Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1972-06-24 / 13. szám

1957-ben Károlyi Alapítványt létesítettünk írók, költők, szobrászok, festők számára. Bármely ország fiai számára. A barátkozást, a nemzetköziség szellemét akartuk ezzel is táplálni. Jöjjenek Venceba, dolgozzanak, ismerkedjenek, beszélgessenek, közeledjenek. Már voltak ott lengyelek, magyarok, csehek, kanadaiak, és még sokan mások. Ami Vencet illeti, egy tervet melengetek még. Sajnos, eddig nem sikerült megvalósítanom. Szeretnék megszerezni egy hazai magyar parasztházat, azt részeire bontani, Venceba szállíttatni és ott felállítani. Lássák, ismerjenek meg minket. Van egy másik tervem is. Férjem egykori fogadószobájában, ahol a Nemzeti Tanács megalakult, állandó emléktáblát kellene felállítani.

Hogyan él Károlyi Mihály özvegye, született Andrássy Katinka a mai, szocialista Magyarországon? — válaszokat még nem merítettük ki. Nagyon sok emberrel beszélget, érintkezik és találkozik. Lukács Györgyöt időről időre mindig felkereste. Állandó látogatója a kiállításoknak. Sokszor találkozik fiatal történészekkel. írókat lát vendégül. Én például Hubay Miklósnak adtam át a kilincset, miután elköszöntem. Sokat utazik. Járt Kál- Kápolnán (ahol valaha „kegyelmes szentatyám"-nak nevezték az uraságot) az egykori Károlyi parasztok Károlyi Mihályról elnevezett

termelőszövetkezetében. Visszament megnézni a tiszadobi Andrássy kastélyt. „Hangos volt a vidám gyermekseregtől”. Járt Fóton, a Károlyi-kastélyban és gyermekvárosban. Két éve elutazott Krasznahorkára, az Andrássyak „büszke várá”ban szívélyesen fogadták őt a szlovák házigazdák, elbeszélve, hogy mindent a vár eredeti állapotában állítanak helyre. Elment a közeli Betlérre is. Az Andrássyak vadászkastélyában az utolsó szög is megmaradt. Bútormúzeumnak rendezték be.

Az érzelemvilág nem tagadhatja meg — Tiszadob, Fót, Krasznahorka — azt a múltat, amelyet az értelem elhantolt és megtagadott. Vannak emberek, akiket a tagadás emelt óriásokká.

— Szabad időm egy részében a levéltárakat búiom. Megtaláltam anyám naDlóját az Országos Levéltárban, Andrássy Gyula nagyapám levelezését ugyanott. Megkerestem a Károlyi levéltárat, ezen belül annak a Károlyi Sándornak (Mihály nagybátyja, s nevelőapja volt) a levelezését, aki konzervatív nagyúrként elsőnek adta Mihály kezébe Marxot, fölhíva a figyelmét a marxi társas termelésre, a föld szövetkezetekre. A levéltári kutatások egyik célja — a legfőbb — az, találok-e Károlyi Mihálytól valamit vagy a hozzá intézett levelek egyike előkerülhet-e ? Az Akadémiai Kiadó négy kötetben jelenteti meg Károlyi Mihály levelezését. Soha egyetlen levelet el nem dobtunk. Venceben megőriztünk mindent, s a teljes levelezést több szállítmánnyal a vencei oarasztházból hazahoztam. Vagy mások segítségével hazahoztuk.

A Károlyi család levelezése e négy kötettel még nem fejeződik be. Mai postáját mutatja Andrássy Gyula egykori íróasztalán.

— Ezt egy harmadik osztályos fóti fiú írta a gyermekvárosból, arra kérve, hogy látogathatna meg engem Pesten. Egyre kíváncsi. Milyen volt, milyen lehetett az én gyermekkorom? Istenem, az én gyermekkorom ... Jöjjön, feleltem, várom. Majd elmondom. Ez a másik levél öreg pesti munkástól való.

Elkérem, beleolvasok, lejegyzem első sorait:

„Tisztelt Asszonyom! Mint a most uralkodó osztály tagja, üdvözlöm az egyik legkiválóbb magyar grófnőt...”

Nem ez a kedvesen naiv hangvételű levélke beszéli el a legteljesebben Andrássy Katinka sorsát?

Ruffy Péter

cA küzdétáí's

Találkozást kértem az első magyar népköztársaság elnökének az özvegyétől.

Találkozást kaptam attól a dámától, akit egyedülálló módon elnökasszonynak neemeletes, klasszicista palota a 17. század végén épült, s a Károlyiak pesti székháza volt. Itt állított fel egy teljes ezredet Kossuthéknak egy Károlyi. Egy ideig itt

fényes nevűt évtizedekkel ezelőtt jelképesen kivégeztette.

— Ezek az anyám bútorai — néhány tárgyra mutat.

Az Andrássy palota, ahova

székelt Windischgrätz. Ebben a házban fogták el, innen hurcolva el, Batthyány Lajost. Itt írta alá halálos ítéleteit Haynau. E palotában született Károlyi Mihály. Itt volt egyetemista. Ide hozta haza fiatal feleségét. Itt születtek gyermekeik. E palota vörös szalonjában alakult meg a Nemzeti Tanács. Károlyitól 1920-ban elkobozták. A néphatalom 1946-ban visszaadta. Károlyi a magyar nemzetnek ajándékozta,

— Nem akartam itt lakni, ebben az épületben maradni, mikor negyvenhatban az emigrációból hazatértünk. Túlontúl sok fájdalmas emlék merült föl bennem. Fölvetődött egy budai villa terve is. Végül is meggyőztek, hogy stílszerűbb lenne az egykori Károlyi palotában lakni és kényelmesebb is, mert a város szívében áll. Ez az ötszobás, Ferenczy utcai palotaszárny volt a férjem ifjúsági diáklakása. Berendeztem, s mikor Mihály halála után 1963-ban végleg Magyarországon telepedtem le, újra ezt a lakást kaptam.

Egyedül él. Egy társalkodónő a segítsége.

Végigsétálok a lakáson. Bemutatja a képeket és a bútorokat. Dolgozószobája íróasztala mellett megjegyzi:

— Ez Andrássy Gyuláé, a nagyapámé volt.

Az égdördülés zengésével merül föl bennem hirtelen Andrássy Gyula sorsa. A szabadságharcban való részvétele miatt távollétében halálra ítélték. Az ítéletet in effigie végrehajtották. A jelképesen kivégzett kegyelemmel a ferencjózsefi Magyarországra hazatért. Az ország miniszterelnöke lett, a világvárosi Budapest megteremtője volt. Lovasszobrát 1906- ban („fény nevére, áldás emlékére”, mondta volt) az a Ferenc József leplezte le, akinek megtorló hatalma a

Károlyi Mihály egyszer leánykérőbe ment, a budai Margit rakpart 9.—Fő utca 11. számú tömbön állt. Károlyi Mihályné anyja utolsó hónapjai során egy svábhegyi villában élt. Addig szeretne még életben maradni, mondta betegen az orvosának, míg leányát viszontlátja. 1945 decemberében halt meg. Károlyiék 1946-ban tértek haza.

— Nem akartam élni azzal az alkalommal, hogy hazatérésünk után az elhagyott javak bútoraival rendezzük be lakásunkat. Ehelyett Párádon, Budán, Pesten, Tiszadobon, múzeumokban felkutattam, részben meg is találtam az egykori Károlyi, a régi Andrássy bútorokat. Amit lát, mind Andrássy vagy Károlyi bútor, nagyrészt Louis-Philippe korabeli.

öt szobában Magyarország egykori dúsgazdag urainak, a Károlyiak, az Andrássyak vagyonának az omladéka. Néhány szekrénye, széke annak a mágnásnak, aki 1919. február 23-án Kápolnán — önkéntes földosztásba fogva! — parasztjai lábai elé terítette a vagyonát.

— Családom tagjai? Ugye ez következne? Azt tudja ugye, hogy két lányom van. Éva férje ír, Walesben laknak, hat gyermekük van, a gyermekek időről időre meglátogatnak.

— És tudnak, beszélnek valamennyire magyarul?

— Sajnos, nem.

Károlyiék másik lánya,

Károlyi Judit Szabó Zoltán, emigrációban élő író elvált felesége.

— Egy gyermeke van. Vencetól öt kilométerre lakik és keramikus. Én az évet megosztom Vence és Pest között. Hat hónapot abban a kis vencei parasztházban töltök, amelyet még az uram vett. Amely az uram utolsó otthona volt. Venceben még

Az elnőkasszony

veznek a mai Magyarországon.

Találkozást kértem és kaptam született Andrássy Katinkától, attól a grófnőtől, akinek grófi rangját ő maga segített lerombolni. Attól az asszonytól, akinek e szavakkal ajánlotta Egy egész világ ellen című könyvét Károlyi Mihály: „... több voltál, mint feleségem, mert örömben és csapásban, mindenben társam, mert küzdőtársam, dolgozótársam, szenvedőtársam, igazi elvtársam vagy és voltál”.

Az Elnökasszony sorsa s élete nem jellemző a magyar nők sorsára és életére, amelynek bemutatása e kis sorozat célja.

Károlyi Mihályné élete megismételhetetlenül, egyedülállóan egyedülvaló.

Mikor belépek lakosztályának dolgozószobájába, törékenyen karcsú, magas hölgy fogad. A perc, arcának megpillantása, a finom vonások rajzolata, az élmény hirtelen örvénye annak kimondására késztet, hogy ilyenek lehettek a valamikori erdélyi fejedelemasszonyok. A volt vencei száműzött fejedelmi jelenség.

Ilyenek voltak a magyar hölgyek Danckában, az eltávozott nagyságos fejedelem Rákóczi Ferenc ideiglenes udvarában?

Egy Zrínyi Ilonára, egy Lórántffy Zsuzsannára is gondolok.

— Egyetlen kérdést szeretnék föltenni — mondom. — Hogyan él Károlyi Mihály özvegye, Andrássy Katinka a mai, szocialista Magyarországon?

Az épülettel kezdi.

— Ha jól tudom, ismeri. Irt is már róla.

A ház nem épület, hanem ereklye. Ha lehet ezt leírni. Újkori történelmünk — de bonyolult! — megszentelt színhelye.

A három utcára néző,

9H

Semmiképpen sem lenne helyes, ha most a 9+3 helyett egyszerűen azt mondanám, hogy tizenkettő, mert ebben az esetben a tizenkettő kevesebbet jelentene a valóságnál, hiszen ritka, számokkal aligha mérhető emberi értékről van itt szó: Tapolyaiék kilenc gyermekükhöz még hármat örökbefogadtak. Ez az örökbefogadás nemcsak azt jelenti, hogy a szülők vállalták három nagy lány nevelésének gondját, hanem azt is, hogy az egész család, a kétesztendős Boglárka és a többiek, Gergő, Emőke, Péter, Szabolcs, Mihály, András, Csaba, Katalin testvérükké fogadták az „idegeneket" valódi melegséggel, önzetlen örömmel, s így azok már nem is idegenek többé. Közéjük tartoznak, nem vér szerint, hanem olymódon, ami — bármilyen furcsán hangzik is — több ennél, értelem szerint, közéjük tartoznak érzelmeik, felszabadultabbá vált életük révén, családra leltek ők hárman, akiknek eddig nem volt családjuk, emberi közelségre, ők akik eddig nem ismerték ezt a közelséget. Az ilyen kötés mindennél erősebb.

Amióta ismerem Tapolyaiékat, sokat tűnődtem azon, hogy — nem éppen önzetlen s áldozatok vállalására kész korunkban — honnan vették azt az erőt, amely — akár az égitestek mozgását a tömegvonzás — összetart egy tizenegy tagú családot, s képes arra is, hogy magához vonzzon még három gyereket.

Ügy mondják, a család kovásza mindig az anya. Megvallom, számomra is elképzelhetetlennek tűnik, hogy egy férfi őserejű, csillag-sugárzású asszonyt támogatás nélkül tökéletes szépségében, gyémánt-tömörségében őrizzen meg egy ekkora családot, egy nagy családot, ahol a rend, a jóindulat a szeretet és a vidámság boldog kiegyensúlyozottsággá ötvöződik, s megsokszorozódik a növekvő számok törvénye szerint.

őszintén szólva én olyan derűs, vonzó, kedves emberi egységet még sohasem láttam, mint ami erre a családra jellemző. A na-Amikor még csak kilenc testvér volt

gyobb gyerekek rajonganak a kisebbekért és megfordítva, a szülőknek mindenre jut idejük és erejük, játékra, komoly beszélgetésre, simogatásra. Mióta ismerem őket vonzódom hozzájuk, ha találkozom velük, saját gyermekkorom jut az eszembe.

De legjobban azt a természetes, könnyed egyszerűséget bámulom — őszintén szólva szinte hitetlenül —, ahogy Tapolyainé a család, a nevelés, a főzés, mosás, takarítás gondját viseli; azért bámulom, mert ez az egész hasonlít egy madár röptéhez, nincs abban semmi nehézkesség, ellankadás vagy fáradtság, nincs abban egyetlen felesleges mozdulat, csak célszerű, tiszta rend.

Sokszor tapasztaltam már, hogy ennél sokkal kisebb családban is az asszony a szüntelen fáradtságtól nyúzottan mozog, s a lakáson is az ólmos fáradtság nyomai látszanak, a gyermekek, az apróbbak és a nagyobbak többnyire unatkozva, kissé koszlottan lődörögnek, hajbakapnak, vagy céltalan játékokba kezdenek; a szülők mintha roppant teher alatt görnyedeznének, szinte szabadulni igyekeznek a gyermekek közelségétől. S íme itt egy asszony, akit nem viselt meg a csecsemők éjszakai sírás-rívása, a rakoncátlan hatévesek nyüzsgése, a kamaszodók rengeteg problémája. Szelíd arcán megnyugtató mosoly fénylik, tekintetében nyoma sincs türelmetlenségnek, bármilyen egyszerű ételt főz, eltalálja az ízek csodálatos harmóniáját, az ötszobás lakás olyan tiszta, mintha nagytakarítás után volna minden pillanatban; ez az asszony le tud ülni a vendégeivel beszélgetni, el tudja ringatni gyermekei közül külön-külön a legkisebbeket, van kedve meghallgatni a nagyobbakat, úgy végzi — sokszor terhesnek nevezhető — munkáját, mintha a világ legkedvesebb dolgát tenné, s neki valóban ez a legkedvesebb.

Ebben a rendben nincs szükség a legparányibb szigorúságra sem, ez az asszonyt erő valamifajta derűs, folytonosan életigenlő szeretettől felvértezve hatalmasabb a betegségnél, a gondnál, a fájdalomnál. Elbír mindent, és úgy bírja el, mintha teher sohasem lett volna a világon.

Es pontosan ezért a gyermekekre nem hárul semmi, ami veszélyeztetné egyensúlyukat, megsérthetné érzelmeiket. Talán nem is tudják felmérni, miféle burok az, amely őket védőén körülveszi,