Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1971-03-20 / 6. szám
A VELENCEI BIENNÁLÉ MAl Hin ez Gyula: Az acélon keresztül Is átrepül a madár, 1965 Hincz Gyula: „Az Ipari fejlődés meghatározza az emberi környezetet' Hlncz Gyula: Felelet n., 1970. Hincz Gyula: Küldetés, 1965. Him */ Ez a kiállítás, amelyet a XXXV. Velencei Biennálén részt vevő 4 két magyar művész — Hincz Gyula és Somogyi József — alkotá- act saiból állítottak össze, tulajdonképpen nem is ott kezdődik, ahol is belép az ember az első terem ajtaján. Már jóval előbb, a Tabán tec sétányán megcsapja a nézőt az újjáépülő Vár nemes, egyszerű be szépségének hangulata. És mire följutunk a Budapesti Történeti soI Múzeum kiállitótermébe, megmászva a régi falak közé zárt kisud- jál varok közti lépcsőket, elnézegetve a több száz éves kövekre futó tel borostyánt, s a minden évben újranyíló virágok között Borsos ho Miklós kőrózsáját, futó pillantást vetve a várfal odúiban fészkelő ha galambokra, s odalent, az első februári napsütésben futkározó kis- 4 gyerekekre, mire följutunk tehát, és belépnénk az ajtón, már mész- A sze mögöttünk maradt a város, a zaj, a rohanás — semmi sem ka akadályoz, hogy nyitott szívvel és nyugodt szemmel kezdjünk sé- de tálni a két művész Velencét járt alkotásai között. sz< Nagyon nehéz, csaknem lehetetlen dolog elmesélni egy tárlatot, vé elmondani a színekbe és formákba merevedett művészi szenvedélyt, az alkotó fegyelmet. A képek tálán segítenek bemutatni a formákat, a nyugtalanul száguldozó vonalakat — de eltitkolják a színeket, amelyek húsként borítják a szerkezet csontvázát. Mégis, talán nem fölösleges néhány szót szólni a müvekről és az alkotókról. Kettőjük közül Hincz Gyula az idősebb, 1904-ben született. A budapesti Képzőművészeti Főiskolán, majd Párizsban, Berlinben és Rómában tanult. Szoros kapcsolatban állt a nyugat-európai és orosz avantgarde-dal. 1946-tól az Iparművészeti Főiskola, 1949-től a Képzőművészeti Főiskola tanára volt; 1958-ban az Iparművészeti Főiskola igazgatója lett. Ebben az évben Kossuth-dijat kapott. Most negyedszer vett részt a Velencei Biennálén. Somogyi József 1916-ban született. Húszéves korában beiratkozott a Képzőművészeti Főiskolára. Művészi egyénisége igazán a felszabadulás után bontakozott ki. Martinász című szobra, amely Dunaújvárosban áll, ma már szinte jelkép, még a középiskolai művészettörténeti tankönyvekbe is bekerült. 1952 és 1955 között a Magyar Képzőművészek Szövetségének főtitkára, majd 1966-tól elnöke. 1955-ben Kossuth-dijat kapott és a Kerényi Jenővel készített Táncolók című szobra elnyerte az 1958-as brüsszeli világkiállítás nagydíját. Most másodszor állított ki a Velencei Biennálén. Sokat beszélgettem mindkettőjükkel. Nem írom ide mindazt, amit elmondtak önmagukról és a művészetről, hiszen csupán ez megtöltené a fél lapot. Én Velencéről faggattam őket, s a végén mindig Budapestnél, a magyar művészetnél kötöttünk ki. Somogyi például ezt mondta: „Sokféle stílust, próbálkozást láttam Velencében. Sok irányzat, de egy valami közös bennük: ma már a szobor, a kép nem témát, hanem tartalmat keres. A művészi lehetőségek messze kitárultak, ma már olyan érzéseket, gondolatokat lehet közölni, akár figurális eszközökkel is, amelyek azelőtt jóval kívül estek a művészet területén. A realizmus, amelyről manapság oly sok szó esik, szerintem nem stíluskérdés. Sokkal inkább a művészi felfogás, a művészi akarat kérdése.” Hincz Gyula: Szonett, 1965. Hincz Gyula: Gulliver I., 1967. Hlncz Gyula: Összetört tükör, 1929—1966. í / 0 JHegÁaLt Qáizi äz/M/ji/e Jászt Oszkár Özvegye, Recha Vollman, német származású művészettörténész 85 éves korában Oberlinben meghalt. Recha Jászt kapcsolatot tartott a nemzetközi irodalmi élet legjelesebb progresszív képviselőivel Thomas Manntól Glde-ig, Kafkától Brechtig. A nácizmus számos üldözöttjének, németeknek és magyaroknak szerzett bevándorlási engedélyt és nyújtott mindenféle anyagi és erkölcsi segítséget. 1926 óta élt az amerikai Oberlinben, ahol Jászi Oszkár, 1957-ben bekövetkezett haláláig, egyetemi tanár volt. Andre Gloeckner Kevesen tudják, hogy a gyönyörű művészeti könyvek világhírű kiadójának, az Uffizi Pressnek nemrég elhunyt igazgatója, André Gloeckner is Magyarországot vallotta hazájának. A Vas megyei születésű fiatal jogász a Tanácsköztársaság bukása után 24 éves fejjel, mint oly sokan, nekivágott a világnak és változó szerencsével járta az emigráció szokványos útjait: Bécs, Párizs, New York. A második világháború után Párizsban a Hyperion kiadó, legutóbb pedig Milánóban az Uffizi Press égisze alatt bábáskodott egyre tökéletesebb kiállítású művészeti könyvek körül, a mi Corvina kiadónkkal is együttműködve. Azok közé tartozott, akiket az emigrációban eltöltött hoszszú évek, az idegen kötöttségű család, a tágabb nemzetközi lehetőségek sem idegenítettek el hazájától, a magyar kultúrától. Mindig szívesen jött haza és tartotta a kapcsolatot régi barátaival. Negyvenévi távoliét után átszcllemülten mondta egy pesti barátnőjének a Gellértszálló előtt: „Milyen nagyszerű dolog, hogy itt mindenki magyarul beszél és az ételeknek ize is van.” Illő, hogy sírjára néhány szál hazai virágot is letegyünk. V. E. 4 9 Gyorsan indítani akarok, eliszkolni, mert bizony szabálytalanul, a kijelölt parkírozóhelyen kívül álltam meg, ott várt rám a kocsi. De már itt is a rendőr. Azt kérdezi: — Mit is jelent az a P-betű? Szóval lebuktam. S a tetejébe még ilyen kukacos rendőrt fogtam ki, ezt a fajtát szeretem a legkevésbé, amelyik nem azzal kezdi, hogy ilyen vagy olyan szabálysértést, felségsértést és gyalázatot követtem el, hanem az emberhez oktatólag közeledik, a pedagógiai jóindulatba burkolt enyhe vészjóslásnak azzal a vérforraló fölényével, hogy aszongya mit is jelent az a P-betű, az a nyíl, az a tábla, az a karika, az a gyűrűs csőrű holló a Hunyadiak címerében, amit nekem, mint jogosítvánnyal rendelkező egyénnek és nevezettnek mind tudnom kell. No, hogy milyen dühös voltam arra a rendőrre, abból is látszik talán, hogy még utólag, még évek múltán is ilyen hosszú mondatra futotta, lám, abból az indulatból. Úgyis az a gyanúm, hogy az ilyen rendőr az effajta bevezetéssel megfontoltan, valódi pszichológiával akarja dühbe gurítani az embert. Elhatároztam tehát magam, hogy összeszedem minden lelkierőmet, uralkodom megalázott emberméltóságom viharán, tekintetbe veszem, hogy ennek a rendőrnek véletlenül még apja sem lehetnék, mert legfeljebb tíz évvel lehet fiatalabb nálam — s mindezt mérlegelve, kissé idegesen bár, de ezt mondtam neki, ráhagyva, hogy igaza van, mert a rendőrök azt nagyon szeretik: — Tudom, tudom, a P-betű. Azt jelenti, hogy nem itt, hanem ott kellett volna hagynom a kocsit. Azt hittem, meg lesz velem elégedve, hogy ilyen engedékenyen, sőt jámboran, ilyen tanulékonyán, sőt egyetértőleg felel-L______ -• -- J tern. S ekkor maradt csak tátva a szám, a gyors párbeszéd alatt, ami következett: — Á, nem arra a P-betűre gondolok — mosolyodott el kedvesen a rendőr. — Hanem? — Arra, amelyik a kocsi farán van, a 125-ös szám előtt. Az mit jelent? — Azt, hogy 125-ös Fiat, de lengyel. Polski. Azt jelenti a P- betű. Én őrültem meg, vagy a Piazza Colonna áll tótágast velem? Most kapcsolok csak, most veszem észre, hogy Rómában vagyok, szemközt a miniszterelnökség, a Palazzo Chigi kapujával, a rendőr szabályos római közlekedésrendészeti közeg, fekete egyenruhás, fehér sisakos vigile urbano. Most veszem észre, s most is csak abból, hogy pesti rendőr ilyet nem kérdezett volna, annak nem rejtély a 125-ös lengyel Fiat farán az a kis P-betű. S azért veszem csak most észre, mert, amit szintén nem realizáltam magamban eddig — magyarul folyt az egész diskurzus, magyarul feleltem, magyarul mentegetődztem, a rendes, a szokott hazai automatizmussal, mivel magyarul szólított meg a rendőr. Tökéletes magyarsággal, anyanyelvi tökéletességűvel, mintha az Emke sarkán állna Pesten s nem a Piazza Colonnán Róma szívében, s mintha csillagos sapkát viselne, nem fehér sisakot, amelyen az a négy klasszikus betű, az S. P. Q. R. azt a városcímerré lett latin fogalmat jelenti, hogy Senatus Popu-I
