Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1972-07-08 / 14. szám
DCiiláíiíi - nagy, kaland Rengeteg omló, szikrázó fekete haj. Két óriási fekete szem, duzzadtan ívelt ajkak, fehér fogsor. Rengeteg nevetés, hirtelen elkomolyodás, aztán újra kibuggyanó jókedv. Huszonegy éves. Egy pesti kislány, akinek érdekes, némiképpen spanyolos arcvonásait egyik napról a másikra megismerte az egész világ. A nevét nem ismerték meg, csak az arcát, hollófekete haját, furcsa mosolyát. Ez a huszonegy éves pesti kislány hetekig Richard Burton és Liz Taylor tolmácsa volt, amikor a világhírű művészházaspár Budapesten filmezett. A fotókról ismerte meg a világ, a filmhíradókból, a televíziós riportokból, mert mindig ott volt Richard és Liz körül, akik egy szót sem tudnak magyarul. A kísérethez tartozott, ebben a népes kíséretben azonban a budapesti hetek alatt ő volt a főszereplő. Baló Júlia ... Űjságírólány, írólány, művészcsaládból származik. Édesapja Baló László, a Hétfői Hírek főszerkesztője, a mama Pongrácz Zsuzsa, népszerű filmkritikus és újságírónő, a bátyja tévériporter, aki emlékezetesen szép interjút csinált a pesti tv-ben Richar Burtonnel. Baló Juli tehát tolmács? — Tulajdonképpen nem vagyok az... Tizenhárom éve tanulok angolul, először azonban színésznő akartam lenni... Az ember azt hinné, hogy az első színigazgató vagy színészpedagógus, az első filmrendező kapva kapna ez után a feketén villogó lány után, aki minden pillanatban változtatja az arckifejezését, az ámulattól a viharos kacagásig. Vajon miért nem lett színésznő ez a kislány, aki úgy el tudja játszani a legkisebb történetet is, hogy az ember azt mondaná a legszívesebben: menjen a felvevőgép elé! — Talán egy tévedés miatt... A Nemzeti Színház stúdiójában készültem a Színművészeti Főiskola felvételi vizsgájára és vesztemre, tragikus szereprészlettel készültem. Pedig én humoros alkat vagyok, ha én egy tragika szerepét mondom, azon okvetlenül röhögni kell... Így hát nem sikerült a felvételi vizsgám... Tizenkilenc éves korában — akkor történt a balsikerű felvételi — az ember vagy halálosan elkeseredik, vagy vállat von és lerázza magáról a félreértés következményeit. Más kérdés, hogy feladja-e álmait, mert egy tizenkilenc éves lánynál a színi pálya inkább álom, mint tárgyilagos és megfontolt elhatározás. Feladta? — Nem adtam fel, de nem is estem búskomorságba. Elmentem a rádióhoz, s mivel már akkor is elég jól tudtam angolul, az angol nyelvű adásoknál dolgoztam. Közben elvégeztem az IBUSZ idegenvezető-tanfolyamát is. Munkába álltam mint idegenvezető és két főidényben csináltam. Tündéri sztorikat találtam, azokat sürgősen lefordítottam angolra és rohantam a stúdióba, felolvastam őket... Jó, ha az ember mindent maga csinál... A tündéri sztorikon most is jót kuncog, kénytelen vagyok megkérni, hogy avasson be a sztorik titkába, mert a magyar rádió angol nyelvű adásait vajmi ritkán hallgatom. Ugyanis nem értenék egy szót sem. Készséggel kötélnek áll. — Gazdag amerikai turistákat vezettem, akik tíz nap alatt lerohanták Európát. Nagyon kellemes emberek voltak, percre beosztott idejüket tökéletesen kihasználták, otthon alighanem kipipálták az útikönyvben, amit láttak, és tovább utaztak. Egy csoporttal éppen a Halászbástyán álltam, ez volt a finálé, a pesti panoráma megtekintése, amikor hozzám fordult egy hölgy és kedves mosollyal azt mondta: naivon szép volt minden, a város valóban gyönyörű, de mondja meg, darling, hol van az Eiffel-torony? Persze, nemcsak a vendég tévedett, én is... A beismerés újabb kíváncsiskodásra kötelez. Hogy is volt? — Amerikai utasoktól sok addig ismeretlen angol kifejezést tanultam, amelyekről azt hittem, hogy nagyon modern, új angol kifejezések. A következő alkalommal oxfordi professzorokat vezettem, s „villogni” akartam előttük az új angol tudásommal, beleszőttem tehát a beszédembe az amerikaiaktól tanult kifejezéseket. Egy hófehér hajú angol professzor elpirult, majd halkan arra kért, mellőzzem azokat a kifejezéseket. Attól tartok, hogy azok a nagyon modern kifejezések Oxfordban egészen mást jelentettek. Amit két nyáron keresett mint idegenvezető, azt egy nyáron elköltötte. Beutazta Nyugat-Európát , s amikor hazajött, nem volt kedve idegeneket vezetni. — De aztán jött az ajánlat, hogy legyek Richard Burton és Liz Taylor tolmácsa Pesten. Az ilyesmit nem szabad kihagyni. Elvállaltam ... A világ minden újságírója, akik közé a sorok írója is számít, erre azt kérdezné, milyenek a világsztárok közelről. A sorok írója ugyanezt kérdezte, Juli el-elgondolkodott... — Sokáig nem is tudtam megállapítani, hogy milyenek. Amikor megérkeztek. bemutatták nekik, mint magyar tolmácsot. Másnap, amikor a filmgyárban találkoztunk, elnéztek a fejem fölött, egyszerűen nem ismertek meg. Újra be kellett mutatkozni. Később megtanultam, hogy ezen nem lehet csodálkozni. A világsztárokat olyasfajta légmentes övezet veszi körül, mint az uralkodókat. Titkárok, társalkodók, testőrök. A környezet ugyanúgy, mint egy középkori fejedelmi udvarban, csupa rokon. Nem a világsztár rokonai, hanem egymással rokonok. Mr. Burton fotósa Liz Taylor divattervezőjének a férje, és így tovább ... Ezek az emberek halálosan féltékenyek egymásra és a gazdáikra is. Ha a sztár egy hajszállal kedvesebb valakihez, annak az értéke nagyot ugrik a sztárt körülvevő hierarchikus rendszerben, egyúttal halálos ellenségeket is szerezhet magának. A sztár, a kenyéradó gazda, úgyszólván megközelíthetetlen. A mi legnagyobb színészeink felvétel közben kimennek a büfébe kávét inni, közben nagyokat sztoriznak. A sztár abban a pillanatban, amikor elvégezte a munkáját, visszavonul, eltűnik. Beosztja az erejét, az idegeit... Arra kell gondolnom, hogy az újságíró lánya kitűnően megtanulta a nyilatkozás művészetét. Pontosan elmondta nagy kalandjának töltelékanyagát, a világsztárok légkörét, de róluk alig szólt valamit. Mint öregebb újságíró, kénytelen vagyok arra figyelmeztetni, hogy valamivel még adósom. — Ja, hogy milyenek ők? Mr. Burton rendkívül érdekes ember, Liz pedig bűbájos asszony, fImikor mr. Burton hajlandó volt beszélgetni, meglepetéssel tapasztaltam, hogy milyen sokat tud Magyarországról. Az interjú műfaji törvényei szerint kimerítettük a nagy kaland történetét, le kell zárni a beszélgetést. Mivel lehetne lezárni, amikor Baló Juli huszonegy éves pesti lány már volt színésznő-jelölt és riporter-jelölt, és volt idegenvezető, egy világsztár házaspár tolmácsa? Most már csak azt kell tudni, mi akar lenni? Ez a kérdés — egész beszélgetésünk alatt először — zavarba ejti. — Egyelőre tanulok az egyetem angol tagozatán, közben tolmácsolgatok, fordítok, mert nem szeretek mindig az anyutól pénzt kérni. Később valami egészen fantasztikusai szeretnék csinálni. Ki akarok találni egy olyan foglalkozást, amilyen még nincs. Amiben lehet írni és játszani, utazni és bohóckodni. Még nem tudom, mi lesz az, amit csinálni fogok, de ragaszkodom, hozzá, hogy meglepő legyen. — Meglepő lenne, ha nem lenne — meglepő. Baróti Géza A filmgyár udvarán Richard Burton fotósával és az operatőrrel Raquel Welchel a Ferihegyi repülőtéren (Dolezsál felv.j dl n mdi A nagy napilap hirdetési osztályán olykor különös dolgok történnek. Teszem azt, belép egy viharvert férfi, nyugodt, tempós hangon előadja, hogy ő bizony feltalálta a gondolatolvasó gépet, s szeretne közzétenni egy hirdetést, amelyből a kiváncsi emberek tudomást szerezhetnének e nagyszerű találmány létezéséről. Nyilvánvalóan sokan jelentkeznének, kívánnák igénybe venni a gép áldásait, hiszen mindenki szeretné tudni, mi rejtőzik más koponyákban. A hirdetési szakelőadó ilyenkor udvariasan mosolyog, közben kétségbeesetten igyekszik elfolytam kitörnivágyó nevetését. Komoly, udvarias szavakkal próbálja meggyőzni a feltalálót, hogy a gondolatolvasó gépek, nem a napilap hirdetési rovatába valók, s addig nem enged az udvariasságból, míg az ügyfél el nem hagyja az irodát. A feltaláló kilép az ajtón, sejtelme sincs arról, hogy a szőke, kék szemű lány fejében miféle vidám gondolatok gyűrűznek a gondolatolvasó géppel kapcsolatban. Ügy látszik, mégsem tökéletes az a találmány. A szőke kedves arcú lánynak ennél kevésbé mulatságos esetekben is vidámságra hajlik a természete, így hát még hetek múltán is kuncogni kezd, ha eszébe jut a gondolatolvasó automata és feltalálója, aki oly természetes egyszerűséggel vélte megvalósítani a fantasztikus regényírók legmerészebb látomásait. Hiába, Kiss Piroska, a budapesti Lapkiadó Vállalat hirdetési szakelőadója az ügyfelek jelenlétében kénytelen elfolytani vidám nevetését, pedig ez a legszemélyesebb tulajdonsága; a napfényes derű, amely közelről rokon a szépséggel és az ifjúsággal. Olyan az arca és olyan a természete, mintha szomorúság, gond még csak távolról sem érinthetné. Pedig csöppet sem volt gondtalan az élete; 18 esztendős korában már olyan felelősség hárult rá, amelyet meglett embernek is elég elviselni. — Gyermekkoromra úgy emlékszem — mondja —, hogy állandó rettegésben éltünk az apám miatt. Iszákos, durva ember volt, velünk, a gyermekeivel nem törődött, semmi más nem érdekelte, csak az ital. Tízéves voltam, amikor szüleim elváltak, apám Kecskemétre költözött, mi négyen, édesanyám, a nővérem, a húgom, meg én magunkra maradtunk. De attól kezdve hat évig nyugodt és szép volt az életünk. Kevesebb pénzből is lehet jobban élni; anyám rengeteget dolgozott, igyekezett mindent megadni nekünk, nála többet egyetlen édesanya sem tehet a gyermekeiért. 1988-ban megbetegedett és egy évvel később meghalt. Akkor halt meg, amikor már mi könnyíteni tudtunk volna a sorsán. A nővérem 23 éves volt, én 19. Sajnos nem adhattuk vissza neki azt, amit kaptunk tőle. Piroska Pesterzsébeten járt gimnáziumban, a negyedik évfolyamot már esti tagozaton végezte el. Tanult, és dolgozott, mert kellett a pénz. Egyedül maradt 15 éves húgával. A Hungária körúti lakásban két vidámságra termett szőke, kék szemű kislány kicsit riadtan kezdte el önnálló életét. — A nővérem férjhez ment és Szekszárdra költözött. A húgom nem akart vele menni, így hát én lettem a „gyámja”, én felelek érte azóta is. Persze, ahogy múltak az évek, kölcsönös lett ez a felelősség; egymásra vigyázunk. Én akkor már dolgoztam, ő meg tanult, jövőre fog érettségizni. Nem éppen veszélytelen a helyzet, ha egy 19 éves lány lesz az „anyja” egy 15 évesnek. Felelősséggel terhes az egyedüllét. — Furcsa, de én sohasem éreztem a felelősség súlyát. Nagyonnagyon hiányzott az édesanyánk, de nem gondoltam sohasem arra, hogy az egyedüllét súlyos teherként nehezedik ránk. Nem akartam arra gondolni, mert aki siránkozik, az előbb-utóbb össze is roppan. Talán az alatt az idő alatt, míg édesanyám kórházban volt, kezdtünk hozzászokni az egyedülléthez, az önnállósághoz. Jól tudtam, egyetlen megoldás van, dolgoznom kel a húgomért, de magam miatt is. Megfogadtam, addig nem hagyom magára a húgomat, amíg meg nem alapozza saját életét. Ennyi volt a feladatom, és amit magam elé tűztem, azt képességeim szerint álltam is. Érettségi után került a Lapkiadó Vállalat hirdetési osztályára. A nővére jelentkezett a nevében egy álláshirdetésre; felvették, rövid idő alatt kitanulta a szakmát, s azóta — több mint négy esztendeje — ott dolgozik, Kezdetben ezer forint volt a fizetése, most kétezer forintot keres. — Nagyon jó helyen vagyok, kedvelem a munkámat és szeretem a munkatársaimat. Apránként megtudták a helyzetemet; a vállalat rengeteget segített, a szakszervezettől most is negyedévenként segélyt kapok. Még egy évig nehezedik rám a „családfői” gond, a húgom jövőre elvégzi az egészségügyi szakközépiskalát és állásba megy. Négy év van közöttünk, de nekem olykor az az érzésem, ő a felnőttebb, sokkal komolyabb nálam, s most már legalább annyira vigyáz rám, ahogy én őrá vigyázhatok. Néha az az érzésem, túlságosan is komoly. — Hogy érti ezt? — Mi általában mindent elmondunk egymásnak. Tudjuk mit gondol, mit érez a másik. A húgom nagyon megválogatja a fiúismerőseit. Szinte soha ... A szőke lány egy pillanatra elhallgat, aztán a mosolya nevetéssé szélesedik. Olyan jóindulatú, vonzó derű van ebben a nevetésben, hogy a kívülálló is kénytelen vele tartani. — Nem mondtam igazat. Most jut eszembe, a húgom ma randevúra megy. Ez lesz élete második randevúja... — Es ön? Ismét a zengőn áradó, bájos nevetés. — ÉN? Én idősebb vagyok. De férjhezmenésről addig nem lehet szó, amíg a húgom teljes biztonságban nincs. — Elég kettejüknek a kétezer forint? — Kétszobás lakásunk van. Az egyik szobát kiadtuk albérlőknek. Két kislány lakik nálunk, ketten havonta hétszáz forintot fizetnek, így a kétezerhétszáz forint elég. Ennyi az igényünk. Ha több pénzünk lenne, nyilván növekednének az igényeink is. Másodikén mindig felosztom a pénzt, tudom mire mennyi kell. Egyenlően jut 12
