Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1971-03-06 / 5. szám
^/^a^aiÁá^at fp/j^ Beszélgetés Julius Charodyval az életútról, az alkotásról és Budapestről Az ismert műgyűjtőtől, Köves Oszkártól értesülök róla, hogy unokaöccse, Julius Charody, 25 év múltán Ausztráliából hazalátogat. Köves Oszkárral eddig művészek és művészet ürügyén találkoztam, és tudom róla, hogy szenvedélyesen szereti a festészetet. S mit tudok az 1945-ben kivándorolt Julius Charodyról? Ha az előzetes telefonbeszélgetésből jól értettem: köztiszteletben álló üzletember. Vagy építész? Vállalkozó? A Gerbeaud-ban van randevúnk. Jegyzen', amit elmond magáról. dereng a nem mindennapi vállalkozás: az új nyolc-tíz és húszemeletes társasházak a régi falusias Sydney világvárosi képét alakították ki. Julius Charody gyorsan megjegyzi: — Persze nemcsak mi építkeztünk, hanem más magyarok is. És nemcsak magyarok. Egy holland vállalkozó például... Ismét az arányok lelkiismeretes betartása. Most azonban arra kérem, maradjunk a magyaroknál, és az ő személyénél. Tiltakozik: — De hiszen egy ember sem ér el eredménye_ ■ 1 1 ,r-i ’By&j Köves Oszkár és Julius Charody (Jánosi Ferenc felv.) 1945-ben vándorolt ki Magyarországról. Az akkor még egészen fiatalember lelkét feldúlta a háború. Nem találta a helyét, úgy érezte, mindegy hová megy, csak a világnak egy nyugodt csücskére vágyott. Ezt sikerült megtalálnia Ausztráliában. Igaz, nem könnyen és nem mindjárt. Az újpesti felsőfokú fémipari iskola és az olasz Instituto Technico diplomájával a zsebében másfél évig küszködött, míg viszonylag megfelelő állásba jutott. 1952-ben egy szállítási vállalatnál első ízben került vezető pozícióba. 1954-ben leállt a vállalat. Ezután egy gyárban dolgozott, mint termelési vezető 1960- ig, midőn a gyárat tulajdonosai eladták. S ekkor egy építkezési vállalat ügyvezető igazgatója lett. Itt mintha kicsit fölforrósodna a hangja. Vagy csak képzelődöm? Eddig a pontig, életének eddig az állomásáig úgy beszélt önmagáról — szinte kizárólag az én unszolásomra, személytelenül, sőt szenvtelenül —, mint egy közömbös idegenről. Most felélénkül, s a tekintetében megcsillan valami... valami, amihez személyes köze van. Egyébként továbbra is szigorúan tárgyilagos marad, konkrét tényeket, neveket, adatokat sorakoztat egymás mellé. A Stocks & Holdings volt az a bizonyos építkezési vállalat, családi házakat építettek, régi angol szokás szerint „az én házam az én váram” jegyében, ami az idők folyamán egész Sydneynek falusias jelleget adott. Gráf Ervinnel — egykor a Budapesti Műszaki Egyetem építészeti karán tanított — öröklakásos házakat kezdtek építeni. Nyolc-tízemeletes társasházakat. Több százat. És Gráf Ervin volt az első, aki huszonegy emeletes házat húzott fel a szélesség helyett a magasság felé fordulva — nyolcvankét lakással. Hová lett „az én házam az én váram” meggyökeresedett szemlélete? Az újfajta lakásviszonyok új szokásokat alakítottak ki, az új szokások folytán tovább fejlődtek az új lakásviszonyok. Julius Charody pontosan a helyére tesz minden szót, műszaki gondossággal fogalmaz, mint aki tudja, egy rosszul elhelyezett tégla — és megbillen az egyensúly. Igazi építész módjára ügyel az arányokra, kerüli a túlzásokat, s a mű mögött igyekszik személytelenné válni. Mert műről van szó, s nem is akármilyenről, ez most már minden tartózkodása ellenére kiviláglik. A száraz tények mögött főiket egyedül. Egy futballcsapatnál — bárkinek sikerült gólt lőnie — az eredmény az együttesé. Valóban, az építkezés kollektív alkotás. De hogy a közös munkából mennyi erőfeszítés, mennyi fantázia, mennyi tudás, mennyi ötlet lehetett egy emberé — Julius Charody é —, erre legfeljebb csak visszakövetkeztethetünk abból, amit elért. Nem tőle, a nagybátyjától tudom meg: jelenleg a világ nyolcadik legnagyobb építkezési vállalatának, a Dillingham Corporation of Australiának — munkaterülete Szueztől Japánig, Üj-Zélandtól Alaszkáig ível — alelnöke. Továbbá a kormánybizottság szakmai tanácsadója. Hiába kerüli a személyes vonatkozásokat. Ezt mind személy szerint érte el, holott egy távoli országban, idegenként, azért is alaposan meg kell küzdenie az embernek, hogy befogadják. Julius Charodyt nemcsak befogadták: elismerik, megbecsülik, országos szinten megkérdezik a véleményét. De van valami, ami a személyes érdekeknél is fontosabb, és amikor ez kerül szóba, tartózkodása hirtelen felenged: — Egyes helyeken pusztaság volt, ma lakótelep. Bármerre járok az ötödik kontinensen, akármelyik nagyobb városban megfordulok, mindenütt áll egy épület, amelynek megalkotásában valami szerepem volt. A hazalátogató rokonban, idegsejtjei legmélyén, ott lappang az alkotóművész. Ez, hogy a szó tágabb értelmében épít valamit, nem tíz házat, nem ötven házat, hanem egy ország fejlődésének ritmusába kapcsolódik bele — ez ad igazi értelmet, művészi mélységet életének, munkájának. Amikor a mi új építkezéseinkről kérdezem szakvéleményét, már csaknem olyan szenvedélyesen válaszol, ahogyan pesti nagybácsija beszél a képzőművészetről. — Hát tudja, nem minden tetszik. Miért piszkosak, kopottak a régi szép épületek? Ha itt is megtennék, amit Malraux Párizsban, s lemosnák a házakat! Persze, ez nem mindenütt lehetséges. Hanem az új építkezések igazán tetszenek. Valamennyit megnéztem. Kelenföldet, Óbudát... És tudja, mi a legfurcsább? Váratlanul József Attila verssorokat kezdtem mondani az utcákon, csak úgy magamnak, félhangosan---Soós Magda „A PÁLYADÍJAT ÁTUTALTATTAM AZ ÁRVÍZKÁROSULTAKNAK...” Még a múlt esztendőben történt, hogy nyilvános irodalmi pályázatot hirdetett — természetesen a vadászat témaköréből — a Magyar Vadászok Országos Szövetségének szép képeslapja, a Nimród. A szerkesztőbizottság az ez évi januári lapszámban adta közre a pályázati eredményeket. A nyertesek között szerepelt dr. Simon Antal Münchenben élő honfitársunk is, a „Havasi vadászat” című értékes írásáért a harmadik díjat nyerte el. A bíráló bizottság döntéséről a lap szerkesztője, dr. Karczag Iván levélben értesítette a nyertest és közölte vele, hogy a harmadik díjjal járó egyezer forintot a Szerzői Jogvédő Hivatalhoz utalta át, gratulált az elért szép eredményhez és munkájához további sikereket kívánt. Dr. Simon Antal kanadai medvevadászatról szóló izgalmas és tanulságos írását azután a Nimród februári számában olvashatta a közönség. Kis tudósításunknak ezzel még korántsem értünk a végére. Az történt ugyanis, hogy dr. Simon Antal a Budapestről kapott levelet illetve annak másolatát elküldte szövetségünknek, s mellette, karácsonyi és újévi jókívánságaival egyidejűleg ezt írta utószóként: „A legszebb karácsonyi ajándékot a mellékelt levél jelentette számomra. A pályadíjat átutaltattam az árvízkárosultaknak.. NIMRÓD Ebben a lapszámban jelent meg dr. Simon Antal Münchenben élő honfitársunk sikeres pályaműve HAVASI VADÁSZAT Irta: Dr. Simon Antal Kapaszkodom és káromkodom. Azután megfordítom a dolgot, vagyis káromkodom és kapaszkodom. Ahogy nagy nehezen átemelem a lábam egy ágas-bogas törpefenyő akadályán, hirtelen megbillen talpam alatt a szilárdnak látszó kőtörmelék és csak a szorosan befűzött bakancsnak köszönhetem, hogy nem 'bokaficammal végződik ez a vadászkirándulás, mielőtt még jóformán megkezdődött volna. Alig fél órája indultunk el a táborból, hogy eg' alkonyati cserkészésen körülnézzünk a havasok tr' gában. Célunk egy éles vonalú gerinc, amely két h gleccserfülkét választ el egymástól. Egyikbezunk és dolgozunk, a másik paradicsomi > ságban terül el, illetve terült el tnielőC hotr _ nnn karibu (rénszarvas) csapat egy más történet — S .. S 'tünk felfelé bozóto fent ve tudom lenne kodna cen o alatt már ál (r&pvA. á> /(öA/vyeK Ugyan ki ne ismerné a híres-nevezetes Folies-Bergére-t, a gyönyörű nőket, pompás táncosokat felvonultató, a szórakozás ezernyi ötletével ámulatba ejtő párizsi revüszínházat, Ott a szűk rue Richer-en? S van-e Párizst járt magyar, aki ne ismerné a színház művészeti vezetőjét, a Folies-Bergére annyi sikerének megalapozóját, az örökifjú, mindig vidám művészt, a vendéglátó jóbarátot, Gyarmathy Miklóst? Évtizedek óta él Párizsban, Franciaország és a nagyvilág a hazája. S most, néhány napja egy kis kötetet hozott a posta. A címe: Mosolyok és könnyek. Versek, Gyarmathy Miklós verseinek gyűjteménye. Ugyan ki gondolta volna, hogy a revü elismert „karmestere” éjszakánként verseket kopogtat öreg írógépén, hogy annyi nosztalgia él benne a szülőföld, az elhagyott otthon iránt? Aki a verseket írta, nem irodalmi babérokra vágyott, szívbéli érzéseit akarta csak megosztani a közös sorsot élő társakkal, kinti magyarokkal. Három verset mutatunk be a kis gyűjteményből. Gyarmathy Miklós SZÍNHÁZ Színház a szakmám Színház a kenyerem Színház a hitem Vallásom mindenem. Színház a reményem Színház a szerelmem Színház a gyermekem Családom én nekem. Színház a múltam Színház a jelenem Színház az életem Halálom én nekem. BALASSAQYARMAT Ipolymenti kis városom Talán el se hinnék Ipolymenti kis városom Ha híremet elvinnék. Ipolymenti kis városom Hogy Párizsban élek Ipolymenti kis városom Hogy én attól félek Ipolymenti kis városom Hogy nem látlak míg élek. Ipolymenti kis városom Pedig szerettelek Téged. ÉS HA MOSTAN Én ha mostan otthon lennék Párizsból ha haza mennék Én ha mostan otthon lennék Sok sok rosszat jóvá tennék. Én ha mostan otthon lennék Házunk helyén vaj mit lelnék? Én ha mostan otthon lennék Temetőbe ki is mennék. Én ha mostan otthon lennék Hát még aztán mit tehetnék? Én ha mostan otthon lennék Soha onnét el nem mennék. Én ha mostan otthon lennék Megint magyar leányt szeretnék Én ha mostan otthon lennék Végre talán boldog lennék. P**IS ma thy Michel Gy*RMa
