Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1971-03-20 / 6. szám
I/YARJAI A VÁRBAN 0M06YI 1 kiállított anyagban szerepel egy Hincz-festmény, a címe: „Az Hon is átrepül a madár”. Azt hiszem megérdemli, hogy külön említsük. Alkotója így beszélt róla: „Régi problémám, hogy a hnika, a gépesítés előrehaladásával teljesen megváltozik az emri környezet. Űj formák, fények, hangok tűnnek fel, s az ember cszór tanácstalanul áll velük szemben. Vannak, akik azt mondc, hogy a technika kiöli a költészetet a kultúrából. En ezt emberen eszmének tartom. Ez a kép többek között azért is készült, gy kifejezzem: szerintem a költészet, az érzés sohasem pusztult ki. Hiszen az az emberi kultúra végét jelentené." Sétálgattam a kiállított, Velencét járt képek és szobrok között. Duna túlpartján Pest éppen kibújni készült téli ködr és felhőtarójából. Bágyadt napsütés fénye kezdett derengeni a teremben, ennyi is elég volt. Felragyogtak tőle a színek és élni kezdtek a )brok ivei. Egyikük erősítette, hangsúlyozta a másikat: a műszet a Napot, a Nap a művészetet. Hiszen összetartoznak. — spé — somogyi József: „A realizmus nem stíluskérdés” .......... .“6.7S X Somogyi József: Emlékezés, 1967. (Novotta Ferenc és Vámos László felvételei) Somogyi József: Kezek I. és n., 1970. ......... lusque Romanus. „A római nép és tanácsa”! De hát akkor miért Deszél magyarul? Most kapok csak a fejemhez, a rutinszerű ügyből most válik egyszerre bizarr álom és Edgar Poe-beszély. Lehet, hogy ez Bagdad, s már jó öt perce incselkednek velem a dzsinek. Láthatóan élvez a rendőr, hogy most kapkodom a levegőt és észbekapva kérdezem, hisz’ az első pillanat óta csak ezt várta úgyis: — Hát maga ... És egyáltalán... Honnan tud így magyarul? Gondoltam én mindenfélére. Még arra is, hogy hátha létrejött, közben, amióta külföldön vagyok, valami egyezményféle a pesti és a római rendőrség között, valami tapasztalatcsere-szerződés, tanulmányi célú, határidős cseregyerek-intézmény, csak hát nem értesültem róla, mit tudom én. Csak arra nem gondoltam, csak éppen arra az egyre nem, hogy ezt felelhesse erre a római rendőr. — Hát hazulról. — Honnan hazulról ? , — Tatabányáról. Onnan kerültem ide negyvenhatban. De otthon voltam tavaly is. Jókedvű, szép, nagy darab ember, barátságosan, szélesen nevet, csillog a szeme, mint a nyakában a síp. Itt a posztja, de kiszalad olykor a tér sarkára is, ahol nagy a hömpölygés a Via del Corsón, segíteni. Most is hívják, gyorsan azt mondja: — Minden jót, a viszontlátásra! S azóta sem tudok többet, csak ennyit. Azon a sarkon azóta mindenesetre protekcióm van. Ennek, amit elmondtam, idestova két éve: 1969-es történet. De tavaly is, hogy az autóáradat élén ott torpantott meg a pirosra váltó lámpa, egyszerre csak hallom ám, harsányan, derűsen, magyarul : — Hogy’ van? Hogy’ van? Mi újság Pesten? Felelni nincs idő, csak gyorsan visszakiáltani egyet, integetni — mert máris nagyot lendül a fehér kesztyű, szabadot int, külön nekem szabadot, engem még átereszt a lámpán, egyedül engem, a többi ottmaradt. Tartsunk össze, magyarok. No persze, ő olasz, máskülönben rendőr sem lehetne, felesküdött hatósági személy, derék római vigile. De ez a protekció, ez az ártatlan, mosolygásnyi kis kedvezés mégis magyar, mégis tatabányai, pesti, hazai. Mosolygok magam is, ahányszor csak rágondolok. Ritka kedves ember, nyilván remekül is végzi a dolgát, szívből kívánok neki minden jót, rapid előmenetelt, szolgálat után jó, tetejes pasta asciuttát vörös aleaticóval, szabadságidőre jó tatai rakott káposztát egri bikavérrel, s mindig azt a jókedvet, ami nyugodtan és fényesen süt szeméből, mint egy napos vasárnap. Ilyet még úgysem láttam. Mindenféle országban annyiféle magyart láttam, hogy sok is. Rendőrt még nem, egyet sem. S ezen még csak elfilozofálni sem akarok. Csak amíg ezt itt írom, jólesik elmosolyodnom a gondolatra, hogy a Piazza Colonnán sípjába fúj a rendőr, eldirigálja Rómát, mintha Tatabánya volna.
