Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1971-02-20 / 4. szám

Kirándulás Magyarországra: a Berlini Magyar Kolónia turista csoportja az egri vár bejáratánál és a siófoki mólón

(Novotta Ferenc felvételei)

A Kolónia tagsága egy csoport gyermeket patronál a Csatárka úti Mdnnlcb Ferenc Gyermekotthonban. Szeretettlk egyik Jele, hogy minden karácsonyra elküldik ajándékaikat

Dr. PUSKÁS JULIANNA:

dl (Bellim JUayyai /djijht nieg^alakalAiáitak 125. éúfaiduléjúia

Ebben az esztendőben jubilál a leghosszabb múltú külföldi magyar egyesület. A Berlini Magyar Egylet, mai nevén: Berlini Magyar Kolónia készül megünnepelni megalakulásának és működésének 125-ik évfordulóját. Az a ritka és szerencsés körülmény, hogy e régi külföldi magyar egylet alakulásának és több évtizedes tevékenységének dokumentumai, történeti leírása még a múlt századból ránk maradt, lehetővé teszi, hogy az évfordulóra felidézzük az egylet történetének néhány fontosabb mozzanatát.

A Berlini Magyar Egylet működése még abban az időszakban kezdődött, amikor Magyarországon ismeretlen volt a tömeges gazdasági kivándorlás. A feudalizmus kötöttségei a jobbágyparasztokat a 19. század első felében még mozdulatlanságban tartották. Ez időben a külföldre vándorlók viszonylag jelentékenyebb csoportjait a céhek iparoslegényei adták, közülük került ki a külföldön vándorló magyarok

4. zöme. Vállukon a kis batyuval a múlt század első évtizedeiben Európa valamennyi ipari nagyvárosában feltűntek. Hajtotta őket a tudás; szomj elsajátítása, a céhek szigorú követelménye, más népek szakmai tapasztalatai. E kéz| művesek, iparoslegények túlnyomó többsége a

äi tanulóévek befejeztével hazatért, és kiszélesült látókörrel, nagyobb szakmai tudással, tapasztalattal dolgozott tovább. Előfordult természetszerűleg, hogy némelyek külföldön családot alapítottak, vagy más okoknál fogva véglegesen külországban maradtak. Egyeseket pedig a kedvezőbb gazdasági körülmények, jobb anyagi kilátások ösztönöztek maradásra. Mindenesetre az 1830-as évektől a hosszabb-rővidebb ideig vagy véglegesen letelepedett kézművesekből népesedtek a magyar „kolóniák” Európa nagyvárosaiban. Elsősorban két főváros, Párizs és Berlin vonzotta őket. Párizs „a világ fővárosa”, a luxus-kézműipar virágzó központja volt, Berlin ugyancsak fejlett iparú város, amelynek a vonzását még növelte, hogy a német nyelv nem volt ismeretlen a hazai kézművesek körében. A magyar közösségeket az 1840-es évektől a Magyarországról ott tartózkodó iparosok kezd-Íték kiépíteni.

Berlinben 1846-ban került sor a Magyar Egylet megalakítására. A feljegyzések szerint két, Magyarországról származó kézműves, Seriek Ignácz szekszárdi szitásmester és Schuh János veszprémpalotai szabó szervezte az egyletet. 1846. július 15-re Berlin egyik kisvendéglőjében gyűlésre hívták össze a magyarokat. Huszonkilencen vettek részt az összejövetelen, ahol több órás tanácskozás után kimondták a Berlini Magyar Egylet megalakulását. Megválasztották az egylet vezetőségét, elnöknek Bériek Ignáczot, az egylet alapszabályzatának kidolgozására pedig bizottságot hoztak létre. Az alapító tagok egyharmada szabó volt, a többiek

asztalosok és nyergesek. Volt köztük egy zongorakészítő, egy kefekötő, egy szíjgyártó, egy szitás, egy lakatos és egy serfőző.

Az egylet alakításának szükségességét az alapítók a fennmaradt alapszabályzatban a következőkkel indokolták: „Saját tapasztalásunkon és talán saját kárunkon okulva észrevettük, mily fájdalmas érzés az övéinek meghitt körétől eltávolítani magát a nagyvilágban idegenek között, hol a szenvedőre talán egy szánakozó sem pillant és mily jóttevő érzés az, ha idegen országokban is rokonokra találunk, kiknek érdekükben fekszik nekünk irányt mutatni, mely nekünk mintegy zsinórmértékül szolgálhat. Annak okáért, következő rendszabályoknak alulírottal abban egyeztek meg, hogy egyesületet alakítsanak, amelynek szent célja: honfitársainkat szükség esetén gyámolítással, segítéssel és ápolgatással lehető legjobban fölsegíteni.” Ennek érdekében alapszabályzatba iktatták, hogy „1. Magyar- és Erdélyországból Berlinbe jött honfitársakat, kik hosszabb, vagy rövidebb időre szándékoznak itt maradni szóval, tettel fölsegíteni és ügyeiket lehetőképpen előmozdítani. 2. A keresztülutazókat itteni tartózkodásuk alatt Berlin nevezetességeire figyelmeztetni, elutazásuk idején pedig szükség esetén pénzzel is fölsegíteni. 3. Az itt letelepülteket és időnkénti tartózkodókat, valamint az átutazókat is, ha megbetegszenek, betegségük alatt pénzzel támogatni és lehetőképpen ápolgatni. 4. Célja az egyesület tagjainak önkéntes összejövetele, hogy barátságosan, célszerűen tanácskozzanak és kedvük szerint mulassanak.”

1847 elején, amikor az egylet alapszabályzatát elfogadták és működését hivatalosan is engedélyezték, a tagok száma 86 volt. A következő években az egylet átesett mindazokon a gyermekbetegségeken, amelyek az újonnan szerveződő közösségekre jellemzők. Jöttek a belső viszályok és ellentétek, amelyeket a vezetők gyakori váltása követett, mutatkoztak a zűrzavarok, pénzek, kölcsönök, segélyezések területén. Az egylet, mint segítő és jótékonysági szervezet munkájának előterébe az első években a segélyezést és tanácsadást, a bajba jutott honfitársak támogatását állította. Érthetően váltotta ki tehát ebben az időben a legtöbb vitát, hogyan gazdálkodjanak az egylet pénzével.

Az egylet tevékenységében kezdettől fogva fontos helyet kapott a társas élet szervezése is, a későbbiek során pedig munkájának súlypontja erre helyeződött. Ez viszont egy másik kérdés körül élezte ki a vitát: mi legyen az egylet hivatalos neve. Az alapító tagokat ugyanis az egymást támogató és segélyező szervezetbe a közös szülőhaza összekötő ereje vitte. A Magyarországról származó különböző nemzetiségűek természetesnek vették, hogy egy egyletbe tömörüljenek. Többen, akik hazánk német nemzetiségű vidékeiről származtak, neveltetésük és hosszabb külföldi tartózkodásuk következtében magyarul gyengén, vagy csak törve beszéltek, így az egyletben hivatalos nyelvként kezdettől fogva mindkét nyelvet — a magyart és a németet is — használták, két nyelven vezették jegyzőkönyveiket is. De a magyarországi nemzeti mozgalmak, a nemzeti érzelem fellángolása az 1860-as években az egylet tagjainak egy részére is oly mértékben hatott, különösen az újonnan érkezőkre, akik között diákok és értelmiségiek is voltak már, hogy 1869- ben a jegyzőkönyvek német nyelvű vezetését az egyletben megszüntették és hivatalos nyelvnek csak a magyart tekintették. Ez a változtatás a régi tagok egy részének elmaradásához, az etnikus elkülönülések fokozódásához vezetett.

Az említett problémák az egyletet többször válságos helyzetbe sodorták. A széthúzó erőkkel szemben azonban mindig győzedelmeskedett a közösségi élet természetes igénye, az idegen környezetben a nagyobb egymásrautaltság szükségességének felismerése. A tagság utánpótlását pedig biztosították az újonnan érkezők. Berlin az elmúlt száz év során végig megtartotta vonzóerejét a külföldön letelepülő magyar iparosok, kereskedők, diákok és értelmiségiek körében.

Az egylet céljainak eltolódása a társas-élet szervezésére a kulturális tevékenység, a magyar nemzeti érzés ápolásának fokozását is jelentette.

Már az 1860-as években ......főleg a belélet

élénkebb kifejtését s a tapasztalat-szerzésben kölcsönös gyámolítás mellett a nemzeti érzelem élénkülését tűzték szem elé”. Az egylet működésének kulturális vonatkozásai kerültek előtérbe az 1886-ban megalkotott új alapszabályzatban is, amely szerint az egyesület célja „1. Berlinben tartózkodó honfitársaink között a társadalmi érintkezést fenntartani, a hazafias érzelmeket ápolni s köztük a művelődést alkalmas eszközökkel előmozdítani.” A társasélet szervezésének sikerét mutatja, hogy az egylet hamarosan a berlini magyarok társadalmi életének centrumát jelentette. Farsangi, szüreti báljaik, alapítási emlékünnepségeik hagyományosakká váltak, amelyeken a berlini magyarok szívesen és aktívan vettek részt. A mulatságok és bálok mellett gyűléseiken az irodalmi, társadalmi, művészeti és politikai értekezések is helyet kaptak, már az 1860-as években. Könyvtárukat 1863-ban alapították és már 1865-ben 72 magyar, 28 német mű közül választhattak az olvasók Ugyancsak ez időtől kezdtek járatni három magyar újságot (A Vasárnapi Újságot, a Pester Lloyd-ot és a Bolond Istók-ot), hogy az óhaza híreiről és eseményeiről közvetlenebbül

értesüljenek. A közvetlen politizálást az egylet igyekezett kereteiből kizárni. Természetszerűleg az elmúlt száz év során az egyesületben különböző világnézetű és politikai szemléletű emberek tevékenykedtek, maga az egylet azonban a meghatározott politikai érdekektől és aspirációktól törekedett elhatárolni magát. Tagjai ugyanakkor a különféle hazai események iránt „honfiúi érdeklődés és kötődés a szülőhaza dolgaihoz az egylet tevékenységében valóban végig kimutatható. 1848-ban például az egylet tagjai közül többen hazatértek, részt vettek a szabadságharcban ; az osztrák—porosz háború idején az egylet gyűjtést szervezett a Németországba szállított sebesült magyar hadifoglyok támogatására. Pénzt gyűjtöttek a Magyar Tudományos Akadémia palotája építéséhez, a budai szegények részére, 1879-ben pedig, amikor a szegedi árvízkárosultak javára Európa szerte gyűjtés indult, Berlinben ezt a magyar egylet szervezte, és rövid idő alatt mintegy 400 márkát juttatott el e nemes célra. Az egylet működésének negyvenedik évfordulóján — 1886-ban — joggal állapíthatta meg az akkori titkár, hogy „ ... ahol lehetett közreműködött s ha a segélyezés kimerítette erőit, viszont ő is a hazájától kért és kapott többrendbeli segélyt és könyvadományt.”

A Berlini Magyar Egylet hagyományait utódja a Berlini Kolónia napjainkban is magáénak vallja. A Nyugat-Berlinben élő magyar iparosok, kereskedők és értelmiségiek egyesületének célja és tevékenysége társaséletük gazdagítása azokkal az értékekkel is, amelyeket számukra szülőhazájuk és a magyar kultúra jelent. Havonkénti rendszeres összejövetelüket ma is — mint hajdanában — Berlin egyik vendéglőjében tartják. Rendezvényeik a hagyományos társaséleti szórakozások mellett a magyar tradíciók, a magyar kultúra értékeinek őrzését, ápolását is szolgálják. Honfiúi érdeklődésüket az óhaza dolgai iránt ma is számos tevékenységük tanúsítja. Nemcsak az évenkénti rendszeres csoportos hazalátogatás július 15-én — az egylet alapításának évfordulóján —, hanem az a készség is, amellyel például egyik hazai kis közösségünket — egy budapesti gyermekotthont — patronálnak.

Társaséletüket, kulturális tevékenységüket nemcsak rokonszenvvel nézzük, hanem a Magyarok Világszövetsége révén az óhazai közösség is támogatja (filmek, könyvek, lemezek küldésével, hazai művészi együttesek, előadók felléptetésével stb.). Ezekkel a hazai kulturális akciókkal is méltányoljuk azokat az erőfeszítéseket, amelyeket az itthoni közösségekből kiszakadt magyarok annak érdekében fejtenek ki, hogy humánus és emberi kapcsolatot építsenek ki szülőhazájukkal, és népünknek, a magyar kultúrának külországokban is méltó képviselői legyenek.

//REG

/ FA METSZ EJ

TZ” rúdy Gyuláé ez a cím, azért tettem macskakörmök közé. ö J\_ adta ezt a címet a magyar publicisztika egyik remekének: annak a bűvöletes szépségű nekrológnak, amelyet 1915-ben irodalmunk és újságírásunk akkori első hősi halottjáról, polgári nevén Bányai Elemér doktorról, írói s immár irodalomtörténeti nevén Zubolyról írt. S hogy miért vettem kölcsön most ezt a . címet?

Hiszen nem is éppen Zuboly emlékének készülök itt gyertyát , gyújtani. Nagyobb fények Őrzik azt az emléket. Elsősorban magának Zubolynak írásai, a kritikai és kultúrhistóriai kis műremekek, melyektől külön gyöngyházfényt kapott a magyar

Í publicisztika művészete. Kivilágítja emlékét személyének legendája is, a megejtő és valóságos regényalaké, melynek ihletéséből Ady Endre, Krúdy Gyula, Révész Béla, Szép Ernő, Bölöni György, Mikes Lajos, Kunfi Zsigmond, Szász Zoltán, Schöpflin Aladár font ravatalára sugárkoszorút. De Zubolyra most csak egyetlen minőségében gondolok. Az a Zuboly jár eszemben, aki Budapest köveinek klasszikus számontartója s krónikása volt. Nem volt régi pesti ház, mely lebontásakor Zubolytól az ő pontos és remek nekrológját ne kapta volna meg. Zubolytól, aki örmény árvagyerekből, Szamosújvárról került fel ide azzá a „régi fametszetről való pesti úrrá”, akivé Krúdy remekelte fellegjáró alakját.

Azért emlegetem csupán itt Zubolyt, mert már-már attól tartok, hogy — noha a Zuboly érdemei nélkül, de meghökkenve és sokadmagammal — hovatovább magam is holmi régi fametszetről való pesti úr vagyok.

Qokadmagammal: pestiekkel, kik az ötvenben már jócskán O benne járunk. Észre sem vettük, máris régi fametszetről való pestiek vagyunk: észre sem vettük, s szülővárosunk már nem is az a Budapest, amelyet mi Budapestnek ismertünk meg valaha. Terek, utcák, épületek nekünk mást mutatnak, mint a fiataloknak: ők magát a látványt látják, amely olyan, amilyen, s amelyet ők készen kaptak, s másforma nem is lehet — mi meg váltig mögélátjuk a másik látványt, amilyennek mi ismertük, s amely itt is, ott is elfoszlott már mögüle.

Ott az a hatalmas, levegős új városképrészlet a József Attila, azaz a néhai Tisza István és még néhaibb Fürdő utca sarkától a Deák térig, amely magában foglalja az Engels, illetve néhai Erzsébet teret, sőt annál többet is, mert a Bajcsy-Zsilinszky, azaz

a néhai Vilmos császár út s még néhaibb Váci körút felől már nem határolja semmi. Fiatalabb ember csak a nagy térséget látja, a nagy kertet, az autóbusz-pályaudvart, a nagy autóparkolót, a metróállomást.

Én még látom ott a fantomsereget, megannyi látvány hűlt helyét. A Deák téri metróállomás mellett gyerekkorom halcsarnokát. vele szemközt pedig, még kisebb gyerekkoromból, az Anker-palota előtti, első-világháborús, alkalmi „vashonvédet”. Látom még a Bajcsy-Zsilinszky út néhai első sarokházát, a „Két török” nevezetű kis épületet, s mellette, még nem is olyan régről, a megtermett, vén átjáróházat, a Marokkói udvart, utána meg, egy sarokkal tovább, a József Attila utca elején ugráló fényreklámok helyén a törpe sarokházat, s benne Tillemann Sebestyén ékszerüzletét. Nem kunszt látnom még, hisz’ nem is oly rég volt ott, az Engels téren a Nemzeti Szalont — hanem a Deák tér s a Majakovszkij, azaz Király utca sarkán ki látja még szellemképét az Orczy-ház roppant méhkasának? Harmincnégyben, tudom, még megvolt, mert riporton voltam benne. Hatalmas tömbjének akkor nemsokára került helyébe Rerrich Béla műve, a másik hatalmas tömb, melynek közepén a Madách tér keletkezett, nagy kapuval, amely alól sugárútnak kellett volna kifutnia.

S amiről beszéltem, még mind csak egyetlen komplexus.

Az újjáépült budai várpalota kupolája körül nem látsz, ifjú . barátom, semmit? Furcsa: rossz a szemem, köréje rajzolja folyton a régi kupola cifrább barokkját. Szememben még az új Erzsébet-híd képébe is, e szebbikbe, e gyönyörűbe is váltig belerezg a régi. A Váci utca 19-ben ti csak egy hevenyészett földszintes, „Kedves” nevű eszpresszót láttatok, s majd látni fogtok ott velem együtt egy modern, nagy házat, mert most eltakarították az improvizált eszpresszót, lyuk van a ház helyén, illetve máris építkezés. Abban a lyukban én még látom, amit a bomba onnan kivágott, a kétemeletes régi Kappel-házat, ahol a hevülékeny Petőfit egyszer kíkosarazták, meg tudom mutatni a levegőben, a második emeleten, annak a szobának a helyét, amelyben Kisfaludy Károly s huszonöt év múlva Vörösmarty meghalt, az udvarban pedig, az építkezés területén, azt a pontot, ahol a néhai „Kedves” nyári tánczenekarának helyén Vörösmarty ravatala állt.

S tudnád-e, miről van szó, ifjúság, ha olyasmit mondanék, hogy „az új Haas-palota”, s érteni azt a hatalmas, modern

kultúrkombinátot érteném rajta, amely a Vörösmarty téren már jóformán készen áll? Hiszen csak én, csak mi látjuk helyén a lebombázott régit, egyik sarkán a Flóris nevű cukrászdával, másikán az optikus Calderonival. Mi még a Hangliba is betévedtünk, a kedves, politikus uzsonnázókertbe ott a Vigadó előtt, amely ma csak csöppnyi park, de ahol még eljátszik szemünkkel a káprázat, az asztaloké, székeké, szóval a Hanglié, melynek koncesszióját néhai Hangi Márk, a szomszédos és még néhaibb Angol királynőben rezideáló Deák Ferenc kedvenc pincére magának a haza bölcsének protekciójára kapta meg. (Az Angol királynőt már én sem láttam, de láttam helyén, illetve körülötte sok mindent: Első Magyar Általános Biztosítót, Hungáriát, Bristolt, Carltont. Nektek ma egyetlen óriási Duna Intercontinental az egész.)

Hát még ha azt mondanám, hogy a boldogult Hangya, illetve a mai Belkereskedelmi Minisztérium helyén, ott a Vigadó utca és a Dorottya utca sarkán, gyerekkoromban „Magyar király” nevű szálloda volt, öreg szálloda, melyben Ady Endre is szívesen lakott, földszintjén pedig, ott, ahol a MALÉV mai irodái vannak, Borhegyi nevű borkereskedés. Én még láttam, szemem lefotografálta, ma is oda-odakopírozza még. A Dorottya utca másik sarkán pedig, arra a háromfrontos óriás grundra, amelyet most már perceken belül beépítenek, arra a nagy grundra ott a Kulturális Kapcsolatok Intézete mellett, a régi Ferenc József tér, a mai Roosewelt tér sarkán — arra meg folyton odalátom, üvegezett, óriás loggiájával s alatta árkádjával, hiába borotválta le onnan a háború, a Lloyd-palotát. Onnan igazgatták voltaképp az országot, abban volt a Tisza Kálmán pártklubja, melynek minden szobáját külön-külön irta meg Mikszáth, sok kis boltjával még az udvarát is. (Ez szerencsére nem tartott örökké: nekem ez a ház már csak a nagy trieszti biztosítócég, az Assicurazioni Generali palotája volt.)

Olykor már-már forog velem a város, ugrálni kezd szememben a kép. A parlament elé. a Rákóczi-szobor mögötti villamosmegállóhoz hirtelen visszanő valami káprázatban az üvegből és terméskőből való kis váróterem-pavilon, melyet valamikor a képviselő urak tiszteletére építettek ott. Az autópark-udvaros, fémesen csillogó toronyház a Kossuth Lajos és a Szép utca sarkán hirtelen leguggol, egyemeletes, sárga Nemzeti Casinóvá ijesztően visszatöpped. De látom már, hogy épül, s veletek fogom