Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1971-02-20 / 4. szám

Halálának századik évfordulóján fejet hajt a nemzet Eötvös József emléke előtt. A tiszteletadás nemcsak a történelmi múlt nagy alakját, a regényírót és a költőt, a művében máig ható kultúrpolitikust illeti, hanem az életével a mai magyarok számára is példát hagyó korszerű embertípust, a haladás útját szenvedélyesen kutató, az önmaga béklyóiból is kitörni akaró, egyéni sorsát a haza ügyével összekapcsoló embert. „Kit nem hevít korának érzeménye, / Szakítsa ketté lantja húrjait.” — írta az Én is szeretném ... című versében. De e sorok sokkal többet jelentettek számára költészetének ars poeticájánál. Megpróbáltatásokkal, keserves tapasztalatokkal teli egész életútján „korának érzeményét”, a progressziót igyekezett szolgálni.

Nem volt könnyű. Kétszeresen nem. Eszmélése idején béklyózta származása, kötötte kezét később is, a tettek korszakában, s küzdött — mikor már tisztán látta a teendők sorát —, élete utolsó percéig, a modern Magyarország kialakítását gátló maradi erőkkel.

Szinte minden életrajzírója megemlíti — érthető, hiszen éles fénnyel világítja be a mélységet, ahonnan Eötvösnek fel kellett emelkednie — a párbeszédet, amely a budai diák és nevelője, a francia felvilágosodás eszméitől fűtött, a Martinovics-per után börtönt járt Pruzsinszky József között esett meg. A kisdiák, akit társai apja, nagyapja miatt lehazaárulóztak, megbántva fordult nevelőjéhez a kérdéssel, igaz-e a vád? A válasz őszinte volt és kegyetlen, de — Eötvös karakterét, jellemének szilárdságát bizonyítja — egész életére elhatározó. Mert nem volt könnyű a Habsburgoknak kezet csókoló Eötvös Ignác unokájának, a koleralázadást kemény kézzel elnyomó királyi biztos fiának, a nagybirtokos família úri gőgben nevelődő, még magyarul sem tudó gyermekének rádöbben-Festmény Eötvös Józsefről

ilyen fiatalon, hol a helye és mit kell tennie. Vasszorgalommal magyarul tanulni, és fogadalmat tenni, hogy életét, feledtetve az ősök bűnét, a haza ügyének szenteli.

Aki Eötvös életét ismeri, jól tudja, hű maradt a gyermekkor fogadalmához. S e hűséget nem csorbítja az sem, hogy nem ismerte fel minden esetben bonyolult magyar világa összefüggéseit, a kor elodázhatatlan feladatait, hogy nem csatlakozott azokhoz, akik világosabban láttak, hogy nem lett forradalmár. Nem lett, való igaz, de élete végéig — szépirodalmi munkássága, politikai publicisztikája, politikusi tettei tanúsítják — nem csorbult hittel hitte, tudta, hogy a magyar népnek a haladás táborában a helye, hogy az elnyomatás — legyen az vallási vagy nemzetiségi — megalázza a nemzetet, hogy a közműveltség emelése nélkül nincs jövő.

Regényei, amelyeket ma irodalmunk európai szintre való emelésének építőköveiként dicsérünk, politikai fegyverként is verekedtek helyette. A karthausi, az útkeresés műve, kulcs Eötvös belső világának, akkori énjének megértéséhez, miként Baróti Dezső mondja, akár egy arisztokrata múlt kísértéseivel való leszámolás regényeként is olvasható. A falu jegyzője, ez a szinte szociográfikus hűségű társadalomrajza a korhadt vármegyei rendszernek pedig már valóságos politikai tett is. E néhány emlékező sor nem vállalkozhat arra, hogy végigkísérve az olvasót, megmutassa Eötvös irodalmi, publicisztikai munkásságában fejlődésének és eszlomását a Szegénység Irlandon című tanulmányától, regényein, versein át, A zsidók emancipációján keresztül a Gondolatokig. Egy messzire látni kívánó, művelt, népének nehéz időkben jobb sorsot akaró magyar gondolatai izzanak írásainak minden sorában.

De túl irodalmi, politikai publicisztikai munkásságán, máig ható az, amit kultúrpolitikusként cselekedett. Már 1848 forradalmi kormányában valóra akarta váltani eszméjét, de csak 1868-ban érkezett el a tettek ideje: nevéhez fűződik az általános és kötelező népoktatásról szóló törvény kidolgozása és elfogadtatása. Aki fellapozza a korabeli sajtót, megtudhatja, a klerikáliskonzervatív erők milyen dühödt támadásával szemben vitte győzelemre harcát Eötvös.

A magyar értelmiség legjobbjait neveli évtizedek óta a nevét viselő kollégium, amelyet fia, Loránd, a nagy fizikus alapított, iskolák, utcák homlokzatán ragyog a neve, szobra, ott a Duna-parton, az Akadémia felé tekint, amelyért annyit fáradozott. Halála évfordulóján egy nemzet hajtott főt emléke előtt. Mégis a ma tettei, a közoktatás, népünk műveltségének magasabb szintre emeléséért való törekvéseink jelentik igazán, hogy nem feledjük, ki volt nekünk Eötvös József. Mert az alapokat ő rakta le, mert a beteljesülés volt szívének hő vágya is: „Márványszobor helyébe, / Ha fennmarad nevem, / Eszméim győzedelme / Legyen emlékjelem."

Arra vállalkoztunk — néhány éve —, hogy 1975-ig egymillió lakást építünk fel. Már vagy 600 ezerben laknak is. Debrecentől Nyíregyházáig, Szegedtől Budapestig új lakótelepek keretezik a történelmi városmagokat, s mindinkább friss foltok, modern házak oázisa töri meg, oldja avult belső negyedek szürkeségét is. De milyenek ezek a házak, valóban modernek, már amennyiben e szón egyértelműen a korszerűt értjük? Ha figyelembe vesszük a lakásigények erős szorítását — s lehet ezt figyelmen kívül hagyni? —, ha komfortnélküliségből az új lakásokba igyekvő vágyait tekintjük, a választ így lehet fogalmazni: igen, a korszerűségre való törekvés jellemzi új lakóépületeinket. A hangsúly a tendencián van: a nagyüzemi tömegtermelés révén is, eszközeink korlátozottságáról sem megfeledkezve, mindinkább a kor igényeinek megfelelő, esztétikus, emberi módon lakható otthonokat teremteni. De lakásokat létrehozni — az építészet komplexitását, az emberi élet sokrétűségét tekintve — jóval több annál, mint falakat felhúzni. Belátható ez, mégis nagy vitákat kiváltó probléma. Mert megütközik a „minél többet, minél gyorsabban, bárhogyan" — szemlélet azok véleményével, akik azt vallják: a lakáskultúra is része az általános kultúrának, modern ember módján lakni jogos és elodázhatatlan igény.

Talán nem kell különösebben hangsúlyozni, hogy e viták során a maradi nézetek képviselői nemegyszer a „takarékoskodni kell" jelszót hangoztatva, az anyagi érvelés mögé bújva akár örökre igénytelenségre kárhoztatnák az embereket. Nem fog sikerülni. Nemcsak azért, mert nem egyszerűen lakni akarunk, hanem szépen szeretnénk lakni, hanem ezért is, mert rangos az újat akarók, nagy az esztétikum megbecsülését követelők gárdája is. Egyik erődjük a megújult, a friss tehetségeket kibocsátó Iparművészeti Főiskola. Főigazgatója, dr. Pogány Frigyes professzor azt vallja: úgy kell formálni az ember környezetét, hogy az maga is emberformáló legyen. E szemlélet jegyében képezi a főiskola — az Olaszországban élő híres szobrász, Amerigo Tot véleménye szerint európai rangon — ifjú iparművészeit, öt tanszékén. Most megnyílt kiállításuk, amelyet az eddigi zártságból kilépve első ízben rendeztek meg egy nyilvános tárlat keretében —

nie a valóságra, s eldöntenie, mei küzdelmeinek minden ál-Cs. I.az Ernst Múzeumban

—,

RŐL VALÓ PESTI ÚR

ff

látni, gyerekek, ha nemsokára készen lesz, a mai Martinelli, vagyis a régi Szervita téren a három utcára szóló nagy, modern palotát — ha közben látom is még helyén a Teleki-ház roppant sárga tömbjét. Csak tegnap volt még, hogy a menyasszonyommal a földszintjén, a Lucullus nevű eszpresszóban randevúztam, csak tegnapelőtt, hogy sarkán a Kertész Tódor játéküzletének kirakatához nyomtam gyerek-orromat. Szétvágta a behemót nagy házat a bomba: döreje történelmi válasz volt a kis csattanásra, a pisztolyéra, mely abban a házban oltotta ki jó nyolcvanhárom évvel korábban Teleki László életét.

Dörgölöm a szememet: mindez vajon, e sok változással, az én városom-e még? Vagy talán a tiétek az igazi, ifjabbaké?

Azt hiszem, hogy bizony: az én városom. S ha nektek bajosabb is, hisz’ ismerni csak már a mai formáját ismeritek — de próbáljátok csak ne panorámikusan, hanem látványának geológiai rétegeiben is nézni: nektek is így lesz igazi.

Iassan-lassan kezdem is már érteni, legalábbis pedzeni. miért j hogy’ van ez. Hogy ez a város hiába vág mind több helyütt új képet felém — s hát még arra, aki távol volt, s akár tíz év után is hazalátogat, azaz egyszerre kap sokmindent, amit mi csak apránkint! —, mégiscsak az én Budapestem ez, az igazi. S hogy hiába nem ismerték a fiatalabbak a régit: amit ismernek, amibe belenőnek, mégis a mi Budapestünk az, mégis igazi, sőt igazibb.

Korunkat tekintve apám lehetett volna Zuboly —• s ő is lehetne úgy velem, mint én vagyok most azokkal, kiknek apjuk lehetnék.

ö még látta a Kígyó téren, lebontásakor el is parentálta, születésem előtt hét évvel, a párizsi mintájú, boltsoros és átjárós Brudern-házat; én már csak a helyébe épült, nagyszabású Párizsi udvart ismerem a Felszabadulás téren, fedett-galériás boltsoraival Mármost: ő ismerte-é az igazit, vagy mi ismerjük-e? Melyik az igazi Pest? Az övé? A miénk?

ö látta még a régi, eredeti Nemzeti Színházat az Astóriával szemben, a Múzeum körút és a Rákóczi út, azaz akkori Kerepesi út sarkán. Látta, sőt szegény diákkorában statisztált is benne még apám is, akinek hiába változtak meg az elnevezések, éppúgy Kerepesi útra, Váci körútra járt rá a szája mindig, ahogy nekem mindúntalan Oktogonra, Andrássy útra, sőt Fürdő utcára jár rá a szám még ma is. (Megesik, hogy akár Gizella térre is, Vörösmarty tér helyett.) Én a régi Nemzeti Színházat, az ereakár szimbólumnak és kihívásnak is tekinthető: nem félünk a bírálattól, ezek vagyunk, ezt akarjuk.

S ha bár még tanuló, oroszlánkörmeiket most próbálgató művészjelöltek munkáiról van szó, a magabiztosság, az önérzet — a tudás és tehetség jogán — helyénvaló. Egy, fejlett formakészséggel, az újat akarás erős igényével fellépő ifjú iparművészgárda nőtt fel, csatlakozva mindazokhoz, akik az épülő lakásokba szép és jól használható bútorokat akarnak, modern textíliát, ügyes lámpatesteket, célszerű, a mai ízlésvilágnak megfelelő evőeszközöket, ivókészleteket, edényeket, épületdiszítő elemeket, használati tárgyakat. A küzdelem — hogy az építészet minden felelőse, a gyáripar egésze szövetségesként csatlakozzék az újhoz —

természetesen tovább tart. De fiatal iparművészeink kiállítása — amelybe Selmeczi Tóth János fotói révén nyújtunk némi betekintést — mindenképpen biztató.

A másik tárlat, amelyre ugyancsak Selmeczi Tóth János képeivel kalauzoljuk olvasóinkat, a Műcsarnokban nyílt meg. A modern olasz szobrászatot kívánja megismertetni a művészetszeretó és értő magyar közönséggel. Hetven szobrász alkotásából válogatták ki a mintegy száz müvet, és e gyűjtemény felmutatja előttünk századunk olasz plasztikájának szinte teljességét. A modern olasz szobrászat seregszemléjének lehet hát tanúja ezekben a napokban Budapest, s e művészi panoráma a kulturális kapcsolatok erősítése, a kölcsönös megismerés terén felbecsülhetetlen jelentőségű.

(cs.)

Emilio Greco: M. Baltazar arcképe

Agenore Fabbri: Kezek

detit már nem láttam, csak amelybe az elhamarkodott lebontás után szinte máig tartó „ideiglenességgel” átköltözött, a Népszínházát a Blaha Lujza téren: azt, amely — „hétre ma várom a Nemzetinél” — a mi számunkra már maga volt a Nemzeti. A legújabb nemzedék már nem fog emlékezni arra sem, hisz’ lebontották pár éve. Helyrajzi emlékét csak a maradandó dalszöveg őrzi, a precíz utalás, hogy „ott, ahol a hatos megáll”, meg hogy „szemben az Emke cigánya zenél”. A hatos ma is ott áll meg, szemben ma is ott az Emke. De az ifjúság, de a nyomukba hágó közvetlen utókor csak a Nemzeti nélküli, az autóparkos, aluljárom és metróállomásos helyszínt látja, következésképpen azt vallja majd hitelesnek, városképébe, „igazi” Budapestjébe azt illeszti be.

Hát akkor melyik az igazi'? Az övé-e? Vagy az enyém? Vagy a Zubolyé és apámé?

Azt hiszem: mindnyájunké. Még a Petőfiéké, még a Martinovicséké, még a Gvadányié, akár a Corvin Mátyásé is. Szervesen nőtt — még ha a mi kezünk alatt (s kivált az utóbbi huszonöt s legkivált a legutóbbi tíz év alatt) rohamosabban is. Rohamosabban, de annál stílusosabban s egészségesebben. (Legalábbis egészét tekintve — mert nem azt mondtam, hogy hibátlanul. Olyat úgyis csak gép tud. Az emberi mű, a kézimunka, a valódiság — már-már a tökély — mesterjegye éppen a hiba.)

Mikszáth Zrínyije, aki az Űj Zrínyiász lapjain feltámadt, századok múltán is ráismert Budára, mikor vonata a Délivasútra befutott. Kiismerné magát a metróvonalakkal összekötött városkapuk közt a középkor Párizsának Villonja is. És a római Palatínusról autóáradatban is teljes biztonsággal ereszkednék le a Colosseum felé akármelyik régi imperátor még ma is. Pedig Róma nem is egy város, hanem történelmi-geológiai rétegek békés együttélésében legalább három, négy vagy öt. Mondják is róla, hogy örök. örök és egyre szebb: mint minden, ami szép. Minden szép város örök. S van-e, ugyan van-e szebb, mint Budapest?

„Régi fametszetről való pesti úr” volt a legendás Zuboly. Belőlem hadd legyen — legendátlan és érdemtelen — régi fényképről való pesti úr. Amint lesz még majd régi televíziós felvételről vagy ég tudja miről való pesti úr az ivadék. így sétálunk a pesti utcán, bizton lépve egymás nyomába: múltadból és jelenünkből, örök városunk, jövendőd felé. Ott emlékezz majd reánk, örök Budapest!