Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1971-02-06 / 3. szám
gondozásba? Anyám ekkor hosszú, és számomra egészen érthetetlen erkölcsi fejtegetésekbe kezdett. Ballépését emlegette, tapasztalatlanságát és riadalmát, amely akkor fogta el, amikor az én megszületésem már kivédhetetlen volt. Az egész jelenetben volt valami színpadias, bár én akkor azt még nem úgy értékeltem, hogy színpadias, inkább természetellenesnek tartottam. Ügy gondoltam, hogy ehhez semmi közöm.” Ez a mondat hidegen és keményen hangzik s az ember hajlamos mérlegre tenni a mondat igazságát: valóban volt-e akkor a serdülőkorú fiúnak valami köze az anyai vallomáshoz? „Hat hónap múlva anyám megmondta, hogy férjhez megy s leendő férje valami úton-módon tudomást szerzett rólam. Megbocsátotta anyám fiatalkori botlását és hajlandó volt nagylelkűen engem is magához venni, amikor elhagyom Fótot. Két hét múlva anyám elhozta a vőlegényét, aki szeretett volna közvetlen hangon beszélgetni velem, szeretett volna szeretetre méltó embernek látszani, de én észrevettem, hogy a közvetlenkedése, a kedveskedése nem annyira nekem, mint a környezetnek szól. Társaimat és nevelőimet akarta meggyőzni arról, hogy jó apám lesz, én azonban a következő látogatáson megmondtam az anyámnak, hogy nem akarok visszatérni. Üjra nagy jelenet következett. Anyám leendőbelije ragaszkodott hozzá, hogy az ő nevét vegyem fel, mert az volt a terve, hogy úgy tünteti fel a dolgot, mintha a kettejük gyermeke lennék, abból az időből, amikor az anyám leendőbelije még az első feleségével élt, attól azonban később elvált. Amikor erre is nemet mondtam, anyám halálsápadt lett s azt mondta: tönkreteszem az életét, soha még egyszer ilyen nagyszerű ember nem akad az útjába s nekem kötelességem őrnellé állni, s ezzel is meghálálni a társadalom segítségét, azt a tizennyolc évet, amelyet nagyrészt Foton töltöttem, kisebb részt egy gondozó intézetben. Teljesítettem anyám kívánságát, fölvettem a mostohaapám nevét s úgy szerepelek, mint igazi gyermek, aki most fizeti meg az adósságát. Én azonban tudom, hogy amit Fóton kaptam, azt nem lehet. semmivel sem megfizetni, ezért hát arra törekszem, hogy mielőbb saját családot alapítsak, s ugyanebből az okból arra kérem, ne tessék kiírni a nevemet. Nem az én érdekemben, hanem anyám és a férje érdekében, aki erre nagyon kényes.” Baróti Géza l.eányszoba VÁRÓ JÓKL KISVÁROS”: FÓT I. ) HELYETT A fiatalember, aki a fóti gyermekvárosban nevelkedett, egy belvárosi ruhaüzletben dolgozik. Eladó, aki huszonheted magával látja el az üzlet válogatott vevőkörét, s akiről huszonhat kollégája közül húsz sem tudja, hogy ez a kifogástalan mo-A VISSZANÉZŐ Egyikük még hozzátette: — Nekem élnek a szüleim. Biztos vagyok abban, ha annak idején, válásuk után az anyám nem ad be intézetbe, sohasem végzem el a középiskolát. Reményem sem lett volna arra, hogy egyetemre kerülök. Néha az esik jól, ha az embertől többet várnak el, mint amire képesnek tartja magát. A nevelés eredménye: Fótról olyan fiatalok kerülnek ki, akik nemcsak hogy képesek elkerülni a bűnt, hanem teljes értékében fel tudják fogni az életet. Egy nyolcadikos lány minden áldott nap komoly tanácsokkal lá-Külföldi magyarok látogatása dorú, kitűnő fellépésű, csöndes, de határozott beszédű, szerény fiatalember tíz évet töltött abban az intézményben, amelyről írásaink szólnak, kisvárossá — Magyarország legkisebb városává — léptetve elő Főt nagyközséget. A fiatalember előbb engedélyt kér az üzletvezetőtől a munkahely rendtartása szerint, majd az engedély birtokában leül az újságíróval az üzlet legcsöndesebb sarkában, ahol erre a célra kényelmes ülőhelyek vannak. „Azoknak az uraknak a részére, akiknek a felesége túlságosan sokáig válogat.” Ezt a „fóti fiú” jegyzi meg, hangsúly nélkül, egy egészen kis mosollyal. „Miért? Vannak, akik túlságosan sokáig válogatnak?” Komolyan és megfontoltan bólint, mint egy fiatal orvos, aki egyetértését fejezi ki valamely kórtünet kérdésében. Természetesen nem azért kerestem föl, hogy a vevők jó vagy rossz tulajdonságai felől faggassam, foglalkozása úgyszólván közömbös, inkább az érdekel, azt az érzelmi állapotot akarom tetten érni és rögzíteni, amelyet a visszatekintés idéz elő. A fiatalember már több mint három éve, hogy elhagyta a gyermekváros védettségét, akkor már kereskedelmi szakképzettséggel s nyomban itt kapott állást. Ez az üzlet nem azonos azzal, ahol tanult. s ez a körülmény kikényszerít egy kérdést: „Miért hagyta el azt a munkahelyet, ahol tanult s itt miért nem tudják a maga fóti gyermekkorát?” A fiatalember kissé elpirul, de azonnal összeszedi magát, és komolyan válaszol: „Anyám miatt... Anyámék nem re Fóton, hogy egy bizonyos kor elérése után el kell hagynom a Gyermekvárost. Én ezt akkor nem hittem el, arra gondoltam, hogy ez csak olyan üres fenyegetés, a nevelés egyik eszköze. De aztán eljött az idő, amikor búcsúztattuk az „első ereszakarják, hogy erről mindenki tudjon. Mármint arról, hogy engem valamikor állami gondozásba adtak.” A történetet ki kell bogozni, enélkül nem lehet a fiatalember érzelmi állapotát vizsgálni a fóti esztendőkre visszatekintve. A kérdést komoran fogadja, arca szigorú lesz s attól tartok, nem kíván arról beszélni, amiről én hallani szeretném. Végül mégis hozzálát, halkan és töredezetten, mint akinek valamit nagyon nehéz kimondani. „Házasságon kívül születtem, anyám azonnal állami gondozásba adott s azonkívül, hogy anyagi kötelezettségeinek eleget tett, nem törődött velem. Amikor Fótra kerültem, már nyiladozott az értelmem, nagyon jól éreztem ott magam, sokkal jobban, mint az előző intézetben. Talán ezt nem is jól mondom, mert Fót nem intézet a szónak abban az értelmében, ahogyan az intézeti gyerekek emlegetik volt otthonukat. A fóti gyerekvárosban nagyon rövid idő alatt megtaláltam azt, amit a másik intézetben sohasem éreztem, hogy otthon vagyok valahol, bár az otthon, a család fogalmával nem voltam tisztában, de Fóton azt éreztem, hogy ez valami más, és akkor, egészen fiatal gyerekfejjel úgy gondoltam, hogy most már mindig Fóton fogok élni. Tízéves elmúltam már, amikor megtudtam, hogy nem maradhatok örök(Novotta Ferenc felvételei) tést”, ahogyan az első kibocsátott korosztályt neveztük, s én megértettem, hogy egyszer nekem is el kell mennem. Ez olyan mélyen lesújtott, hogy búskomor lettem, nem tudtam enni, aludni, a legszívesebben meghaltam volna.” Itt hosszabb lélegzet szünetet tart, megtörli a homlokát szépen összehajtogatott zsebkendővel. Megfigyelem a mozdulatát, van benne valami természetes előkelőség. Így folytatja. „Ebben az időben közölték velem, hogy az anyám jelentkezett. Nem sokkal később meg is látogatott. Találkozásunk egészen hidegen hagyott, az anyához fűződő fogalmakat nem ismertem, semmiféle érzelmi kapcsolat nem tudott kialakulni közöttünk, s anyám szemrehányásokat tett a nevelőimnek, hogy elidegenítettek tőle. Ezt gyerekfejjel is annyira igazságtalannak éreztem, hogy nem akartam többet az anyámmal találkozni, de anyám újra és újra eljött, s én nem értettem, miért akar velem összebarátkozni, miért ismételgeti, hogy ő szeret engem és nekem is kötelességem szeretni őt. Néha sírt is, akkor megsajnáltam, de szeretni nem szerettem az anyámat. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy ha valóban érez irántam valamit s ez az érzés valóban az anyai szeretet, akkor miért adott születésem után azonnal állami Olvasósarok tott el egy elemistát. A pici megszeppenve és tisztelettel hallgatta: „Tanulj, mert csak így lesz belőled ember.” Ugyanez a nyolcadikos lány több tárgyból bukásra állt. — Ilyenkor egyszerű a nevelő dolga — mondták a fóti pedagógusok. — Hivatkozik erre a beszélgetésre és a nagylány kétségbeesetten tanulni kezd. A fóti gyermekvárosban törvény ez. A kicsik tisztelik a nagyobbakat, s a nagyobbakat kötelezi ez a tisztelet. Valamiképpen a jó családra emlékeztet ez az állapot, ahol a szü lök a gyermekek miatt, a gyerekek a szülők miatt igyekeznek megfelelően élni. A gyermekváros lakói nem szorulnak sajnálatra, nem igényelnek kivételes bánásmódot. A pedagógusok nem illemtudó, rendszerető gyerekeket nevelnek csupán, hanem embereket készítenek elő az életre, úgy, hogy a többi emberhez hasonlók legyenek. Életképesek. Persze ezt az életképességet megmenekülésnek is nevezhetnénk. És ebben az esetben a megmenekülés fölér a győzelemmel. Kristóf Attila 13
