Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1971-03-20 / 6. szám
(A ROS OK. ID II. DICSÉRETE — Kié a kocsi odakint? — kérdezem. — A miénk — felel a gazda. — Az asszony vezeti. — Hogy-hogy az asszony? — Az autós vizsgán sok embert elbuktatnak. Neki meg elsőre sikerült. Majdnem hatvanesztendős fejjel is könnyen megtanulta. — Nem olyan különös mesterség az — mondja az asszony —, meg hát a gyerekeim segítettek. Az egyik fiam benzinkútkezelő, ha autóról van szó, bárki hozzáfordulhat, az egyetemista lányommal pedig szünidőben — kapálgatás közben — megtanultam a KRESZ-t, a közlekedési szabályzatot. Valamikor Űri Kovács Ferencék egy távolabbi tanyán éltek; életük a földért való makacs küszködésből állt. 1947-ben vették meg ezt a tanyát a hozzátartozó földterületekkel — 15 holdjuk volt, ez a homok silány hozama miatt ezen a vidéken gyönge középbirtoknak számított. A férfi 1959-ben lépett be a termelőszövetkezetbe, s úgy mondja, az utóbbi esztendőkben a közös gazdálkodás nagyon „megkomolyodott”. — A ceglédi Alkotmány Tsz-ben van olyan élete egy egyszerű tagnak, mint amilyen valamikor a 20 holdas gazdáknak volt. — De mit beszélek? — legyint Űri Kovács Ferenc. — Nem lehet ezt a két sorsot összemérni. — Miért nem lehet? — Valamikor a földért dolgoztunk, mással gondolatunk se volt, most meg az életre tekint az ember. Autót vesz, televíziót, behozza a tanyára a villanyt. Gondol magával. Valamikor hetekig elbabonáskodott a szőlőben, nyitott, kapálgatott, ez most már mind semmi, mindent ráhagyhatunk a gépekre. Én magam úgy érzem, emiatt kinyílt előttem a világ, habár a tanyát itt nem hagynám semmi jutalomért. Ez az élet való nekem, ehhez szoktam, sem városban, sem külföldön, sehol a világon nem vagyok otthonos, csak itt, mindig csak itt. Valami csöndes bölcsesség, méltóság sugárzik Űri Kovács Ferenc beszédéből, ahogy a földről, a családjáról, a sorsáról szól mélyről áradó derűvel. A tanyasi ember — Egykor nem gondoltam, hogy minden gyerekemet iskolázni tudjuk. Ilyesmi nem volt divat a tanyán. — A gyerekei szeretik ezt az életet? — ök már csak felemás módon tekintenek a tányavilágra. Egyik felük itt, a másik ott. De nekem még ételben is csak az a jó, ami itt terem, itt készül: a kemencében sült pulyka, a zsenge birkatokány, a töltött káposzta friss disznóhúsból, én úgy vélem, a csirkepaprikás is másképp olvad a szájban, ha azt a csirkét nem tápon nevelték, hanem itt csipegetett az udvar körül. Szeretet van a szavaiban, akkor is, ha ételről, akkor is ha a tájról, akkor is, ha a munkájáról beszél. — Tudom én, hogy a tanyai élet a végét járja, a fiataloknak már nem kell, máshoz szoktak. De ismerik-e azt az érzést, amikor kitavaszodván szőlőnyitás közben szólani kezdenek a madarak ... Kristóf Attila A PARASZTFESTŐ Minden képe elvándorolt tóle. Egy maradt csupán. Volt idő, mikor végre képes volt előteremteni egy házra valót. Családi otthont épített Úszódon, Duna menti szülőfalujában, de a kis lakot a nagy Duna mentében, elvitte egy ár. Azután — minden, ami jön, megkésve jön — jött, már a felszabadulás után, a megbecsülés. Házat juttattak neki. A népművészet mestere címet adományozták Benedek Péternek. Bemutatták a televízióban. Festményei, amelyeket gyűjtőktől kértek kölcsön, nagy sikert arattak a naiv festők pozsonyi tárlatán. A Művészeti Alap nyugdíjban részesíti, s külön havi juttatást kap, mint A népművészet mestere. Nemrég külön kiállítást rendeztek vásznaiból Úszódon, a szülőfalujában. S most, mire beért, s fölért a pálya csúcsára, a gond nélkül élhetne már, s megbecsülés is, hírnév is venné körül — most már késő van, minden késő. Már rosszul lát, már nagyon beteges, már nem fest, nem festhet. Ül a csendben, a háromablakos házban, s olvas, ha tud, nagyítóval. Miket? A Borsos Miklós szobrászunkról szóló könyvet. Az újságokat. Hogy milyen a világ sora, s benne Magyarországé. Meg hogy mi történik a megyében, mert a megyei napilap a kedvelt olvasmánya. S néha előveszi, mit írt róla Móricz. A két utolsó képe története még ehhez a híradáshoz tartozik. Múlt évben Úszódon járt, ahol szobafestők dolgoztak a „sógorék” házában, meséli. Azok kérték meg őt, festene nekik egy igazi képet. Megtette kérésüket. Egy lány megy a képen az uszódi utcán. Minden szép, tündéri, fölemelő körülötte. Mintegy a boldogságot festette meg a lányban, a szülőfalujában. Ezzel búcsúzott Úszódtól. Móricz Zsigmond, mikor Benedek Péter egy ízben fölkereste budapesti lakásán, hosszú időn át figyelte, amint dolgozik. Móricz megkérte Benedeket, rajzolna előtte valamit. S figyelte az igen apró termetű embert — olyannyira alacsony, hogy még katonának sem vették be az első világháborúban —, amint ceglédi házat, Benedek Péter és családja vonaton és szekéren érkezett ide, itt él végre a sajátjában, két leánya már férjhez ment, a festőnek már unokái vannak, felesége látogatásom idején a városban volt bevásárolni, s Móricz zsenijét egyedül találom otthon. Nyolcvankettedik életében jár, már csak szemüveggel és a szemüveg elé tartott s maradt az ezerből egy — s a szobafalra mutat, ahol olajképet látok, az olajkép az ONCSA-házat ábrázolja, amelyet a felszabadulás után juttattak neki. Képeiből vagyont nem gyűjtött, ahhoz már nem volt képessége. Volt, hogy éhesen árulta tiszta hitű, tiszta formavilágú, aprólékosan kidolgozott alkotásait kisvárosokban. A parasztfestő A „parasztzseni”, Móricz bölcs és fájdalmas művésze, az uszódi ács fia lakik az utolsó házak egyikében. A ház juttatott ház; ONCSA-háznak (Országos Nép- és Családvédelmi Alap, a régi társadalom egyik kísérlete) készült valamikor. Még nem fejezték be, még' hátra volt a tetőfedés, mikor azok, akik a magyar szegényparasztság fölszabadításáért, a földosztásért küzdtek tollal valamikor, hírét vették, hogy a sokszor elfelejtett Benedek Péter, a parasztfestő él, Kalocsán lakik, nős, két lánya van s mindenkitől elfelejtve morzsolgatja napjait. Néha napszárrjba is jár. Kiutalták, neki adták még 1949-ben a keze vonásai nyomán életre kel egy, a paraszti világból merített, jelenet naiv egyszerűsége. Naivot irtunk, mert Benedek Péter a festőknek abba a táborába tartozik, amelyet naiv festőknek, naiv művészeknek nevez a művészettörténeti nyelv. Miért naivok? Mert csináltság, utánzás, fondorlat, csavartság nélkül valók, s az életet, korukat és környezetüket valamely szent egyszerűséggel — ahogyan a víz folyik, a madár szól, a lepke száll — ábrázolják, mintha — naivan — nem vennék észre a harc, küzdelem, viaskodás, gonoszság állapotát, amely a. földön jelen van szakadatlanul. Móricz nézte az uszódi kőműves és ács fiának keze vonását, „műhelylégkörét”, a módot, amint alkot, kileste, ki akarta lesni még a hőfokot is, amelyben teremt, s azt írta Benedek Péterről, hogy tele van érzéssel, aggodalommal, fájdalommal és bölcsességgel. Bölcsen és fájdalmasan alkot képeket. Rajzot, akvarellt, pasztellt, olajat. Móricz cikket írt e nép, e paraszti nép tehetséges, nagy alkotásokra biztató hajtásáról, az országban parasztzseniként kezdték emlegetni Benedek Pétert, Budapesten, Bécsben nagy sikerű kiállítása volt, azután olyan csend lett körülötte, mint egy puskalövés után. Ehhez hasonló csendben megyek végig a ceglédi Bajcsy-Zsilinszky úton, a város szélére, az Örkényi utcába, ahol kezdődik a határ, ahol már legel a birka, ahol szorgos fekete pulik szaladnak a nyáj után, s a pásztor olyan ázsiai egykedvűséggel áll nyája mellett, botjára támaszkodva, vállára dobott viharkabáttal, mintha a kép nem mozdult volna száz, ötszáz, talán ezer éve. Azután múlt nyáron, mikor még a világ nem mozgott annyira szemei előtt, egy ceglédi asszony megkérte, festene neki egy falusi lakodalmas képet, de úgy, hogy Benedek Péter is látható lenne a vásznon. Képzeletből, mint emlékképet, megfestette. S a násznagy mellé odaültette önmagát. Ezzel az önarcképpel búcsúzott szinte, a pályától. E képért 1500 forintot kapott, „a legtöbbet, beszéli el, amelyet egy festménnyel keresett”. A tornácon fölfedezem Jankó János egyik nyomatát. Jankót, mondja, igen kedvelte. Mármint a képei után. Előveszek egy tízforintost, s mutatom, azon is — Dunai táj — Jankó egykori képe van. Nézi a tízforintost, forgatja, keresné a Jankó-képet, de visszaadva a pénzt, azt mondja: — Nem lelem. S szemét törölgeti, mert szeme, a kis erecske megpattanása miatt, folytonosan könnyezik. Benedek Péter már csak sírni tud. Ruffy Péter (Novotta Ferenc felvételei) külön nagyítóval bír olvasni, alig hall már, szemével, amellyel mindig a paraszti élet ünnepi eseményeit — lakodalom, keresztelő — figyelte, már csak homályosan látja a világot, mert egyik szemén megpattant egy ér, s látása egyre csökken. Itt áll előttem, mesebeli törpeségében, ezüstfehéren, alig hallva kérdéseimet, alig látva engem, de szívesen invitál, tessékel befelé, s a kis szobában, ahol kukoricacsutkával tüzel, még egyszer számot vetünk a sorssal, amelynek részese volt. Az életben minden, ami jön, megkésve jön. Jött a kor, amely már megbecsülte — de ő már fáradt volt, beteges és öreg. Jött egy világ, amely a művészet szeretetére éhes — de ő már nem tud festőállványhoz, ecsetjeihez nyúlni, mert szembaja miatt mozognak, mozdulatlanságukban is, előtte a tárgyak, s a világ, a falak, a házak, mindmind repedezettnek tűnnek. — Vagy ezret festettem — mondja — Házőrzők 13
