Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1971-03-06 / 5. szám

URBAN PAL ÖRÖKSÉQE

Hát én úgy véltem eddig, hogy a magyar falvakban a termelőszövetkezet gondolata csak 1945 után gyökeresedett meg, s akkor sem természetes egyszerűséggel, hanem nehéz vajúdás során.

Bevallom, sejtelmem sem volt arról, hogy már a század elején — pontosabban 1901-től — létezett Magyarországon földműves társulás, olyan társulás, amelynek tagjai közösen gazdálkodtak, egyazon mértékben vették ki részüket a munkából és a megtermelt értékekből.

A több mint 75 esztendős zsellérszövetkezet létezésének tényét, történetét Hídvégi Lajos ceglédi történelemtanár tárta fel. Mindazt, amit az újságíró elmond, tőle tudja, hosszú esztendők kutató munkájának eredményeit összegezi

így— Már gyermekkoromban izgatott egy történelmi emlék — mondta Hídvégi Lajos. — A Kossuth-kormány székhelye az 1848—49-es szabadságharc alatt egy ideig Cegléden volt. Azt szerettem volna felkutatni, melyik utcában, melyik házban, miféle körülmények között. A szabadságharc emléke gyermekkorom idején még szinte tapintható közelségben létezett, ismertem néhány 48-as honvédet is. Cegléd városában elevenen éltek a múlt szép hagyományai, talán ez a légkör csábított rá, hogy később a történelem tanítását válasszam élethivatásomul, s sokat böngésszek elsárgult papírok, vén fóliánsok között.

Nyolc esztendei kutatás után bukkant rá a város körüli hitbizományi birtok egykori tiszttartójának, Ferenchich József jelentésére, amely pontos adatokat tartalmazott a Kossuth-kormány ceglédi tartózkodására vonatkozólag.

— A levéltárak, az öreg iratok olykor meglepő izgalmas, méltatlanul feledésbe ment emlékeket rejtegetnek, s néha olyan személyekre hívják fel a figyelj met, akiknek alakja a múló idő során elhomályosult vagy semmibe veszett. Levéltári kutatásaim során, aztán szóhagyományokból tájékozódva találtam rá Cegléd parasztsága történetének egyik különleges, s mégis jellemző motívumára, a homokpusztai bérlőtársulat tevékenységének dokumentumaira. Ezt a

Somogyi József Dózsa-szobra

zsellértársulást tulajdonképpen a mai termelőszövetkezetek ösztönösen létrejött elődjének tekinthetjük, története nem csupán kuriózum, hanem a Cegléd környéki parasztság egykor volt helyzetének kifejezője is.

Hogy pontosan megérthessük, miről van szó, százegynéhány évet vissza kell haladnunk az időben.

Valamikor a város körüli földek egésze hitbizományi tulajdon volt. Paraszti kisbirtok ezen a tájon nem létezett. A jobbágyfelszabadítás után az egykori jobbágytelkek megváltással kerültek későbbi birtokosaik tulajdonába, egyegy telek szokatlanul nagy volt: 93 hold. A jobbágyok és a nincstelen zsellérek közötti különbség ezzel az aktussal szakadékká mélyült.

A XX. század elején Cegléd mezővárosában némi különbözőségektől eltekintve csupán jómódú parasztok és semmire sem jutható agrárproletárok éltek.

„Más a jobbágy, más a zsellér, bár mindkettő paraszt — írja egyik tanulmányában Hídvégi Lajos. — A jobbágy már a feudalizmusban rendelkezett termelőeszközzel, ennélfogva haszna volt a piacra vitt jószágból, gabonából, borból.

A régi Zsellér-sor

És volt némi felhalmozott tőkéje is, A zsellérnek sem ebből, sem abból nem jutott a történelem során.”

A homokpusztai bérlőtársulat története tulajdonképpen a ceglédi zsellérek egy részének története.

De adjuk vissza a szót a kutatónak.

— Élt itt a század elején egy erősen gyakorlati gondolkozású, óvatos, parasztian gyanakvódé és leleményes ember: Urbán Pál. Szívóssága, ravaszsága, s emellett humánus, közösségi gondolkozása népvezérré tette. Ösztönösen cselekedett mindig, de nagyon okosan, s ritkán tévedett.

Urbán Pál így beszélt a század elején:

„Eljön az az idő, amikor a nép vissza fogja venni az uraktól, amit addig adott. Mi lesz tivéletek naplopók, kik saját munkátok árán nem vagytok képesek egy tépett fia-varnyút sem eltartani.”

— Ezek a szavak Dózsa György keménységét idézik. Hatalmas erő feszül bennük. Urbán Pál 1855-ben született és

1942-ben szegényházban halt meg. ö volt az, aki létrehozta a homokpusztai zsellértársulást. Az összeszövetkezett zsellérek Urbán Pál kezdeményezésére

/ S I

CEGL1

„BÖLCSÖM NE

Felidézem gótikus fejét, magas, fölfelé keskenyülő csontboltozatát, élesen metszett, s ezernyi szarkalábbal tarkított arcát, legvégső munkahelyét, a Nemzeti Múzeum ereklyetárát, ahol Kossuth egyik karosszékében

szellemi embereivel, akik egy esztendővel Kárpáti Aurél halála után megalakították a „Kárpáti Aurél Irodalombarátok Társaságá”-t, emlékezetére annak, aki — amint mondják — „Ceglédet bevezette az iroda-400 hold értéktelen földet vettek bérbe, s ezen a földdarabon 40 család kezdett dolgozni közös akarattal, közös reménynyel. Hogyan is idézhetnénk fel azt a pillanatot, amikor a zsellérek birtokukba vették a földet? Az 1901-es esztendő őszén szótlan, gyalogos, mezítlábas emberek ballagtak a szolnoki úton kifelé, a versenytárgyaláson elnyert homokpusztai földet föltekinteni. Volt, aki szorongató nehéz gondjában csak a lába elé nézett. Zavart, bizalmatlan, gyötört emberek voltak valamennyien. Mikor a homályból kibukkantak a majorsági épületek, a pajták, a kastély, az istálló, Urbán Pál szólalt meg: „No, itthon lennénk. Ez a föld tizenkét esztendőre a miénk. Itt dolgozunk majd, itt élünk, s csak magunknak felelünk az életünkért.” Az öreg Czindeli János levetette a kucsmáját, mint a templomban, az égre tekintett. Magó Mihály felnyögött. Ocsovai János szótlanul váltogatta a lábait, sóhajok keltek a gyűrt kalapok alól. Így kezdődött. Azután együtt dolgoztak, együtt takarították be a termést, éltek belőle, a bérletet még háromszor megújították. A pajtát átalakították lakásoknak, a kastélyt iskolának. Az istálló lassacskán megtelt lovakkal, tehenekkel, a góré kukoricával, a padlások gabonával. Negyedik évre már boruk is lett a maguk telepítette szőlőből. Dinynyéjük elhíresedett. Jól pénzeltek belőle. Később a szomszédos birtok egy részét öt holdas parcellákban megvásárolták, vető- és cséplőgépet vettek, volt kovácsuk, bognárjuk, darálójuk. A zsellértársulás megélt. Végül is falu nőtt ki belőle, úgy hívják Üjszilván község. A mindenkori tanító volt a szövetkezet jegyzője és pénztárosa. Az elnök öt hold földjét a tagság szántotta, gondozta, ő volt az egyetlen, aki nem a földdel, hanem a közös ügyekkel törődött. Több mint 40 esztendeig állt fenn ez a társulás, Kelet-Európa első szövetkezete.

Eddig a történet.

A zsellérek közös földjein most is szövetkezet gazdálkodik. Kicsit másképpen: korszerűbben, nagyobb távolságra előretekintve. De a múlt és a jelen között kapcsolat van; Urbán Pál ösztönös, okos gondolata tudatos valósággá vált.

Kristóf Attila

ült, Görgey asztala előtt s a ház falán böngészem, kibetűzöm síron is túli vallomását:

„Cegléd — bölcsőm neve ez a név. Álomba ringató és sírig elkísérő. Szinte egy velem.”

Szülőháza volna ez a ceglédi sorház, amely a Rákóczi úton Kárpáti Aurél, a nagy magyar kritikus álomba ringató, sírig elkísérő bölcsőhelyét jelöli? A sorház fölépülése előtt családi ház állt e helyen; lebontották. E családi ház előtt még régebbi épület szerénykedett ezen a területen. Azt akkor bontották le, mikor a családi házat építették föl. Abban a nagyon-nagyon régi, már a földdel egyenlővé vált épületben született.

„Itt állott a ház, amelyben született 1884. december 5-én városunkért rajongó nagy írónk és színikritikusunk, Kárpáti Aurél. Állította Cegléd város tanácsa 1963.”

Az elmúlás esztendejében. Életének hetvenkilencedik esztendejében távozott el közülünk a legélesebben látó magyar színikritikus, az egykori rajztanár, író, kgltő, újságíró, a 19-es lapszerkesztő, a Nyugat-nemzedék kiemelkedő alakja, a Színművészeti Főiskola nyugalmazott tanára, a színpad tudósa, kritikusi nemzedékek ihletője és nevelője, aki egész pályáján a látás tisztaságát hirdette s arra oktatott, hogy a kritikus a színészi játékot igyekezzék leírni, mert a világon ez a legnehezebb.

Látni, látva leírni, hajszálpontosan látni, még a színészi játék taglejtéseit is, az érzelmi hullámzást is leírni tudni, hogy az olvasó, aki a kritikát futja át, egyszerre látni kezdje a játékot, megérezze légkörét, fölidézze a kritikai szavai alapján a színészi alakítást — erre buzdította élete alkonyán a fiatalokat. 0 maga, a legvilágosabban látó valamikor, akkor már alig látott. Látóidegeinek a központjában elmeszesedett egy erecske s látása olyannyira megromlott, hogy utolsó évei alatt megfosztatott attól is, ami számára mindig a legkedvesebb volt: a színháztól, a színpadtól, az új darabok megtekintésétől.

A nagy látó, az élete végén a látásától megfosztatott nagy kritikus alakját, ifjúságát, pályáját, Cegléd iránti forró szerelmét idézgetjük föl Cegléd

lomba”. Amíg élt, a ceglédiek az 6 oltalmazó segítségét kérték és kapták meg; bárki, akiben az írás iránti hajlam ébredezett, hozzá küldte be Pestre a kéziratait; ö volt Cegléd mentora és képviselője a magyar irodalomban s ő hagyta örökül a ceglédiekre, igyekezzenek irodalmi életet teremteni abban a nagy faluvárosban, abban a nagy alföldi sárban, amelyet Dózsa és Kossuth beköltöztetett ugyan a magyar történelembe, de embereit, légkörét, egész világát még alig-alig valaki szólaltatta meg a magyar irodalomban. Ceglédi tanárok, orvosok, főkönyvelők, bírósági jegyzők, volt lapszerkesztők, fiatal írók megfogadva tanácsát, rendre hívogatták Ceglédre, a Kárpáti Aurél Irodalombarátok Társaságának irodalmi estjeire Veres Pétert, Szabó Pált, Féja Gézát, Sánta Ferencet, Csoóri Sándort, Fekete Gyulát, Juhász Ferencet — körülbelül negyven mai magyar íróval ismertetve meg a várost, Kárpáti bölcsőjének álomba ringató és sírig elkísérő szülőhelyének a világát.

Az ember hajlamos lenne azt hinni, hogy a magyar színházművészet legnagyobb kritikusa, Cegléd fiaként abból a paraszti világból jött, amely Ceglédnek olyannyira sajátja. Ez a feketén sáros világ, a kisparaszti bérletek és zsellérek és kisgazdák külön kis világa küldte volna be őt a magyar irodalomba? Egyszer, pesti lakásán időzve s emlékei felől faggatva, a lakás fehér csempekályhája mellett, biedermeier hangulatú arcképet láttam lakása falán, ezzel a kézírással: „Josef Gung’l. Egyik ősöm, mutatott az arcmásra, mindig készültem megírni származásom történetét, folytatta, de sohasem jutott rá időm."

Cegléden tovább bogozom ezt a nagyon messziről való eredetet. Hídvégi Lajos tanár, helytörténész, minden titkok tudója és Cegléd valamennyi nevezetes emberének életrajzföljegyzője beszéli el, hogy valamikor nagyon régen, a ceglédi Pesti út és a Szelei út sarkán hosszú, öreg ház állt, a házban bolt, a bolt fölött nyikorgott a nevezetes bádogsild a medvével. Zöld füvön ült a medve, ölében letört hegyű süvegcukorral, piros