Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1971-02-06 / 3. szám

EQY „VAROS" ALAPÍTÁSA

Vannak városaink, amelyeket királyok alapítottak — Esztergom, Fehérvár, Buda királyi akaratból, királyi indíttatásból jött létre. Vannak azután olyan városaink, amelyek főúri elhatározásból születtek — Sárvárt a Nádasdyak, Tatát az Eszterházyak hívták életre. Születtek olyan városi rangú helységeink, amelyeknek városi bölcsője a szükség volt, az oltalom, nem egyszer a menekülés — ilyen lélektani, s történelmi körülmények közt jöttek létre alföldi mezővárosaink, ahova a tanyavilágból behúzódott a török elől oltalmat kereső magyar.

De olyan város, amelyet egy újság, egy napilap alapított volna?!...

Vannak városaink, amelyet polgárai, „cívisei” szorgalma és kuporgatása fejlesztett naggyá — ilyen Debrecen, s a történelemben voltak városaink, amelyeket szorgos iparosok és kereskedők hívtak életre, például Brassót és Szebent, s volt olyan kisvárosunk, például Szamosújvár, amelyet letelepülő örmény menekültek alakítottak ki. A mai korban nem egy olyan városunk van, amelyet már a szocialista országszervezés teremtett — Dunaújváros, Leninváros már eleve városnak épült, s az építők úgy kezdtek munkához, hogy kész várostervet valósítottak meg.

Fót nem királyi vagy főúri akaratból született, bár a Károlyi grófok építettek itt valaha kastélyt, s ők emelték Foton a magyar vidék „legszebb katedrálisát”, a legnagyobb magyar falusi templomot, amelyet ismerünk. Fót voltaképpen nem is város még, hiszen csupán nagyközségként tartjuk számon. S az a különös, egyedülállóan különös benne, hogy e nagyközségen belül született egy magyar kisváros, „Fót gyermekváros”, a hetven'holdas, egykori Károlyi-kastély és park területén.

Ennek a községen belül városnak az alapkövét, jelképesen, 1957. november 15-én helyezték el; múlt év november tizenötödikén ünnepelték Foton a város alapításának tizenharmadik évfordulóját.

S ezt a különös várost, amelynek megejtő szépségű kastélyát és vonzó hetvenholdas parkját a művészetkedvelő és pompakedvelő Károlyi grófok hívták életre valamikor, tulajdonképpen egy napilap hívta életre és a közvélemény alapította.

A napilap neve a Népakarat volt s ez az újság javasolta az országnak, az államvezetésnek azt, hogy a hajdúhadházihoz hasonló gyermekvárost kellene alapítani Magyarországon s ebben a gyermekvárosban nevelnék fel azokat az elhagyott, kóborló, anyátlan-apátlan gyermekeket, akik abban az időben — 1957 elején voltunk, az ország tragédiák, menekülések, disszidálások után

valóban „ezer sebtől vérzett” — súlyos társadalmi gondot okoztak valamennyiünknek. Voltak olyan gyermekek is, akiket határmenti bokrokban hagytak a távozó szülők.

Két olyan újságcikkről tudunk Magyarországon,

amelynek ilyen nevezetes, országos, teremtő visszhangja volt. Az egyik az a cikk, amely javasolta, hogy a Vár legyen a kultúra és a tudomány vára — e cikk javaslata alapján építették és építik fel a volt királyi várból a magyar művészet, műveltség — a Budapesti Történeti Múzeum, a Nemzeti Galéria, az Országos Széchényi Könyvtár — központját. A másik ilyen cikk egy még nem nevezett helységben létesítendő gyermekváros alapítását javasolta.

S a várost megalapította a közvélemény. De ez a főnév tág fogalmat takar, a közvélemény melyik része, milyen csoportok, melyik társadalmi osztály, milyen intézmények hívták életre a gyermekvárost? Nem tudok más kifejezést használni: az ország, a közvélemény hívta életre. Fölment a szerkesztőségbe egy munkásasszony és ötven forintjával elindította az adakozást. Pénzt küldött az ápolónő, s a nyugdíjas pedagógus, segítséget ajánlott Pióker Ignác, a Szocialista Munka Hőse, és munkát ajánlottak, fel ifjúmunkások. A Pénzügyminisztérium az önként megindult adakozás nyomán országos gyűjtést engedélyezett. Megmozdultak a gyárak, a társadalmi egyesületek, a szakszervezet, az építőipari vállalatok, voltak közösségek, amelyek evőeszközöket, s megint mások, amelyek a párnákhoz „egy marék tollat” gyűjtöttek. Augusztusban már ötmillió forint gyűlt

össze. A külföld is segített: volt olyan ország, amely két és fél millió forint értékű berendezést szállított a gyermekvárosnak.

Már volt pénz, volt berendezés, s volt — ami a legfőbb — országos buzgalom, amely az elhagyott gyermekek számára külön várost kívánt alapítani. Nem volt még színhely. Hol helyezzék el az alapkövet? Fölmerült Keszthely neve is; az egykori volt Festetich-kastélyban és a parkban lehetne megvalósítani a gyermekvárost. Végül Fótra esett a választás: a kastélyt és a parkot laktanyaként a karhatalom használta. A fegyveres testület kiköltözött, átadta az épületeket, a hetvenholdas díszparkot azoknak a 3—18 esztendős gyermekeknek és fiataloknak, akiket itt kell majd felnőtté, emberré, kenyeret keresni tudó állampolgárrá nevelni.

Színhely volt már; vezető még nem. A Művelődésügyi Minisztérium, amely a gyermekváros gazdája lett, tárgyalni kezdett — tapasztalatok szerzése céljából — Barna Lajos pedagógussal, aki már vezetett gyermekvárost, s volt igazgatója gyermekotthonnak is. Barna Lajos, aki a minap készítette el a gyermekvédelemről és a gyermeknevelésről szóló disszertációját, a gyermekváros igazgatója lett, s az ma is. Kevés népszerűbb embert ismerek, mint ő — gyermekei esküsznek rá. Gyermekei? Ma majd ezer gyermeket nevelnek Foton.

A fóti gyermekvárosnak két nagy pillanata van. Az első az volt, mikor tizenhárom esztendővel ezelőtt a vonaton érkező gyermeksereg birtokba vette a csodahelyet, ezt a paradicsomnak tűnő, kastélyos, parkos, tavas mesevárost. A másik pillanat mindig az, amikor a „volt” fótiak, évről évre, november 15-én, az alapítás évfordulójára visszatérnek. Van köztük ötvös, gyermekfelügyelő, egyetemi hallgató, s van olyan, aki már családjával, két gyermekével tér évről évre vissza.

Részt vesznek az ünnepségen, sétálnak a parkban, a gyermekek számára épült meseházak között, a romantikus tó partján, az ősfák közt, nézik a kastély nemes homlokzatát, kezet szorítanak Barna Lajossal, az igazgató bácsival, meg-megsimogatják az iskolatermek padjait, benéznek a hálókba, s úgy érzik, hogy voltaképpen itt születtek.

Ebben a „város”-ban?

Mindenesetre abban a mesében, amely úgy kezdődik, hogy hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy elhagyott gyerek, aki szegény, de olyan szegény volt... hogy még édesanyja sem volt.

Huffy Péter

A mdhelyben, középen Barna Lajos Igazgató

EGY RENDHAGYÓ ,

A CSALAI

A fóti gyermekvárosban néhány esztendővel ezelőtt egy túlérzékeny 16 éves fiú öngyilkos lett. Emlékezett halott édesanyja utolsó szavaira: „Kisfiam, szeretnélek látni tizenhat éves korodban, jaj, nem is tudom, akkor milyen leszel." A sebzett lelkű gyerek emlékezett és 16-ik születésnapján felakasztotta magát a parkban.

Es mindannyian, akik itt élnek (jobb körülmények között, mint a kintiek közül sokan) érzik a család hiányát, vagy így, vagy úgy felelnek erre a hiányra. És ha nem kapnának helyette valami mást, hozzá hasonlót, akkor egész életükben hamis menedékként, haszontalan vigaszként hordoznák a nem ismert, vagy alig ismert szülők emlékét, s önmaguk sajnálatát. A fóti pedagógusok jól tudják, hogy a tisztaság, a rend, a fegyelem csak alapja az emberré válásnak, pillér, amire építeni lehet, jól tudják azt is, hogy ha 18 esztendős korában egy gyerek elhagyja az intézetet, szakmát vagy érettségi bizonyítványt szerezve, ezzel, a csöppet sem lebecsülendő eredménnyel nem ért véget a dolguk. Ugyanúgy, ahogy a család szemmel tartja és segíti felnőtté vált fiait, a fóti gyermekváros is szoros kapcsolatot tart végzett növendékeivel.

— Ez nemcsak a gyermekeknek jelent sokat, hanem minekünk is

— mondta Barna Lajos igazgató. — Azok a növendékeink, akik egyetemre kerültek, a-nyári szünidőt itthon töltik, s helyettesítik a szabadságon levő nevelőket. A munkájuk többet ér egy idegen pedagógus tevékenységénél, nem rombolják össze a szokásainkat, mert ebben nőttek fel, tudják, miről van szó, a kisebbeket magukhoz közelállónak érzik, s a felelősség, amit másokért vállalnak, megérteti velük, hogy immár felnőtt, önálló emberek, akik felelősek saját sorsukért is.

Fót az innen eltávozottaknak az otthont jelenti, egy-egy pedagógus, egy-egy apróbb gyerek a szülőt, a testvért.

Egy Fótról elkerült fiatalember írta az „otthon maradottaknak” az alábbi sorokat: „Tudom, hogy a gyermekvárosban nem könnyű az élet, de higgyétek el, máshol még nehezebb...” Az idősebb testvér figyelmeztetése ez, aki megértette már, hogy a gyermekváros védettsége mennyit jelent, s azt is érti. hogy a kisebbeket fel kell készíteni az „idegen világ” elfogadására.

— Pedig az a világ nem is olyan idegen — mondta az igazgató.

— Mi nemcsak azt akarjuk, hogy a gyermekváros megvédje a fiatalokat az élet csapdáitól, hanem azt is, hogy annak idején más, nehezebb körülmények között is élni tudjanak. Nem zárkózunk el a világtól, csak annyira, ahogy minden család elzárkózik, annyi védettséget adunk, amennyire egy gyermeknek szüksége van. Növendékeink bejárnak Pestre. A szakközépiskolások és ipari tanulók gyárban dolgoznak, s azt sem kérjük számon, hol töltötték kimenő idejüket, és azt sem, mivel töltötték. Csak azzal a gyerekkel van baj, aki, teszem azt, 15—16 éves korában kerül hozzánk, mert ilyenkor már az ember jellemén változtatni alig-alig lehet.

Kilencszázhúsz fiatal él a fóti gyermekvárosban. A legkisebbek három, a legidősebbek 18 esztendősek.

Ez a helyzet lehetővé teszi, hogy az idősebb növendékek család után vágyódása a kisebbeknek olyan életformát biztosítson, amely megközelíti azt, amire múlhatatlanul szükségük van. Társadalmi munkában játékházakat és játszótereket építenek, a szakközépiskolás lányok idejük nagy részét az óvodások között töltik, a háromévesek szinte anyát választhatnak maguknak. Az érzelmek többet jelentenek a tárgyaknál, az életforma többet jelent a környezetnél.

A környezet ennél jobb aligha lehetne. A park, a tó, a sportpályák, az iskolák, a műhelyek, a bölcsődék, a diákotthonok, a nevelés ideális lehetőségeit biztosítják. A kilencszáz gyereket háromszáz felnőtt gondozza. Háromszáz, erre érdemes felnőtt. Mert a fóti gyermekváros nevelői, szakemberei nem véletlenül kerültek ide. Nem véletlen az sem, hogy ottlétem alatt egyetlen pedagógus sem panaszkodott fáradtságra, túlterheltségre, pedig a munkájuk nehezebb, mint a hagyományos értelemben vett pedagógusi munka. Hosszas mérlegelés előzi meg, mielőtt valaki Fótra kerülne nevelőnek. Rengeteg jelentkező közül választják ki azokat, akikben elég szeretet, értelem és kitartás van, olyanokat választanak ki, akik erre tették fel az életüket.

Érettségiző fiataloktól kérdeztem Fóton, kit tartanak jó nevelőnek. Válaszuk a lényeget tekintve megegyezett:

— Azt, aki saját magához hasonlónak fogad el bennünket, közli velünk a gondolatait, tiltásának vagy engedékenységének számunkra is felfogható értelme van. Az ilyen emberek értették meg velünk, hogy ugyanannyit 'érünk, mindarra képesek vagyunk, ugyanolyan elbírálás alá esünk, mint mások, és a sorsunkért mi felelünk elsősorban.

Ebédlő Jobbra: Társalgó

12