Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1971-02-06 / 3. szám
Csak úgy találomra ütöttem fel a kötetet, a 219. oldalon, Molnár Ferenc Altatómeséjénél, amit az író szerint „szép csöndesen, folyékonyan kell mondani, az elejét élénken, mintha igaz volna, a mese végét pedig már lassabban és halkan, hogy mire vége szakad, aludjék el az, akinek mesélték.” így kezdődik: „A ligetben, az egyik bódéban volt egy furcsa ember. Ügy hívták, hogy Závoczki...” Szívem szerint végig mesélném, a szerző utasítása szerint a Závoczki meg a Zeller Júlia történetét, ki ne emlékeznék rá, akár az Altatómesére, akár a színpadi változatra, a Liliomra. Dehát most nem ez a dolgom. A dolgom az, hogy elmondjam: Az 1970. évi anyanyelvi konferenciára megjelent Üzenet című antológiát lapozgatom. A Magyarok Világszövetsége kiadványa, Keresztúry Dezső szerkesztésében, a Tankönyvkiadó gondozásában, 500 oldalon keresztül a magyar irodalom kilenc századának gazdagságából, értékéből ad ízelítőt, időtlen érvényű szép költeményeket és prózai írásokat, s olyanokat is, amelyeknek napjaink gondjai és eredményei adnak külön hangsúlyt. Még hosszasan elemezhetném a kiadvány jelentőségét, azt, hogy a sok gyönyörűség azoknak a felnőtteknek szól, akik a nagyvilágban szétszóródva is megbecsülik és őrzik eredetük emlékezetét, ifjúságuk élményeit, és azoknak a fiataloknak, akik az anyanyelv szépségeit vágynak megismerni. Hadd játsszunk tovább! Üjra felütöm az Üzenetet. 49. oldal. „Reszket a bokor, mert / Madárka szállott rá, / Reszket a lelkem, mert / Eszembe jutottál, / Kicsiny kis leányka, / Te a nagy világnak / Legnagyobb gyémántja!” Ugye, ráismertek? Hát persze, hogy ráismertek Petőfire. 125. oldal. Ady: „Ifjú szívekben élek s mindig tovább ...” Tizenegy Ady-vers van a kötetben, a legszebbek. Góg és Magóg fia vagyok én, Sem utódja, sem boldog őse, Csák Máté földjén, Párizsban járt az ősz ... és így tovább. Előfordul, hogy csak részleteket mutat be a kötet egy-egy műből. A 207. oldalon például Karinthy Frigyes: Tanár úr, kérem című regényéből, a Lógok a szeren-ből: „... Én másféle ember vagyok. Én értem a tudományokat, és egyelőre nem tudom megcsinálni a vállállást a korláton — de mi lesz, ha egyszer mégis megtanulom? Csodálatos lény jelenik meg ez esetben a világ színpadán, tüneményes ember, akihez képest Jókai hősei közönséges tucatemberek ...” ... És szerepel a kötetben Móra, Móricz, Babits, Juhász Gyula, Kosztolányi és Tóth Árpád, Zilahy Lajos, Hunyadi Sándor, Veres Péter, Németh László, Illyés Gyula, József Attila, Radnóti, és a maiak, Weöres Sándor, Juhász Ferenc, Sánta Ferenc, Benjámin László, Garai Gábor, Váci Mihály — hogy a hetven szerző közül csak néhányat említsek. A kötet végén a terjedelmes jegyzetszótárban utal a szerkesztő az írók, költők legfontosabb adataira s a hazai irodalomban elfoglalt helyükre. S ugyanitt találhatók a gyűjtemény szövegében szereplő — családi beszélgetés, köznyelv, újság szókincsében többnyire ismeretlen — szavak magyarázata is. Az Üzenet-be felvett művek sorrendje követi a magyar irodalom fejlődésmenetét. ... Csak ez a kis írás sikerült ilyen rendszertelenül, a bele-belalapozgatással. S hogy vétkem teljes legyen, ismét felütöm valahol, találomra; a 192. oldalon, Kosztolányi: Ilona című költeményét látom. Ám azon nyomban be is csukom a könyvet, s emlékezetből idézem: „ó, az i / kelleme / ó, az í / dallama, / mint ódon / ballada, / úgy sóhajt, / Ilona. — Csupa I, / csupa i, / csupa o, / csupa a,...” H. M. Magyar bútorok sikere Párizsban A Párizsban január 21-én megnyílt nemzetközi bútorkiállításon, amely az idén a legjelentősebb bútorkiállítás Európában, nagy sikere van a magyar bútoroknak. Az Artex által rendezett magyar kiállításon, amely mintegy száz négyzetméter területen mutatja be bútoriparunk termékeit, elsősorban a Franciaországban és általában Nyugat-Európában kedvelt stílbútorok, szalmafonatú rusztikus bútorok szerepelnek. Már a kiállítás első napjaiban sok üzletkötés jött létre; nemcsak francia, hanem svájci, belga, holland és svéd kereskedők is vásároltak magyar bútorokat. JHejék ő^dIhj.mL Három fiatal művész alkotásait mutatjuk be ezen az oldalon. Három fiatalember, aki más-más anyaggal, más technikával, különböző vérmérséklettel dolgozik — mégis, ha megnézzük műveiket, sok közös elemet, hangulatot találunk bennük: mindhárman az erdélyi havasok völgyeiben élő egyszerű emberek érzéseit, a köznapok valóságából szelíden a mesébe hajló, legendaszülő fantáziáját tolmácsolják a nagyvilágnak. Imets László harminchét éves. Fametszetei az erdélyi tájak komor fenségéről mesélnek, a kis falvakra, tavakra, emberekre nehezedő hegyeket és a vészjóslóan bodorodó felhőket mutatják — nagy szuggesztív erővel. Az egy évtizeddel fiatalabb Antal Imre az ő szöges ellentéte. Festményein szülőfalujának, Gyímesloknak vidékét, lakóit, házait eleveníti meg. A formák, alakok balladaszerűen leegyszerűsödnek, s valami naiv, legendaszerű távlatba ragadja őket a művész szerető fantáziája. A rézdomborítás manapság „divatos” műfaj. Kozma István, a fiatal nagybányai művész mégsem a divatot követi. Alkotásain a mindennapok pillanatai tűnnek föl, vagy néha a mondák közismert alakjai. Módszere „egyszerű”: a köznapi alakokat, embereket, madarakat legendái magaslatra emeli — s a mesék figuráiban kiemeli a valót, a természetest. Így alkotja meg azt a világot, ahol minden egyszeri, meseszerű, s mégis, a szó legszebb értelmében mindennapos. Három különböző alkatú, technikájú erdélyi magyar művész, de sok mindenben közösek: szülőföld- és emberszeretetükben, népi ihletésükben. S még egyben: mindhármuk fiatalságából ígéretes tehetség fakadt. Kozma István: A vasi menyasszony Antal Imre: Gyimesloki házak Iriets László: Gyilkos-tó Kozma István: Pán sípja Antal Imre: Pásztormese Imets László: Falurészlet Kozma István: Kakasok
