Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1972-06-10 / 12. szám

cA z Igazi lúke&MQ

Egy kislány egyedül maradt.

Beburkolózott félelmébe, őrizte fájdalmát a hirtelen rázúdult magány üregében. Olyan volt tizennégy esztendős korában, mint a zsendülő vetés, kemény, csatakos vihar után: a sors lenyomta egész a földig, a az idő tájt ki tudta volna megmondani, felemelkedik-e valaha?

De hihetetlenül erős az ember, hiába látszik törékenynek, aprónak, álmatagnak. Történetünk a felemelkedésről szól; miképpen találta meg a helyét világunkban az, aki kétségektől gyötörve mostoha sorsától sanyargatva gyermekkorában a család védőburka nélkül, egyedül maradt.

— Vácon éltünk, 1958-ig együtt voltunk öten, apám, édesanyám, a két húgom és én. Én voltam a három gyerek közül a legidősebb. 1956- ban apám Nyugatra ment, mintha a csalód semmit sem számitana, otthagyott bennünket, egyetlen mozdulattal kettészakította az életét. De az az élet nemcsak a sajátja volt, hanem a miénk is. Detroitig jutott, tíz éve nem hallottam hírt felőle. Édesanyám rövid idővel apám távozása után, agydaganattal megbetegedett. Az orvosok szerint, a betegséget az idegi megrendülés okozta. Emlékszem, az operáció előtt kopaszra borotválták a fejét, aztán megnyitották a koponyát, hosszú ideig rettenetesen nehéz volt elviselni ezt a gondolatot Első gimnazista voltam, amikor behívtak a kórházba a második műtét előtt. Azért hívtak, mert tud ták, lehet, ez az utolsó alkalom, hogy élve lássam az édesanyámat, öt órát vártam a műtő előtt, véresre téptem a körmeimet. Nem sokkal később, anyám megbénult, aztán meghalt. Apám az első évben Detroitból még küldött valamennyi pénzt. Minket, a lányait, állami gondozásba vettek. Én olyanná váltam hosszú időre, mint egy sündisznó; meresztettem kifelé a tüskéimet, úgy éreztem sokáig, nagyon sokáig, hogy mindenki bántani akar, Iszonyodtam a világtól.

— Hogyan gondol most az apjára?

— A hivatásom során olyannyira megismertem az emberi természetet, hogy jól tudom, ostobaság bárkit is arra kényszeríteni, bárkitől elvárni, hogy ne oldozza el azokat a kötelékeket, amelyeket nyűgnek érez. Megromlott házassága elől futott el apám, értünk, a gyerekeiért sem volt hajlandó azt a kötést elviselni. Tulajdonképpen megértem a menekülését, de azt, amit velünk tett, nem lehet elfelejteni. Akkor írtam neki utoljára, amikor leérettségiztem. Valami olyasmit válaszolt, nagyon boldog, örül, hogy eddig eljutottam,' furcsa gondolat csendült ki a soraiból: mintha ezt a sikert a saját érdemének tulajdonítaná.- Engem akkor már négy éve az állam nevelt, így hát, hogyan érthettem volna, miféle érdemről beszél. Írtam neki, felelősségre vontam, elmondtam abban a levélben minden keserűségemet. Hidegen válaszolt, azt tanácsolta, csak akkor folytassuk újra a levelezésünket, ha megtanultam tisztelni az apámat. Azóta nem tudok róla semmit.

A sün, amíg a félelem öszszehúzódva tartja, parányi gombóc, éles tüskék erdeje. De ha megnyugszik, ha kiszáll belőle a védekezés görcse, előtűnik meleg, selymes, bársonyos puhasága. A kislány — aki világéletében bölcsésznek készült — sok verset írt az édesapjáról, kuporgatta vágyódó bánatát.

— Nem tudom, végül is miért határoztam el, hogy jogász leszek. Egy tanárom tanácsolta, menjek jogi pályára, de sejtelmem sincs, miért hallgattam rá. Vácott, Pesten és Aszódon jártam gimnáziumba. 1962-ben vettek fel az egyetemre. Szerencsés gondolat volt a jog, zavaros fejemet ez csillapította le, „sünvoltomat” ez felejttette el. A jogi pólyának mindenképpen megvan az az előnye, hogy az embert rendszeres gondolkodásra, józanságra neveli, így értettem meg végre a saját kese12

rűségem hiábavalóságát is. Kollégiumban laktam, taníttatásom költségeit az állam fedezte, óriási segítség volt ez. Állami gondozásom is

1965-ben, huszonkét éves koromban szűnt meg, amikor férjhez mentem.

Dr. Nagy Éva 1967-ben

származnak cselekedeteik, így a peres ügyek során könnyebben el tudom dönteni, mi van a dolgok mögött. Ezen a pályán az ember rájön, hogy nincsenek feketefehér igazságok. Bírói működésem során sok zűrzavaros, csúnya ügyben kellett

ránya is, de sokkal több az előnye. Más jogterületeket nehezen tud figyelemmel kísérni az ember, viszont a saját területét szinte tökéletesen ismeri. Boldogságot, divatos szóval élve, nagy sikerélményt ad, ha teszem azt, egy olyan perben, ahol

A Jogásznő

tette le államvizsgáit a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem jogi karán.

— Már az egyetemen biztos volt, hogy bíró lesz belőlem. Bennem létezett ez a bizonyosság, mert tudtam, hogy a bírói státusz maximális függetlenségét biztosítja az embernek. Csak a jogszabályok kötik, döntéseibe nem avatkozhat bele senki, ez tulajdonképpen a legnagyobb szellemi szabadságot jelenti. Nagyon vonzott a függetlenség, mert csak így nyílhat ki az ember előtt a világ.

A csepeli bíróságon volt két évig fogalmazó, majd Kisvórdára került kihelyezett bírónak, ugyanakkor kinevezték a Budapesti Központi Kerületi Bíróságra, igy biztosítva volt a visszatérés útja az egy esztendőre tervezett vidéki munka után. 1970 májusában kétszobás szövetkezeti lakást utaltak ki számukra az egyik fővárosi új lakótelepen. Amikor vlszszatért Budapestre, mór az új lakásba költözhetett.

— A férjem az egyik képeslap tördelő szerkesztője. Azonkívül elbeszéléseket ír. A kettőnk jövedelme havonta körülbelül nyolcezer forint.

A múlt, az áldatlan gyermekkor képe elsápadt benne, a kedves arcon mindebből csak csöppnyi szigorúság maradt, az érzelmekben pedig igazsógérzet és makacs békességvágy.

— Nem tudom, hogy nyugtalan gyermekkorom menynyire befolyásol hivatásomban, döntéseimben. De úgy vélem, bizonyos értelemben hasznomra van korai éveim zűrzavara, jobban ismerem az embereket, tudom, hogy egyfajta tipikus helyzetből

döntenem, mégis jobban meg tudom érteni az embereket, mint régebben, egész fiatal koromban. Általában vállalkozási szerződésekkel, szavatossági perekkel, építési elszámolásokkal foglalkozom, ezeknél bonyolultabb Ügyek szinte nem is léteznek a bírósági gyakorlatban. Mégis nagyon sok az egyezség nálam, amikor a peres felek a bíróság előtt megállapodásra jutnak. Ez talán azért van így, mert rájöttem, az emberek hallgatnak a jószóra, békességvágy van bennük, én magam is a legtöbbre becsülöm az igaz békességet. Azért tartom hozzám illőbbnek a polgárjogot a büntetőjognál, mert itt nem kötik annyira a bírót a perrendtartás szabályai. Közelebb kerülhet az emberekhez, nem kell mindig a tekintély bástyái mögé húzódnia. Engem egyik-másik peres fél így szólít meg: aranyoskám. Dehogyis utasítom rendre, hiszen az „aranyoskám” olykor több, mint a „tisztelt bíróság”, legalábbis én úgy vélem, közelebb hozza az igazságot. Ha a peres felek bizalommal vannak a bíró iránt — s mi mást jelent az aranyoskám —, a legbonyolultabb ügyek is tisztázódhatnak.

— Kisvárdán, a járásbíróságon mindent tárgyaltam. Nem csinálnám szívesen ismét. Nincs rettenetesebb például egy gyermekelhelyezési pernél. Ilyenkor bennem mindig felrémlett a múlt, úgy éreztem, mintha az én sorsomon alkudozna apám és anyám. Általában a magyar bíróságokon gyakorlat az úgynevezett szakosodás. Egy bíró egy adott körön belül mozgó ügyeket tárgyal. Ennek természetesen van hát245 ember szerepel, olyan döntést tudok hozni, amelylyel mindenki elégedett. Viszont, ha a per csak döcögve halad előre, otthon is folyton az motoszkál bennem, nem tudok szabadulni. Ez a hivatás olyan, hogy magának követeli az ember egész életét. Nyugalmat ad, a nyugtalanságban is nyugalmat, egyszóval, a teljességet hozza közel.

— Tudom, szokásos ilyenkor megkérdezni, hogy mi érdekel még a szakmámon kívül. Tehát a válasz: zenét hallgatunk, lemezeket gyűjtünk, spanyolul tanulok, beiratkoztam az esti egyetem esztétika szakára. Valamikor nem sokra becsültem a manuális munkát, most nagy örömet okoz, ha egy jó vonalú ruhát varrók, vagy egy szép pulóvert kötök. A magam alkotta tárgyak szeretetét szintén a bíróságon tanultam' meg. Sok olyan emberrel találkoztam ott a peres ügyek során — iparosokkal : kárpitossal, asztalossal, bőrdíszművessel —, aki csodálatosan szép tárgyakat tud készíteni, s nagy örömet talál a munkájában. Irigyelni kezdtem őket tökéletes szakértelmükért, néha arra gondoltam, milyen kór, hogy én semmi ehhez hasonlóhoz nem konyítok, az én munkámnak csak szellemi értéke van. Így lett aztán a hobbym a varrás és a kötés. De sajnos, ha a bíróságon nem mennek az ügyek, ha a peres felek nem akarnak békülni, akkor a hobbym sem segít sokat. Ilyenkor elfelejtkezem ügyeskedő kezemről és ismét visszapottyanok abba a szellemi körbe, amelyet a hivatásomnak, az életemnek kell tekintenem.

Kristóf Attila

/fT N

Ő

K I

CfALmilLiá

Huszonkét évvel ezelőtt egy törékeny alkatú pesti lány hirdetést olvasott a lapokban. A Fővárosi Taxi Vállalat adta közre a hirdetéseket s jelentkezésre szólította fel a pesti lányokat és asszonyokat: tanuljanak meg autót vezetni és üljenek a taxik volánja mögé. A hirdetés hangja újszerű volt, és meghökkentő volt a lehetőség. Magyarországon addig még nagyon kevés nő tanult meg gépkocsit vezetni, az ötvenes években az autók száma is igen kevés volt, de valaki földobott egy jelszót: „Helyet a nőknek a közlekedésben/” — s akkor, mintegy varázsütésre, megszólaltak a harsonák és hívni kezdték a nőket a taxi volánja mellé, a villamosvezető fülkéjébe, sőt a teherautók és autóbuszok sofőrülésébe is: Nem sokkal utóbb megjelentek az első női taxisofőrök, sőt feltűnt néhány autóbusz is, amelyet nők vezettek, az utasok általános megrökönyödésére.

Ezt a viharos megrökönyödést nem a nők egyenjogúsításának időszerű s viharos kezdősebességgel indított mozgalma váltotta ki, hanem az egyszerű tény, hogy senki sem bízott benne: a gyönge nők meg tudnak birkózni a nagy önsúlyú, kemény testi munkát igénylő autóbuszokkal és soktonnás teherautókkal. Mozdonyvezetőnek nem toborozlak nőket, de annál többen jelentkeztek a taxi fölhívására, mert mégiscsak más egy sebesen surranó személyautó, mint az öttonnás busz, vagy a három és fél tonnás teherautó, esetleg pótkocsival súlyosbítva.

1950-ben négyszázötven nő jelentkezett pesti taxisofőrnek, köztük Papp Mihályné, akit akkor még nem hívtak Papp Mihálynénak. A négyszázötven pesti asszony és lány közül ma ISO ül a taxik volánja mellett, sokan elmentek és visszajöttek a divat hullámzása szerint, sokan egyáltalán nem jöttek viszsza, soha többé nem vettek volánt a kezükbe. Papp Mihályné azonban megszerette a benzinszagot, megmaradt taxisofőrnek és ezt a mesterséget űzi a mai napig. Jelenleg egy Zsiguli márkájú, szovjet-Fiat kocsit vezet, sorrendben ez a tizenkettedik kocsija. A huszonkét év alatt

„elhasznált” három-három Warsawát, két-két Wartburgot és Renault-ot, egy Skodát s most fut a tizenkettedik kocsival.

A taxisofőr élettere a pesti utca, közege a sűrű pesti levegő, társadalmi köre a minden rendű és rangú pesti, vidéki és külföldi ember. Papp Mihályné akkoriban — még lánykorában — kitűnő eredménnyel tette le a sofőrvlzsgát s az első időszakban, amikor már önállóan fuvarozta az utasokat viharvert kocsiján, a második helyre került a nők között. A jó munka jutalma sokféleképpen jelentkezik. Papp Mihályné esetében úgy jelentkezett, hogy forgalmi iskolára küldték, ahol megismerkedett Papp Mihállyal, a Budapesti Közlekedési Vállalat egyik forgalmi csoportvezetőjével. Tekintettel arra, hogy a megismerkedés szabályszerű iskolában történt, nyugodtan nevezhetjük a megismerkedésből fakadó szerelmet diákszerelemnek. S mint a diákszerelmek java, ez a szerelem is házassággal végződött, tegyük hozzá, hogy jó házassággal. Ebből a házasságból származott tizenöt éves fiúk, aki matematikatanárnak készül, most matematika szakos középiskolai tanuló.

A házaspár a közlekedés sűrűjéből érkezett és talált egymásra, igy tehát személyi és családi tapasztalatok alapján kérhetünk őszinte vallomást Papp Mihálynétól arra a kérdésünkre, milyen is a sokat szidott pesti közlekedés, és hogyan áll helyt ebben az ingerült zsúfoltságban egy aszszony.

— En elég jól helytállók — nevet kissé zavartan —, most kaptam meg a kitüntetést és a pénzjutalmat azért, mert ötszázezer kilométert vezettem baleset nélkül.

Félmillió kilométer nem kis dolog. Baleset nélkül még nagyobb dolog. Férfi vezető is kevés érdemelte ki, hát még aszszony, aki a forgalomban bátortalannak és bizonytalannak tűnik különösképpen akkor, ha az ember másik kocsi volánja mögül nézi.

— Nem vagyok bizonytalan. Nem vagyok erőszakos, de nem vagyok bátortalan sem. Nem kockáztatok semmit fölöslege-Á félmillió kilométeres asszony és a taxija