Magyar Hírek, 1972 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1972-06-10 / 12. szám
A kürtös. Lent: Tánc (Pesterzsébet) (A Művészet című folyóirat 1972. februári számából) A művész halála mindig megrenditő. A váratlan halál szivén üt. Tar István, a hatvanegy éves korában autóbaleset következtében elhunyt szobrászművész alkotásai tereinken mindennap félbeszakadt életpályájára, művészi küldetésének megtörésére emlékeztetnek. Kispesti munkáscsaládban született, 1910-ben. 1932-ben iratkozott be a Képzőművészeti Főiskolára. A háborús évek után 1947-ben indult el alkotói pályáján. Szobrai szerte az országban, Budapesten, Egerben, Makón, Keszthelyen, Komlón gyönyörködtetik a járókelők szemét. Szegeden az ő alkotása jelképezi az Alföld folyóját: a Tiszát. Felfokozott, expresszív, néha szinte groteszk formákkal fejezte ki magát. Az egyszerűségre, tömörségre törekedett. „A térbe erőteljesen belehasító figurákat szeretem” — mondta. Alkotásai szerves részévé váltak városaink arculatának. Képeinken két művét mutatjuk be. A LÓSPORT VILÁGÁBÓL Az olimpiára készülő lovasok komoly erőpróbája volt az országos lovasbajnokság első fordulója. A sok nemzetközi versenyküzdelem már érezteti hatását, az eredmények határozott fejlődést mutatnak. Különösen Varró (Határőr Dózsa), Krizsán (Határőr Dózsa), Balogh (Bp. Honvéd) és Horváth (Határőr Dózsa) tűnt ki Jó eredményével. Ismét magyar fogat győzött a Royal Windsor Horse Shawban. Ezúttal Fülöp Sándor agrármérnök vitte el a pálmát a Kiskunsági Állami Gazdaság négyes félvérfogatával. A versenyben 16 fogat vett részt és 27 hibaponttal a mieink szerezték meg az elsőséget Haydon (angol 40 pont), Miller (angol 50 pont) és Szymoniak (lengyel 51 pont) előtt. A változatos lefolyású versenyt végignézte II. Erzsébet angol királynő Benedeczkv András Libllk nyergében férjével. Fülöp edin burghi herceggel. Az 1896-ban alapított Millenniumi-dijat az egyik legrégibb, sajátosan magyar tenyészpróbát ebben az évben Immer (apja: Imperiál — anyja: Margaréta) nyerte, Nagyvezér (Nostradamus—Osmina) és Irmu3 (Nostradamus— Irsina) előtt. Immer ezzel a győzelmével első esélyese lett az Osztrák és Magyar Derbynek. A győztest Hertelendy Gábor lovagolta és Aperianov Zakariás készítette elő versenyére. A világhírű magyar lovasnevelésnek ismét van egy nagy ígérete, a kalocsai Benedeczki András. A még tanulósorban levő lovas 17 éves és mindössze 15 kiló, de máris sok értékes győzelemmel hívta fel magára a figyelmet. Sz. L. 12. FEJEZETEK EQY HAJDANVOLT NYOMDÁSZATI SZEDÖLEQÉNY KÉPZELT NAPLÓJÁBÓL „Szappannal kifényesített padozat, organtin függönyök, nyolc darab nagyobb tükör, egy nagyobb és két kisebb viaszgyertyás csillár, a fal körül cirkásszal bevont ülőpadok...” — Lauka Gusztáv minapi megemlékezése szerint ennyiből állott a nagykárolyi táncterem, ahol Petőfi Sándor és Szendrey Júlia először találkoztak, s ahol a magyar literatúra szenvedélyben, mámorban, s tragicumban Shakespeare drámáihoz hasonló szerelme elkezdődött. Túlságosan sokat írtak, s beszéltek már róla ahhoz, hogy én is újra elbeszéljem történetét; ahogyan múlik felette az idő, amúgyis halaványul benne, ami csak a pletykahordókat, elfogultakat, könnyen ítélkezőket érdekli. Ami örök e szerelemben, az meglelhető a költeményekben, amelyeknek ihletője volt. Tisztújítási küzdelmekre, politikát keresni indult Erdélybe és szerelmet talált. Olyannyira, hogy eredeti útitervét meg sem valósította, mivel, mint mindenkor, ezúttal is, az első pillanat lángralobbantotta. De mint még egyszer sem, e tüzet a szülők támasztotta akadályok, a saját érzelmeivel tisztában nem levő leány habozása sem oltották ki; sőt, mind magasabban lobogott a lángja, mind perzsélőbben égette őt is, választottját is. Kétkedés, remény, aggodalom és boldogság egymást váltogatták a költő lelkében — s mi ezzel egy —, dalaiban, aszerint, hogy kedvese bíztatta őt, vagy éppen kedvét szegé. Mert Júlia sokáig váratta, nehezen döntött, maga sem tudván, igazán szerelmes-é, vagy csupán az országszerte híres költő udvarlása kápráztatja el? Hányán mondották utóbb, hogy talmi szerelem vala csupán — de én nem hiszem. Tépelődése az egyik bizonyság reá, hogy nem mondott volná igent, ha nem érez is úgy; s Petőfi szerelmének tüze nem csak világított, melegített is ... Ha mégis úgy tűnt már, hogy semrpi sem lesz belőle, Júlia a foszló szálat mindig összekötötte. S ha a költő, mint a negyvenhetes esztendő januáriusában is, az Életképek hasábjain így üzent (azóta is memoriter tudom a verset, hogy ma reszketeg, de akkor még sebesen futkosó ujjaimmal az ólombetűket léniába gyűjtve, magam is hírnöke lehettem a nyomtatott üzenetnek): „Mikor együtt voltunk, — Tudom, hogy szerettél, — Akkor meleg nyár volt, — Most tél van, hideg tél. — Hogyha már nem szeretsz, — Az isten áldjon meg, — De ha még szeretsz, úgy — Ezerszer áldjon meg!” Az Életképek, s benne a vers, eljutott Erdődre, de egyenes válasz nem érkezett rá. Hanem Sass Károly következő levelére, mit Petőfihez írott, az aljára Júlia a saját kezével odaírta: „1000-szer. Júlia." E kétség és rá a biztatás, néhány hónap múltán megismétlődik. „De mért is gondolok rá? — Mért gyötrődöm? ... hiszen — Még csak hírét sem hallom, — Még csak nem is izén.” A sóhaj lemondó, de kihívó is: követeli a választ. Bizonyos, hogy e ragaszkodásban nem csupán Júlia szép s fiatal személye volt az egyetlen ösztönző; szerelemre, s házasságra alkalmas rajongó ifjú lány akadt a honban számos; de Júlia — nem én dolgom megítélni, mely tehetséggel —, ráfogott a literatúrára, s a költő rokoniélekre vélt bukkanni benne ... „Szatmárban egy olyan lyánykát ismertem meg, amilyen Párizsnak is sok volna, a George Sandok hazájának” — írá Orlay Petricsnek és Júlia Naplójából fejezeteket vitt el az Életképekhez, s a Hazánkhoz. Mígnem boldogan repíthette szárnyra a hírt: „Bírom végre Juliskámat, — Mindörökre bírom őt, — Az enyémnek vallhatom már — Isten és világ előtt.” Íme, a Júlia dalok — a mintegy százhúsz Júlia-vers fele dal —, a pillanat és alkalom szülöttei, kedély és hangulat szabja meg irányukat. Utóbb, a házasságban gyérül a dalok száma, de súlyuk növekszik, hiszen a költő lelke telve boldog szerelemmel. E dalok már nem oly személytelenek, bárki által felölthetőek, mint a korábban írott népdalok; bennök már a tulajdon boldogságát énekli, némelyben, mint az Itt van az ősz, itt van újra kezdetűben, amelyet már korábban idéztem volt, klasszikái magasságba emelve a leheletszerű gyöngéd líraiságot — alighanem ez a vers Petőfi dalköltészetének tetőpontja. Nagyobb csapásokkal szárnyalnak a daloknál ama lyrai költemények, amelyekben több a míves igény és elmét ébresztő gondolat, de nem kevesebb a lyra. Talán nem oly dallamosan szólanak, s az ütemre halló fűi azt is észreveszi, hogy ritkább a magyaros versidom, s gyakoribb a jambus: „Beszél a fákkal a bús őszi szél, — Halkan beszélget, nem hallhatni meg; — Vajon mit mond nekik? beszédire. — A fák merengve rázzák fejőket. — Dél s est között van az idő, ni/újtózom — A pamlagon végig kényelmesen .. — Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik — Kis feleségem mélyen, csendesen. — Egyik kezemben édes szendergőm — Szelídeden hullámzó kebele, — Másik kezemben imakönyvem: a — Szabidságháborúk története!” Ível fel, egyre feljebb a költemény politikus töprengése, és a strófákat, visszatérítve az olvasót helyhez és hangulathoz, ismételve zárja le a refrain: „S'keblemre hajtva fejecskéjét.. Annyi más „találmány” között, ez is Petőfié: a boldog házasságról írt verset más'Is, Kisfaludy Sándor is, de szerelmes verset a már elnyerthez, a hites feleséghez előtte nemigen bárki is; talán még utána sem ... Ugyan ki vállalkozhatott volna is a házastársi szerelem kifejezésének oly elragadtatott halmozására, mint a Minek nevezzelek? ... költője! Midőn az elragadtatást strófáról strófára fokozván eddig jut el: „Minek nevezzelek, — Boldogságomnak édes anyja, — Egy égbe rontott képzelet — Tündér leánya, — Legvakmerőbb reményimet — Megszégyenítő ragyogó valóság, — Lelkem egyedüli, — De egy világnál többet érő kincse, — Édes szép ifjú hitvesem, — Minek nevezzelek?” Nem, ennél magasabbra jutni nem is lehet; vagy talán ők jutottak volna — de vége lett. S ami a tragédia után következett, annak kevés köze van már a költőhöz és a költészethez is. A sír magábafogadta a boldog szerelmes után, immár a boldogtalant is. Engedjük nyugodni őket békével. (Folytatjuk.) B. P. JHiévt szép? A Magyar Hírek pályázatot hirdet Petőfi-szerető, irodalomkedvelő olvasói számára: kérjük, írják meg, miért tartják szépnek az itt közölt költeményt? Milyen érzéseket kelt olvasása, esetleg milyen személyes emléket, élményt idéz fel önökben? A Magyar Hírek címére beküldött írás legalább tíz, de legfeljebb száz sor legyen, és kérjük, a beküldő tüntesse fel a borítékon, vagy levele elején, hogy a MIÉRT SZÉP? pályázatra küldi. A pályázatnak a fenti terjedelmi korlátokon kívül nincs semmilyen megkötése, bárki pályázhat, akár minden közölt vers után is. A legjobb, legszebb írásokat folyamatosan értékes könyv- és hanglemezjutalomban részesítjük és a legjobban sikerűiteket részben, vagy egészben, a Magyar Hírekben is leközöljük. Várjuk olvasóink válaszát Petőfi Sándor versére: MIÉRT SZÉP? PETŐFI SÁNDOR : SzefihMilw imjhi Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, Még zöldéi a nyárfa az ablak előtt. De látod amottan a téli világot? Már hó takará el a bérei tetőt. Még ifjú szívemben a lángsugarú nyár S még benne virít az egész kikelet, De íme sötét hajam őszbe vegyül már, A tél dere már megüté fejemet. Elhull a virág, eliramlik az élet... ülj, hitvesem, ülj az ölembe idei Ki most fejedet kebelemre tevéd le. Holnap nem omolsz-e sírom fölibe? Oh mondd; ha előbb halok el, tetemimre Könnyezve borítasz-e szemfödelet? S rábírhat-e majdan egy Ifjú szerelme, Hogy elhagyod érte az én nevemet? Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt, Fejfámra sötét lobogóul akaszd, Én feljövök érte a síri világból Az éj közepén, s oda leviszem azt, Letörleni véle könnyűimet érted, Ki könnyedén elfcledéd hívedet, S e szív sebeit bekötözni, ki téged Még akkor is, ott is, örökre szereti Koltó, 1847, szeptember
