Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1971-12-11 / 25. szám
URO JÓK. LOTA I. J EMLÉKE kaput alkotva a mesebeli tájhoz. Terjedelmes, földszintes falu heverészett a dombos tájon, a kormos házak mögött feltűntek a szintén kormos, szénporos aknatornyok s a kanyargós utcák alkotta kis térségen a várkastély, amelynek kapujában katona állt őrt, valamiféle kincstári raktár töltötte meg a négyszögletes épület hatalmas termeit. Lehangolón kopott volt ez a várkastély, s ami annál is inkább megrendítette képzeletünket, nem romok terpeszkedtek a falu közepén, hanem egy vedlett kaszárnyához hasonlatos építmény. A katonához közeledni nem mertünk, mozdulatlanul állt a kapuban, szuronyos fegyverét lábhoz téve, inkább egy öregembert szólítottunk meg, aki éppen kilépett a szatócsboltból. — Mátyás király vadászkastélya? — kérdezte nagyothalló hangoskodással, mert, mint utóbb kiderült, lőmester volt a maga idejében a bányában, s dobhártyáit ronggyá szaggatták a robbantások. — A vadászkastély arra messze van az erdőben ... Ez a közlés némiképpen felüdítette elcsüggedt vállalkozókedvünket, s erre nagy szükségünk is volt, mert a látvány meglehetősen nyomasztóan hatott. Nagyon szegény falunak tűnt Várpalota, korántsem hatott úgy, mint egy gazdag bányásztelepülés, amelynek dombjai alatt a fekete gyémántot bányászszák. Már túl voltunk Jókai kötelező olvasmányként fölfalt regényein, de a palotai utcákon semmiképpen sem akartak elénk kerülni a Jókai-figurák, a sudár tartású, keménykötésű bányászok, a föld alatti munka rettenthetetlen hősei. Kemény arcú, jobbára sovány és elnyűtt férfiak ballagtak az utcákon, megálltak, és csoportokba verődve beszélgettek, tétlenül töltve az időt, s nekünk fogalmunk sem volt arról, hogy a világban gazdasági válság dúl, s ezeket az embereket is sújtja a munkanélküliség. Valósággal menekültünk a kopott, kopár, rossz illatú és elnyűtt faluból, amelynek a képe egyszeriben elsöpörte Jókai leírásait s inkább Dickens világára emlékeztettek, annak is a legsötétebb oldalaira. A falu végén azonban egyszerre kinyílt az őszi erdő, befogadta kis csapatunkat, amely végigvonult a regényes völgyön, a meredek hegyoldalak között s néhány kiloínes években méteres vándorlás után megtaláltuk Mátyás király egykori vadászkastélyának romját, egyetlen meredek falat, amelyben még látható volt a boltíves átjáró. Ki tudja, honnan hova vezetett ez az épségben maradt folyosórészlet, a földdel és bozóttal takart romokból már a képzelet segítségével sem tudtuk felépíteni a régi vadászlakot, ahol az igazságos király mulatozott, míg a földrengés ledöntötte az erdei várkastélyt. Ugyanezen okból a kincskeresés sem ígérkezett eredményesnek, így inkább a bőségesen található vadnyomokra vetettük magunkat. A völgy alján futó patak kitűnő dagonyát nyújthatott a bakonyi vaddisznóknak, az itató körül ki lehetett venni a szarvasok és őzek lábnyomát is. Abban a korban voltunk, amikor az ember pillanatok alatt átalakul kincskeresőből nyomolvasó indián vadásszá. Később kerülő úton értük el a iiasutat s magunk mögött hagytuk a kiábrándító Várpalotát, a szegényes bányászfalut. Harminc esztendővel később autóval haladtunk el az új Várpalota magasházai alatt s fiamnak elmeséltem azt a régi vasárnapi kirándulást. Fiam akkor éppen annyi idős volt, mint én voltam az első kirándulás időpontjában s a mostani gyerekek elnéző, megbocsátó mosolyával hallgatta a történetet. Meggyőződésem, hogy egy szót sem hitt el az egészből. Baróti Géza sav ■r.v.-.j ~r=r Vájáriskola A SZÉN Várpalota neve a legújabb kor magyar történetében hasonló jelentést, hangulatot hordoz, mint teszem azt Dunaújváros vagy Kazincbarcika neve. A rohamos iparosodás ezeken — a múltban nem túlságosan sokat jelentő — vidékeken, egyetlen ugrással modern várost, jellegzetesen mai várost teremtett. A felszabadulást követő évék első jelentős építkezései közé tartozott Várpalota, Inota, Pét hőerőműve, nitrogénműve, alumíniumkohója. A három települést manapság már nem szokás egymástól megkülönböztetni vagy elválasztani, a „péti só”, az inotai áram, a palotai lignit egy nagy ipari centrum egységét jelképezi: ha Várpalotáról beszélünk, szólunk egyúttal a másik két helységről is. Aligha tévedünk, ha a nagyipar létezésének, alapjaként a palotai térségeken elterülő rossz minőségű széntelepeket jelöljük meg. A lignitre épült majdnem minden, elengedhetetlen tényezője a villamosenergia-termelésnek, s így az alumíniumfeldolgozó, s a vegyiművek létezésének is. A lignit fűtőanyagként nem túlságosan elsőrangú, mégis energiahordozókban szűkölködő országunk egyik jelentős kincse. Ha visszapillantunk a múltba, azt kell megállapítanunk, hogy a várpalotai szén felfedezése és korai bányászata, nem szűkölködik bizonyos humorosnak is tekinthető, különleges jellemzőkben. A szájhagyomány szerint már évszázadok óta tudták a környéken élő emberek, hogy a föld mélye szénteléreket rejt, hiszen a felszínen is gyakorta bukkantak elszenesedett, megkövesedett fadarabokra. 1876-tól számíthatjuk a bányászat kezdetét, ha ugyan az első, felettébb furcsa szénkitermelést egyáltalán bányászatnak lehet nevezni. Szíj Rezső történész egykorú szemtanúk vallomásaiból a következőképpen rekonstruálja a történetet: „Kutat ástak a zárda udvarában, szénsavas volt a víz, az alatt találták meg a szenet, aztán indult meg a munka. A vizet kiszivattyúzták, a szenet pedig vödörben húzták fel. Később kerekeskút mintájára készítettek egy szerkezetet, úgy jött fel a szén. Ezt az alkotmányt egy ember hajtotta, s vödrök emelték ki a szenet. Aztán jött az öreg Jusztin bácsi, rárakta a szamaras kordélyára, és vitte eladni be a faluba. Ügy házalt vele, mivel nemigen kellett a szén. Tele volt minden fával, később is, amikor Tésről hoztak egy vásári napra 15—20 kocsi fát, el sem tudták adni, lerakták az udvarokon, hogy ne kelljen hazavinni. Pedig az itteni szén régen jobb volt, mint amilyen ma, inkább fás. ma meg köves ,. 1880-ban már két akna működött Várpalotán, a Fáni-telep és az úgynevezett Csererdő között. A környékbeli emberek szívesen szegődtek el bányásznak, hiszen olyan táj volt ez, ahol a föld felszínén a rozs is nehezen termett meg, a föld mélyében rejtőzött az élet. Ez a rejtőzködő élet, a kezdet kezdetén s később is hosszú évtizedeken át keserves volt nagyon. A bányászat kézi erővel folyt, a csilléket is emberek tolták, egyetlen segítség volt a ló. Különös módon a ló nehezebben bírta a mélységek sötétjét, mint az ember: az állat megvakult odalent, az ember látó maradt. 1886-ban aztán Sztáray Antal gróf hivatalosan is engedélyt szerzett bányaművelésre. Az engedélyokiratot az Országos Bányakapitányság adta ki. Sztáray grófnak már volt — nem is csekély — gazdasági érzéke: a szenet mészégetésre használta fel, a bányák termelése évi 120— 150 vagonra nőtt. A század elején a birtok, amely alatt a szénmezők húzódtak, gazdát cserélt. Vitzleben Henrik gróf, az új tulajdonos, a bányák fejlesztésébe kezdett, német földről hozatott képzett bányászokat. 1907-ben megalakult a Várpalotai Ipartelepek Rt., a gróf a részvénytársaság megalapításával komoly tőkeerőre tett szert, de a részvények többsége így is a kezén maradt. Rengeteg lignitet rejtett a föld mélye, de a kereslet hosszú ideig rendkívül kicsi volt. így a bányák teljesítményének fokozására nemigen volt szükség, egészen az 1920-as évekig, amikor is a fokozódó iparosítás következtében, s az országosan jelentkező szénhiány miatt már nem csupán a létező kincs, hanem a jelentkező igény is sürgette a termelés fokozását. Űj aknákat nyitottak meg, szénosztályozót helyeztek üzembe, ahidráló berendezést építettek, amely- a Cigarettaszünet a bányában nyers szenet volt hivatva nemesíteni. 1931—1932-től kezdve működik a Péti Nitrogénművek. A várpalotai lignitnek döntő szerepe volt abban, hogy ez az üzem idetelepült. A gyártelepet 4 és fél kilométeres drótkötélpálya kötötte össze az ahidráló üzemmel, a Péti Nitrogénművek a várpalotai szén legmegbízhatóbb fogyasztója lett. A második világháború utolsó éveiben a széntermelés elérte már a napi 2200— 2500 tonnát, tízegynéhány év alatt a termelés tizenkétszeresére növekedett. Megkezdődött a gépesítés, de még a 40-es évek elején is dolgoztak a bányákban lovak. A XX. században Várpalota már bányásztelepülésnek számított, hagyományok alakultak ki, a klastrom kútjában talált fekete kincs munkásosztályt nevelt ki ezen a tájon. A második világháború után a várpalotai bányák automatikusan állami kezelésbe kerültek. S az ország hozzákezdett, hogy az eddiginél sokkal nagyobb mértékben hasznosítsa e szikkadt föld rejtőző értékeit. Az igazi fellendülés az 50-es években kezdődött el, amikor Inotán felépítették a hőerőművet. A táj ettől az időtől kezdve rohamos ipari fejlődésnek indult. A települések arculata egy csapásra megváltozott, új lakótelepek nőttek ki a földből, mondhatnánk úgy is, a múlt képe nyomtalanul elenyészett, hogy átadja helyét korunk képeinek. Ma erről a tájról úgy beszélünk, mint az ország egyik legfejlettebb ipari területéről. Az építkezések üteme nem lassult az elmúlt években sem, a már létező ipar, a környéken fellelhető nyersanyagok új és új létesítmények számára jelentettek vonzóerőt és lehetőséget. A föld mélyének kincse megváltoztatta a föld felszínét is. Kristóf Attila (Novotta Ferenc felvételei) A régi művelődési bAz
