Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1971-03-20 / 6. szám

D fl I

A VAROS JEQYZÖJE

Valamikor — nem is olyan régen — irodalmi hagyománynak számított elkallódott, félben maradt embernek megrajzolni a vidéki hírlapírót, akinek lyukasabb volt a könyöke a legszegényebb városi díjnokénál, s akinek az élete azon a cérnaszálon függött, amelyet egy lapkiadásra vállalkozó nyomdász jó- vagy rosszindulatának szálaiból fonogattak. Amikor Cegléden valaki fölemlítette, hogy a város múltjával és jelenével foglalkozó ceglédi helytörténészek sorában foglal helyet Szomorú István „volt” lapszerkesztő, jelenleg a városi tanács munkatársa, a sorok írója, aki pályafutását maga is lyukas könyökű vidéki hírlapíróként kezdte, úgy képzelte, hogy a ceglédi szószólók a „volt” lapszerkesztő írói álnevét említették fel. Mert a régi vidéki városokban a tollforgató emberek szokása volt szemérmes írói álnevek mögé rejtőzni, s effajta álnevekkel álcázni az írói zsengék szerzőjét, akinek írói becsvágyát a város: polgár csak megmosolyogta.

A találkozón javakorabeli, szépen öltözött férfiú jelent meg, akinek arcán, mosolyán, hanghordozásán nyoma sem volt a névadó szomorúságnak, s aki mégis így mutatkozott be:

— Szomorú István vagyok.

— Ez tehát a valódi neve? — kérdezte a sorok írója, s nem kis csodálkozással hallgatta, hogy a Szomorú nemzetség majdnem háromszáz éve honos Cegléden. Még Mária Terézia korában jegyezték be az első anyakönyvek egyikébe Szomorú Erzsébet születését, akinek azonban sem apját, sem anyját nem tünteti fel az anyakönyv. (Talán azért kapta a Szomorú családnevet.)

Szomorú István, hajdani pályatársunk tanító szeretett volna lenni, a szülei azonban jogásznak adták, s mint „mezei jogász” — aki csak a vizsgák alkalmával látogat el az egyetemi városba — jogvégzettséget szerzett, s jegyzőnek állt Cegléd város szolgálatába. Ma a ceglédi városi tanács munkatársa, jelenleg a revizori csoportban.

— Hogyan lett a város jegyzőjéből lapszerkesztő? — kérdezte a sorok írója, aki maga is dolgozott egy redakcióbán irodalmi hajlandóságú városi jegyzővel, a nagy tehetségű Vidovich Ernővel, aki Szeptember álnéven írogatta elbeszéléseit a fehérvári lapokban.

— Ügy lesz, hogy az ember nemcsak a városházi íróasztal mellett akarja szolgálni fatornyos hazáját, hanem egy másik, szabadabb íróasztal mellett is. Én tehát megalapítottam a harmincas években a Ceglédi Hírlapot, amely 8—10 oldalon, 11 ezer

példányban jelent meg. Társadalmi hetilap volt. Meg kell mondanom, hogy nem voltam úttörő ezen a téren, mert Ceglédnek mindig eleven sajtója volt. Némely időben egyszerre öt helyi újság jelent meg Kossuth városában.

Minden bizonnyal ez a gazdagon burjánzó helyi sajtó adta az ötletet a város jegyzőjének, hogy kezdje összegyűjteni a hajdan volt ceglédi újságokat. Évtizedekre szóló vállalkozásnak bizonyult ez a gyűjtőmunka, s az lett az eredménye, hogy Szomorú István 120 kötetben, százhúsz hiánytalan évfolyamban összegyűjtötte az összes ceglédi lapokat az 1878 karácsonyán először megjelent Ceglédtől kezdve a mai Pest megyei Hírlap ceglédi anyaggal „mutált” lapjaiig.

— Vajon ki szerkesztette az 1878-ban megjelent Cegléd című lapot? — kérdezi a sorok írója, miközben följegyzi, hogy ezt a páratlan újsággyűjteményt az Országos Széchényi Könyvtár védett gyűjteménnyé nyilvánította.

— A lapot Forgács Endre református lelkész alapította, s a lap több mint negyven évig élt, még hírt adott az 1919-es forradalomról, majd a húszas évek elején megszűnt. A sűrűn és nagy péidányszámban megjelenő ceglédi lapokat két neves ceglédi nyomdász támogatta. Forgács Endre lapját egy Tirolból származó német-olasz nyomdász adta ki, az én lapomat — jóval később — a Sárik nyomda, amelyben az első vidéki rotációs gépet felszerelték. Ügy tetszik, a ceglédi nyomdászok hazafias kötelességüknek tartották a lapok megjelentetését és támogatását, mert a ma 12 ezer családot számláló városban nem lehetett nagy üzlet minden újság kiadása.

— Miről írtak a ceglédi lapok, miképpen őrzi a város történetét az a százhúsz kötet sárguló újságlap, amelyet a víg kedélyű Szomorú István összegyűjtött? — kérdezte tovább a sorok írója a könyvállvány előtt, amelyen — Szomorú Istvánná hiteles mérése szerint — huszonhét méter széles újságtenger terül el.

— Mindenről írtak, ami Cegléden történt. Még Forgács Endre lapja, a Cegléd foglalkozott a híres templomszék perrel. A már felépült ceglédi református templom belső berendezése nem- készült el egy időben az épülettel, hiszen az is túlságosan igénybe vette a város és a hívek anyagi erejét, ezért

Szomorú István, a város jegyzője

mindenki hazulról hozott magának széket, padot a templomba. Megesett, hogy a templomi széket más elfoglalta, sorából kiemelte és hátrább tette, ami a nyakas ceglédi magyarokból éktelen haragot váltott ki, s olyannyira eluralkodtak a templomban a hangos veszekedések, károm kodások, hogy a presbitérium perbe fogta a rendbontókat, s a gyülekezet színe előtt bocsánatkérésre kötelezte.

Cegléd homokon épült város, a homok meghódítása árán lett gazdag szőlő- és gyümölcstermesztő, később jeles állattenyésztő város. Ez a homokhódítás jobbára a múlt században történt, bár Szomorú István gyűjtésének tanúsága szerint az öregszőlő elnevezésű telepítés már 800 évvel ezelőtt szőlőtermő terület volt.

— Ki indította meg a nagy homokhadjáratot? — kérdezte a sorok írója, aki már maga is nem egy ízben kutatott a ceglédi homok hódítóinak nyoma után.

— Ungvári László és Végh Sándor. Ungvári László négy elemit végzett parasztember volt, aki nemcsak maga törte a homokot, de oly magas fokon képezte magát, hogy az ismeretterjesztő cikkek százait írta a homok megműveléséről, tehát valóságos propagandistája volt a ceglédi szőlő- és gyümölcskultúrának, halála után pedig krőzusi alapítványt hagyott a Magyar Tudományos Akadémiára. Hasonló tevékenységet fejtett ki Végh Sándor. Az ő útmutatásuk után és tapasztalataik alapján a csemői részen négyezer hold sívó homokot változtatott gazdag gyümölcsöskertté és szőlővé a kisemberek buzgalma. Ezek a törpe- és kisbirtokosok néhány év alatt kis paradicsomokat varázsoltak a szél fútta homokbuckák helyére, azután a kertet bérbe adták és csoportokban elmentek más területekre, továbbfolytatni a munkát. Így ma is élnek Somogybán, Bácsban s más megyékben zárt ceglédi csoportok, amelyek bár emberöltővel előbb elszakadtak a várostól, tartják a lelki kapcsolatot. A nagytemplomban van egy harang, amelyet Ceglédről elszármazott magyarok öntettek azzal a

címerszöveggel, hogy az otthonmaradottak mindannyiszor gondoljanak az idegenbe szakadt ceglédiekre, valahányszor a harangot meghúzzák a toronyban ...

A cikkíró már jól ismeri a ceglédi homokon kivirult tanyavilágot, borozgatott hűvös pincékben öreg homokhódítókkal, és beszélgetett homokháti tanyákon egészen modern gondolkodású, fiatal mezőgazdákkal, akik Ungvári László és Végh Sándor örökét folytatják. Most azt szeretné megtudni a város jegyzőjétől, a ceglédi sajtó híres gyűjtőjétől, hogyan élnek a homokhódítók utódai manapság?

— A meghódított kis homokdarabkákkal termelőszövetkezetekbe tömörültek. Az én atyafiságom csaknem kivétel nélkül a Vörös Csillag Termelőszövetkezetben dolgozik, amely csak földdel foglalkozik. Állattenyésztés és növénytermesztés egyaránt olyan jól megy náluk, hogy a megye legjobbjai közé tartoznak. Elég, ha annyit mondok : nincs köztük szegény ember.

S mivel Szomorú István nemcsak a városi história jegyzője, de „volt” hírlapíró is, nem mulasztja el, hogy ékesszóló példát ne illesszen az elbeszélés végére, mint a homokhódítók mai sorsának hiteles igazolását.

Egy ceglédi városi tisztviselő nyugalomba vonult, s úgy döntött, Pestre költözik a gyerekeihez. Szép háza van Cegléden, nagy kerttel, közművekkel. Meghirdette a ház eladását azzal, hogy a vételár négyszázezer forint. Voltak is érdeklődők szép számmal, de érdemleges alkuvásra nem került sor, mert nagy pénz a négyszázezer forint. Végül is jött egy kis termetű ember, állatgondozó a Vörös Csillag Termelőszövetkezetben. Biciklivel jött, viseltes munkaruhában, ahogy az istállóban a munkáját bevégezte. Megnézte a házat pincétől padlásig, megkérdezte a vételárat, kicsit gondolkodott, azután kezét nyújtotta az eladó gazdának:

— Háromszázötvenezret adok érte készpénzben. Írhatjuk a szerződést?

Baróti Géza

tsta

flZ

Z

K

fS I

CEGLÍ

A TANYA I

Dűlőutakon haladunk, szőlők, gyümölcsöskertek között.

Kutya kering a tanyaudvar tágas térségében, ugatása végigmorajlik a homok fölött. Vaskapun zörgetünk, kallantyús kerítésajtót nyitunk meg, homályos ablakon kopogtatunk — sehol egy lélek. Az öreg kertész, aki miatt kijöttünk ide Ceglédről, talán a határt járja, talán a városba ment, nyomát sem leljük. Alacsony törzsű almafák veszik körül a házát, ágaik akár a széttárt ujjak, görbetten merednek az ég felé.

A gépkocsi kereke mély nyomot hagyott a homok bársonyán, látom, ahogy visszafelé megyünk. A dülőút egynesen fut a végtelenbe, valahol a látóhatár alján enyészik el. Az égen madarak köröznek egyre följebb, míg elérik a fény suhanó nyilát.

Ember jön velünk szembe kerékpáron. A kormányra akasztva lapos demizson és aktatáska lóg, a csizmás lábak erős egykedvűséggel tapossák a pedált. Ahogy közeledünk egymáshoz, úgy tűnik elő az arc, a kucsma alól kitekintő nyugodt, szarkalábas szem, az orr alatt a sörtés bajusz, a pofacsont egy kicsit előugró piros foltjai.

A homoki úrvezetfinö

Kiszállok a kocsiból, illendőképpen köszöntőm a kucsmás magyart.

— Az öreg kertészt keresik, ugye? — kérdezi. — De ahogy elnézem, csak a kutya van otthon.

— Csak az — mondom.

Szívélyesen tekint ránk, a szemében valami ravaszkás, jóindulatú derű bujkál.

— Miért keresik?

— Beszélni akartunk vele, milyen az élet a tanyán.

— Tudják mit? Másfél kilométernyire van innen a tanyám. Odaérünk egy szempillantás alatt. Jöjjenek velem. Amire kíváncsiak, azt én is elmondhatom.

A demizsont meg az aktatáskát a kocsi ülésére teszi. A kerékpár előttünk halad a dűlőúton, aztán jobbra tér, utána fordulunk mi is.

Rendezett szőlőültetvények között vezet az út, négyszögletes tanyaudvarra torkollik, jobb kéz felé üveges tornácú ház, balra a gazdasági épületek, s túl azon körös-körül a homokos síkság, a kora tavaszi fényben ébredő földek.

Az udvaron személyautó áll. A fa alatt kutya pörög körbe. Az ember a falhoz támasztja a biciklit.

— Hatvan esztendeje, mióta megszülettem, tanyán élek — mondja. — Azért gondoltam, hogy felelni tudok arra, amire kíváncsiak. Meg ha már erre jártak, úgy véltem, ne kerüljék el a tanyámat. Ritka minálunk a vendég.

A tiszta szobában ülünk, viaszos vászonnal borított asztal mellett.

A gazda borért ment. Az asszony frissen szelt cipót tesz az asztalra, kifagyott disznósajtot, szalonnát, kolbászt. Közben restellkedik, szabadkozik: „Jaj, meg ne vessenek, nem vártam vendéget, csak ezt tudom adni..

Jóindulat veszi körül, idegenek jóindulata: ezt nevezik vendégbarátságnak. Ügy teszik elébünk a kitűnő ételt, hogy silánysága miatt szabadkoznak. Nem tudjuk még egymás nevét sem. A gazdával véletlenül akadtunk össze a dűlőúton, s most mégis olyan szívélyességgel bánnak velünk, mintha esztendők óta nem látott barátok volnánk.

Az asszonyhoz fordulok:

— Engedelmet, még a gazda nevét sem tudjuk.

— Űri Kovács Ferenc. De az előnevünk az csak régről maradt.

Visszatér a pincéből Űri Kovács Ferenc. Szép fényű, tiszta bort tölt a poharakba, aztán így szól:

— Ne nehezteljenek rám, hogy ilyen morcsos vagyok, de hát itt tanyán magának van az ember.

— Dehogy is morcos — mondom. — Csak úgy árad a szeméből a jókedv.

— Nem morcos — mondja az asszony —, morcsos. Mán arra gondol, hogy ilyen rendetlen. Így mondják ezt mifelénk: morcsos.

Ezt a kifejezést még sose hallottam, habár gyakorta megfordultam falun.-X