány szép, jó, kedves, s nagyon szeret minket. — S tud a papírzsákról? — kérdezem. — Mindent tud. Én ezen az ápolónői pályán, harminchat év alatt annyit láttam, anynyit hallottam, annyi mindent megtudtam, hogy nem táplálok semmiféle illúziót. Számolok azzal, hogy egyszer a valódi anyja megjelenik és a kislány elmegy vele. Az én reményem csupán annyi, hogy nem megy el vele. Bár nálunk a kézcsók a divatból régen kiment, nem tudom más jelét adni határtalan tiszteletemnek. Távozáskor lehajtok Zsuzsi nővér karjához és megcsókolom ezt a fejedelmien bőkezű kezet. Ruffy Péter 13
