Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1971-02-20 / 4. szám
(A medve.) Valahányszor külföldi városba érkezem, kiváltképpen ha repültem, tehát aznap reggel még Budapesten voltam, magyar barátaim második kérdése a „hogy vagy?” után: „Milyen az idő Pesteií?” Megfigyeltem — tessék ellenőrizni! —, a külföldi külföldit soha nem érdekli a magyarországi időjárás, csak a magyar külföldit. Amazok nyilván a Budapestre érkező franciát vagy kanadait faggatják, esik-e az eső vagy süt a nap? Mindez arról jut eszembe, hogy e sorokat február másodikén írom, Gyertyaszentelő Boldogasszony napján, amikor is a néphagyomány szerint a medve kicammog barlangjából, körülnéz, és ha meglátja árnyékát — milyen szép ősi paradoxon, vagy ha tetszik, antiklimax ez... — visszabújik, mert a korai napfény csalóka, még negyven napig folytatnia kell téli álmát. A mai idő járás jelentés gondolkodóba ejtheti a hazai és a külföldi mackókat: ma reggel havat kavart az erős északkeleti szél, de tegnap és előtte kilenc napig kora tavasz volt Magyarországon. Déltájban, árnyékban is tíz-tizenkét fokra emelkedett a hőmérséklet, estére se hűlt le öt alá. Az emberek az utcán kigombolták a télikábátot, bár — hogy az időjárás mellé divat jelentést is fűzzek — már nálunk sem divatosak a duplán vatelinozott, mázsás súlyú télikabát-masztodonok, csak az öregebbje hordja, pedig majd leszakad a válla. Az idén végképpen csatát nyert Magyarországon a könnyű, műanyagbéléses, vagy álszőrmés férfitélikabát is, a korombeliek nem is értették, mitől könnyebb egyszerre az idén télen a lépésük? Faképnél hagytam a Magyarországon már nem létező medvét képzeletbeli barlangja előtt. Mitévő legyen? Ha megnézi a Gergelynaptárt: kinn kell maradnia a fagyos szélben. De ha az eszét is használja, gondolkodóba esik; hátha az egyheti enyheség a döntő? Ily módon, mire ez a Magyar Hírek elérkezik az olvasókhoz, kérem, nézzék meg a Le Monde, vagy a Times vagy a New York Times időjárás táblázatán a Budapest rovatot. (Úgyis nézik? ... Addigra kiderül, hogyan döntött a medve. Szerintem visszavonul a barlangba és verset olvas. Például Shelleyt: „Nem lehet már messze a tavasz, ha itt a tél...”) (A majom.) A magyar televízió-néző gyermekeknek hároméves kortól háromszor harmincháromig új kedvencük van: Judy, a majom. Észak-amerikai olvasóinknak, gondolom, régi barátja: a Daktari című fél tudományos, de egészen szórakoztató, népszerű film hősnője, Judy csimpánz, amely —vagy aki?... — a minden korú állat-érzelmes magyar nézőknek azért is kedves, mert a nemrégiben a túlvilági vadászmezőkre költözött Böbe veszprémi állatkerti majomra emlékezteti őket. Azazhogy: emlékeztet bennünket, magamat sem szeretném kizárni a Judy-zók társaságából. Nem tudom, múlt vasárnap ki izgult jobban az elefántbébi sorsáért, Judy majom-e, amely megmentette, ötéves Éva unokám-e, aki nézte, vagy e sorok írója, aki egyformán élvezte az elefánt-gyereket, a majmot és a majmot néző gyereket. A Judy-történetet azért jegyzem fel, mert ez az „ember harap kutyát” — megint egy állat! — rovatba tartozik. Akik Amerikában látták ezt a hosszú filmsorozatot és előre gyártott, régi képzeteik vannak Magyarországról, aligha hinnék el, hogy ezt a nagyon amerikai filmet bemutatják a budapesti televízióban. (Az autó.) Szívesen folytatnám még állattörténetekkel, mert a pulitól a zsiráfig minden állatot kedvelek, de mára kifogytam belőlük. Rokonukról, az autóról néhány szó. Hosszú éveken át minden külfödi utamon hallottam azt a viccet, hogy mit lehet legjobban Budapesten? „Parkolni”, hangzott a válasz. Ha finomkodóan pontos akarnék lenni,í így kellene írnom: hangzott volt. Mert ma már — figyelem, hencegek! — komoly parkolási gondok vannak a Belvárosban. Mindennek időszerűséget az ad, hogy kissé módosították a KRESZ-t. A KRESZ új szó, mint a maszek, vagy a téesz. Gyermekkoromban csak egy Kreszt ismertünk, az Géza volt és a Szent István-városi Ügynök utcát keresztelték át a nevére. Bevallom, soha nem tudtam, kicsoda. Nem tudom most sem. Pillanat türelem, megnézem a lexikonban. Megvan: hegedűművész volt. A csupa nagybetűs KRESZ-nek sem tudja a legtöbb ember az eredetét, biztos én sem vagyok benne, de ilyesmi lehet: Közlekedésrendészeti Szabályzat, ó, be szép! Ezen az az utóbbi napokban kissé módosítottak. Például megszüntettek egy olyan szabályt, amely különösen a Magyarországra érkező külföldi autósokat hozta zavarba: ezentúl nálunk sem lehet piros lámpajelzésnél jobbra fordulni. Miközben a lapokban és a televízióban az új rendeleteket ismertették, csak úgy mellékesen elhangzott egy mondat: Magyarországon ma már egymillió gépkocsivezetői jogosítvány van forgalomban. Tehát minden tizedik ember, minden hatodik felnőtt tud autót vezetni. Ha ezt nekem valaki tizenöt évvel ezelőtt mondja, kinevetem, pedig természettől fogva derűlátó vagyok. Ezért is indulok be néhány perc múlva a Belvárosba kocsival. (A szerep.) Néhány nap óta egész Pest egy filmről beszél és benne főképpen egy alakításról. A film címe: „Szerelem”, írója Déry Tibor, rendezője Makk Károly, az alakítás, a szerep, a NAGY SZEREP pedig Darvas Lilié. Méltánytalanság a film alkotói és a többi szereplő, Töröcsik Mari, Darvas Iván és Orsolya Erzsi iránt, ha az ember Darvas Lilit ennyire kiemeli, mert az egész mű a magyar filmművészet egyik csúcsa és nem marad el az európai filmek Mont Blancjai mellett sem. Mégis: a város, a gonosznak nevezett, de csupaszív Pest — csupaszív, amint igazán jót, értékeset, szépet, megindítót, emberségeset talál — Darvas Liliről beszél, az idősebbek meghitten vagy bennfentesen vagy csak gyöngéden „a Liliről”. „A” Lili, akihez már az én nemzedékemnek is csak halványuló színházi emlékei fűződnek, de aki a színpad és a színházi kiskapu világában legenda maradt, úgy is mint Molnár Ferenc felesége, „a” Lili ezzel a filmmel, ezzel az alakítással, amely maga az élet, mert a halál közelségét és legyőzhetőségét ábrázolja, ezzel a szereppel úgy vonult vissza Pest tudatába, mintha soha nem jutott volna tovább a kelenföldi pályaudvarnál. A film Déry két novellájából készült: a címadó Szerelemből és a Két asszonyból. Az első cím szembeötlőbb, közönségcsábítóbb, nyilván ezért adták ezt, de a film inkább a második elbeszéléshez hűséges. Az ötvenes évek elején egy fiatal férfit ártatlanul börtönbe zárnak. Agg, beteg édesanyja azt hiszi, hogy Amerikában filmezik, vagy nem is hiszi el egészen? Menye hősiesen élteti: ámítja, hazudik neki, még amerikai leveleket is hamisít. Darvas Lili, majdnem mindig ágyban, párnák közt, öregasszonyos főkötőben és vénasszonyos nyögések, de nagyon örök-asszonyos, fiatal-asszonyos, fiatal-anyás érzelmi viharok között igyekszik önmagával elhitetni a hihetetlent és menyével azt, hogy elhiszi hazugságait. Időnként el is hiszi. Mindezt az ellentmondásos világot, amely Magyarország újabbkori történelmének egy tragikus korszakát is felidézi, az ellentmondásokat és az ellentmondások ellentmondásait, az élet és a halál feloldhatatlan összecsapását és a halál ellenére az élet győzelmét: mindezt a -színművészet olyan tökélyének fokán játssza el, fejezi ki, éli meg Darvas Lili, hogy a néző újra találkozik a nagy drámák ritka ajándékával, a katarzissal, a megtisztulással, a megnemesedéssel, a lelki fölemelkedéssel. Bárcsak játszanék a világon mindenütt a Szerelmet. Lábasszekrény, XVI. század (Irancia mester alkotása) (Kadosa Pál tulajdona). Jobbra: Madonna a gyermekkel. Balkáni szentkép. A mű nyilvános kiállításon 1935-ben szerepelt, mint hazai ikon-gyűjteményeink egyik reprezentáns darabja Ne is vesztegessük a szót, térjünk mindjárt a tárgyra. A műbarátok és a műkereskedelem negyedévenként megjelenő lapját, a Műgyűjtőt böngésszük. Böngészünk, gyönyörködünk és — irigykedünk. Ha úgy tetszik, tartsanak velünk. A lap munkatársai ugyanis több olyan lakásba viszik el az olvasót, ahol értékes és szép magángyűjtemények találhatók. Vadászi Erzsébet Kadosa Pál Kossuth-díjas zeneszerzőnk otthonába kopogtat be. Kadosát — tizenhét éves koráig festőművész szeretett volna lenni — a képzőművészet iránti szeretet végigkíséri egész életében, övé az ország egyik leggazdagabb iparművészeti gyűjteménye, a legkorábbi és a legszebb spanyol, olasz, francia, németalföldi és osztrák bútorok. A bútorok a XVI. századból valók, ritkaságszámba menő szőnyegei XVII. századbeliek. Dévényi Iván A színek hatalma című terjedelmes írása Tarján Jenő magángyűjteményét elemzi. A többi között így ír: Tarján Jenő és felesége gondosan válogatott, szeretettel összeállított gyűjteményének arculata nagy esztétikai fogékonyságra és határozott koncepcióra vall. A képek zöme a századforduló nagy mestereinek (Csontváry, Rippl, Vaszary, Mednyánszky), az alföldi realista festőknek (Koszta, Nagy István), az „École de Paris”-val rokon művészeknek (Vaszary, Czóbel Béla) és a posztnagybányai iskola prominens képviselőjének, Szőnyi Istvánnak alkotói műhelyéből került ki — de nem hiányoznak a gyűjteményből a közelmúlt forradalmár és szocialista művészeinek (Uitz, Nemes Lampérth, Derkovits, Dési-Huber István) a társadalmi feszültségeket megszólaltató művei sem. Tarján Jenő kollekcióját — amely nem egy muzeális rangú alkotást tartalmaz — a legkülönbek között kell számon tartsák mind a művészettörténészek, mind az új magyar festészet és grafika iránt érdeklődő művészetbarátok. Egy budai, múzeumi légkör áhítatával telített lakásból tudósít Losonczi Miklós. A gyűjtő, dr. P. J. kisplasztikákat gyűjt, ezeknek gazdag anyagából olvashatunk részletes elemzést a művészeti folyóiratban. Nagy Márton Népszínház utcai lakása érdekes régi és új festmények, grafikák, kerámiák, fém elefántcsont, üveg- és tajtékpipák tárháza. Látogatóját, Katona Imrét a gyűjtemény bemutatásakor elsősorban a porcelán, kerámia és üvegtárgyak sokrétűsége lepi meg. „Szinte a kerámia minden műfaja megtalálható Nagy Márton gyűjteményében, a rajnai kőcserép kupáktól a bécsi, a herendi porcelánon és a Zsolnayfajanszon át az úgynevezett fürdőpoharakon keresztül, a fedőmázas bokály formájú stomfai korsókig.” E szűkszavú ismertetés után következzék néhány érdekes illusztráció az értékes gyűjteményekből. — h — Herényi Jenő: Táltos (Dr P. J. gyűjteményéből) Erdélyi bokály (Nagy Márton gyűjteményéből) Halk sercegés a hangszórókból — ez helyettesíti a koncerttermek hangolással zsúfolt, ünnepi feszültségét. A méltóságteljesen körben forgó fekete műanyag korongon újra meg újra föl-fölcsillan a szobámba beszűrődő bágyadt téli napsugár. Csak a lemezjátszó piros fénybogara világít két fénypászma között — és valahol, nagyon messze, fölrémlik, elindul a csellókon egy alaktalan, félénk dallamféle. Áttetszőén, tünékeny harmóniával felelnek rá a hegedűk. Egy futam a flótákon ... Előttem a hanglemez borítója. Rajta két név: Bartók és Doráti. A két hangszóró közti szűk kis térben egy láthatatlan zenekar suttog. Mint egy eszmélés, egy fölocsúdás, súlyos ájulás után. Bartók Amerikában három évig nem írt semmit. Utána ezt... Lassan meg-megcsukló sírássá formálódik a melódia. Sírássá valami után, ami már soha nem lesz többé. Keményen, elszántan csapódik be a valóság a fúvósokon. Nézem Bartók arcképét. Még itthon készült. Hagyom, hadd sodorjon magával a gyenge, lírai ellágyulás és az ellentmondást nem tűrő nyerseség muzsikaharca ... Második tétel. Mintha egy gyerekszobába lépnénk be. Talán emlék. Talán igaz. Nem szentimentális. Gyengéd. Egyszerű. Páronként táncolnak, játszanak a hangszerek. Halkan, mint a mesében. Ahogy nagyapó játszik kisunokájával. Doráti vezényel — minden póz, minden karmesterkedés nélkül. Csak megeleveníti a partitúra hangjegyeit, ahogy a gyermek képzelete ad életet a szétdobált játékállatoknak. Egyszerű, dúdoló népi dallam tűnik föl, korálénekké nemesítve. Apró ujjakként át-, meg átfonják a kisdob játékos ütései. Űjra eltáncolnak előttünk a figurák, páronként eltűnnek, csak a kisdob marad. Majd az is eloszlik az emlékezet csöndjében. Harmadik. A nagyváros, az idegen város lármája a távolból hallatszik. Mintha valamelyik parkban sétálnánk. Hányszor sétálhatott így Bartók, nézegetve az újjá, ismeretlenné torzult ég csillagait? Minden más, minden ellenséges, otthon háború pusztít... s egyszerre csak egy árva, ismerős hang. Pacsirta. Halkan szól, alig hallhatóan. A karmester szemében egyre keményedik az elszántság. Körbenéz, összefogja a zenekar erejét, kezével előrevág — és felszakad, féltépődik a hangszerekből, a szívekből, az agyakból egy magyar dallam. Teljes hangerővel zúg, végigdübörög az óceánon, folyókon és földeken, ledöntve idegen várost, idegen parkot, vágtat, száguld haza, egy kis faluba, ahol értik az anyai szót; visítanak a húrok, könnybelábadnak a szemek a távolról érkezett fájdalom, a messzi csend kínja alatt; lüktet, tobzódik a dallam az érzésben, melyet egy kismadár hangja váltott meg a felejtés bilincseitől. A karmester ismeri ezt a fájdalmat, neki is ünnep a hazatérés, hogyne értené meg hát a haza soha meg nem téröt! A tétel közepén, a mű közepén, a pokol legmélyebb bugyrában ősmagyar siratódallam fogadja a szerencsétlent, aki odajutni kényszerült. S lassan újra fölrémlik az ósirámok mögött a park, a pacsirta. S bár az út lassan az otthonnak nevezett kis bérlakás felé vezet, még sokáig, sokáig halljuk a madár dalát. Vagy csak fülünkben szól még? A negyedik tétel fájó, súlyos sóhajjal indul, de csupán egy pillanatig. Bús, naiv közjáték. Egy szerelmes léptei, félénken, csendesen az imádott leány háza előtt. Fölcsendül a szerenád. Ismerős dallam... „Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország”. A szerelmes egyre közelebb lopakodik a házhoz. Hirtelen vad, részeg banda kerül elő. Ordítozzák tovább a halk szerelmes melódiáját, hangjuk belecsuklik a megittasult röhögésbe. A szerelmes újból próbálkozik, de már eredménytelenül. Csendesen, ahogy jött, elmegy. Ma már tudjuk, kit, miket jelképeztek 1943-ban az együgyű legenda alakjai! Hatalmas felhívó harsonajel kezdi az utolsó tételt. A nagy síkságon álló zászló alá gyülekeznek a népek. Szlovén, román, magyar, csángó, arab szó hallatszik a nagy forrongásban. Soha meg nem álló ördögtáncdallamok fűzik össze az egybegyűlt szegényembereket. Fortyog a színes kavalkád, zúg, zsibong a tömeg. Mintha nem értenék, miért vannak, s miért vannak itt?! Izgatott felkiáltások, futkosások mögött magányos fuvoladallam jelzi, hogy van köztük valaki, aki végigélte a nagy emberi fájdalmakat. Talán egy művész. De a tömeg lassan felszívja a magányosságot. A fuvola szelíd beszéde végigterjed az összegyűltek soraiban. Egyre többen értik a célt. S a tömeg mozgása egyre egységesebb lesz. Még egy megtorpanás — és az öreg zeneszerző a világ elé lép az igazsággal, melyet előtte egy öreg költő már versbe foglalt, a győzedelmes igazsággal: Ember — lesz még egyszer ünnep a világon! Sós Péter Rippl-Rónai József: Medgyessy szobrot mintáz. (Tarján Jenő gyűjteményéből) 11
