Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1971-11-27 / 24. szám
Bandi Dezső missziója ERDÉLY FALVAINAK KORSZERŰBBMŰVÉSZETÉÉRT „Hanem kedves uram, szokásunk minekünk Falunk határába ilyenkor kimennünk ... Vízforrásainkat ott megjavítottuk, A csörgő kutakat helyreállítottuk ... Falunk egész határát szépen megkerültük, Ifjúságainkkal jól megismertettük, S azokat hol láttuk, figyelmükbe véstük.” Fiatalságunknak így a hasznos munka örömén és gazdag élményeken túl olyan, a népművészetben fellelhető alapvető művészeti elvek ismeretét adjuk, amelyek nélkül szerintem a modern művészetet sem lehet megközelíteni. — Végül ennek a munkának az értelmét abban is látom, hogy a népi kultúra folyamatosságát és minél több egyéni alkotó s műélvező aktivitását állítja szembe korunk egyik nagy veszedelmével, az elgépiesedéssel, sőt az elidegenedéssel. Ezért fogtam véső, mintázófa, ecset és annyi más szárszám után legvégül a tollhoz is, hogy — néha a műkritikusok és a művészet- s művelődéselmélet hivatásos képviselőivel vitázva — szószólója legyek e művészeti népnevelésnek. Hegedűs Éva Molnár Lina hatvan esztendős köröndi (Hargita megye) asszony rongyszőnyege: Fazekasok Durugy Pál dicsőszentmártoni cukrászmester műve: Vadászat Az erdélyi magyar sajtó hasábjain az utóbbi években gyakran merül fel egy név művészeti cikkekben. Néha riportalanyként, sűrűbben, mint szerző, s nem egyszer így: „gyűjtötte, rajzolta, fényképezte és szerkesztette Bandi Dezső”. Mikor nemrég alkalmam volt megismerkedni vele, lakása névtábláján ezt olvastam: „iparművész”, de munkahelye a marosvásárhelyi Népi Művelődési Házban van. Első pillantásra mindjárt a tevékenységek sokoldalúsága ragad meg nála. Beszélgetésünk is ekörül indul meg. — Való igaz, hogy a budapesti Képzőművészeti Főiskolán, Sidló növendékeként a szobrászmesterségre készültem, de századunkban — vagy talán mindig így volt? — ritkák a nem-kanyargós életutak. Igaz, korán megmutatkozott erős formaösztönöm: gyűjtöttem a különös alakú fát, követ; korán megszerettem apám asztalosműhelyében a fát, s a faragást még az iskolai órák alatt se tudtam elhagyni. De nem tartozott a dolgok természetes rendjébe, hogy tanulhattam. Hét testvér közül a legidősebb s apám szegény kismester lévén, hamar ki kellett vennem részem a családfenntartásból. 13 éves koromra már egy járásnyi vidéket bejártam, a teljes önállóság sok próbáját kiálltam. Anyám mélyebben látott a lelkembe, mint magam: az ő áldozat-Bandi Dezső tanít készsége vitte keresztül, hogy tanulhassak. Magyarsárosra, majd Kolozsvárra kerültem, horizontom kitágult. Sok kitűnő tanárom mellett íróktól, zsurnalisztáktól is kaptam sok jó ösztönzést. Nagy hatással volt rám Szervátiusz Jenő szobrászaté és közvetlen egyénisége is. Amikorra Győrffy-kollégista és főiskolás lettem, már volt valamennyi szellemi poggyászom. — Kollégiumi barátaimmal, az oda bejáró írókkal, művészekkel beszélgetve meggyőződtem, hogy nem szabad elveszítenem kapcsolatomat régi világommal. Politikai fejlődésem szembeállított a Horthy-fasizmussal. Úgy láttam, hogy a politikai züllesztés legfontosabb ellenszere, ha a nép műveltsége emelkedik. Anyagi gondjaim mellett azért is mentem nyaranként falusi ácsok közé dolgozni, hogy átadhassam fokonként fejlődő tudásomat s fejleszszem a mesterek művészi eszközeit. Ez idő tájt néhány köztéri szobrom is készült e falvakban. Magyarország német megszállásakor egy erdélyi falu adott menedéket, azóta is szülőföldemen élek s dolgozom. — Nem érzi veszteségnek, hogy sikeresen induló szobrászi pályája félbeszakadt? — Nem, mert szobrászként is ugyanazt akartam, amit most, szerintem végső soron ez minden művész célja: segíteni az embereket önmaguk jobb megértésében. Jókora vargabetűvel jutottam el tevékenységem mai formájához — nevezzük talán aktív művészeti népnevelésnek —, aminek gyökerei diákéveimbe nyúlnak. Mivel, szerintem, egy nép műveltségét mindig tagjai műveltségének középarányosa határozza meg, feladatuk a műveltséget minél szélesebb körűvé s aktívabbá tenni. A falu művészete iránti érdeklődést az általánosságokból ki kell emelni, a népi művészet alkotásaiban pedig a „megőrizve megszüntetés” értelmében magasabb szinten korszerűbben kell újrafogalmazni. Ha új technikák elterjedését segítjük elő, gyorsítunk egy ösztönös folyamatot. Ezért tanultam meg egy sor mesterséget a gyékényszövéstől a kerámiáig — innen vagyok iparművész —, hogy közvetlen tanácsokkal szolgálhassak. Ebben a munkában részesek sok falunk tanítói, értelmisége. A népművészet hagyományos ágai mellett kezd terjedni az érdeklődés a fémdomborítás és festés iránt, ezt hol egyénileg, hol csoportosan oktatjuk. Munkám egyik nagy örömforrása, hogy mindenütt sok tehetségre bukkanunk. A nép művészetének emlékei iránti érdeklődést igyekszünk kifejleszteni ifjúságunkban is: diákjainkkal járunk a gyűjtőutakra, velük együtt kutatjuk és jegyezzük fel — mondhatnám: mentjük meg — a nép dalait, díszítményeit, hagyományait. Ezzel magával is a népi hagyományt folytatjuk. Hadd idézzek erre egy Szentháromságban feljegyzett húsvéti öntöző-versből: Gárdonyi Géza A láthatatlan ember Képregény-változat: Gs Horváth Tibor - Korcsmáros Pál Attila kiürítteti Orleánt, a hun sereg megkezdi a vonulást visszafelé. Napokig tart az út. Zéta, urát kísérve, a derékhaddal lovagol. Amerre elhalad, mindenütt holtak hevernek. Borzongva nézi az eltorzult tetemeket. Tudja jál: nem fegyver végzett velük, a hadat már hosszú ideje pestis pusztítja. V zeta szemere azon az éjszakon nem jön álom Vajon fátja-e még egyszer a Göncöl-szekerét? Hej, de másként fordult volna minden, ha Emőkével nem találkozikI Most nyugton szenderegne otthon, Konstantinápolyban, a tengerillatos csendes nyári éj ölén s nem hallgatná itt, az alvó pokol közepén, hogyan ropogtatja a szénát hátasa, amely talán már reggel a Halál világába ragadja magával.
