Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1971-02-06 / 3. szám
Arcképek a mából (BezÁnyi Qán&iné TITKÁRNŐ A havas Budapest. Január derekán írom ezt a naplójegyzetet, remélem, mire megjelenik, Budapesten is takaródét fúj a tél, mire pedig eljut tengerentúlra, mi itt Pesten már Áprily Lajos versével mondhatjuk: „A nap tüze, látod — a fürge diákot — a hegyre kicsalta, a bércre kiállt...” Jól fűlnek ugyan a pesti lakások, kivált ahova bevezették a távfűtést, mégis némi irigykedéssel gondolok ilyenkor a déli féltekére, ahol most strandolnak az emberek. A havas Budapestből csak az első fele szép, mármint a havas Buda, mert reggelenként a Hármashatár-hegy, a Látó-hegy, a Szabadság-hegy ormain akár a Magas-Tátrában, vagy Svájcban képzelheti magát az ember. A fenyőfák vastag, fehér irhabundát öltenek és úgy állnak őrt a kis házak körül, mint a gránátosok. Pesten a hó hamar elveszti szüzességét — ha rosszmájú lennék, azt mondanám: a hó is ... —, mert a főváros bal partja is áldozatul esett egy divatos civilizációs betegségnek, a smognak, a kormos, széndioxidos ködnek. Erről csak részben tehetnek az üzemek, inkább azok, akik hatvan-nyolcvan évvel ezelőtt nem vették figyelembe a szél irányát. Üjpest, Angyalföld, Kőbánya, Kispest, Pesterzsébet felől fúj az alföldi szél, a budai hegyek karéja bástyaként fogja fel a füstös szelet és ez alacsony légnyomású napokon, Los Angelesre emlékezteti mélázókat, akik jártak a csendes-óceáni városban. Azok pedig, akik a ritkább havas telet Párizsból, vagy Londonból ismerik, vagy a gyakorit Bécsből, csak egy napig szidják a budapesti maszatos havat, mert másnapra, harmadnapra eltakarítják a fürge gépek és az alkalmi hómunkások. Ezek között idén feltűnően sok a fiatal, nem anynyira a szükség, mint inkább a ráadáskereset adja kezükbe a lapátot. De vannak felnőttek, sőt, öregecskék is, a száz-kétszáz forint sok családnak jól jön. Egy régi, havas Budapest. Ennek emlékét idézte fel az Élet és Irodalom egyik utóbbi száma, Most került elő Kosztolányi Dezsőnek egy 1924-es, úgynevezett karácsonyi riportja. Azért „úgynevezett”, mert a költő férfikorában, mely e sorok írójának gimnazista kora, minden valamire való újság és minden tollforgató karácsonyi cikket és karácsonyi riportot írt. Kosztolányi nem a legnagyobb magyar költő, csak a legnagyobbak csillagképének egy állócsillaga, de annyi szent, hogy minden idők legnagyobb magyar újságírója. Ha csak ez az egy szál riport maradt volna fenn Kosztolányi szerkesztő úrtól, akkor is szerepelhetne és szerepelni kellene süldő újságírók tankönyvében. (Szerencsére fennmaradt minden, és a legtöbbje kötetben is megjelent, csak hébe-hóba bukkan fel múzeumok polcairól vagy vén levelesládákból egy-egy ilyen elfelejtett cikk.) A fiatal költő, hiszen csak harminchét éves volt, egy karácsony előtti napon, délután hatkor beül a mentők Markó utcai székházába és reggel hatig ottmarad velük, felel minden hívásra, kimegy minden balesethez, végigéli a mentők tizenkét óráját, de úgy, hogy ebben az emberi élet fájdalmainak, reményeinek, születéseinek, kínjainak és halálának minden mozzanatát összesűríti. Az igazi újságíró és az igazi költő találkozásának csodája ez; nem tesz hozzá semmit. Ügy látszik, csak a tényeket írja le, de a tények mögött, a tények alatt ott van az írói képzelőerő, a költői lélek, a tömörítő képesség és az általánosító szenvedély. A sok baleset közül az egyik valójában nem az: a távoli Sas-hegy oldaláról szüléshez hívja a mentőket egy megijedt apa. Nem találják az utcát, mire odaérnek, már egészségesen sír a gyerek. Ahogyan Kosztolányi az odaérkező férfiak félszegségét leírja a sok sürgő-forgó, hozzáértő, boldogan cinkos fehérnép között, az legszebb novelláinak szintjével vetekszik. (Ilyenkor örülök, hogy a Magyar Hírek Kincses Kalendáriumát szerkeszthetem: gyorsan kivágtam ezt az irodalmi ereklyét, lemásoltatom, és így a jövő évi Kalendáriumban olvashatják azok is, akikhez nem jut el a pesti irodalmi hetilap.) Havas Magyarország. Ha Pesti napló is a címe ennek az inkább kevesebb, mint több rendszerességgel jelentkező kis rovatnak, a Pest csak az író helyét jelzi, nem a terepet, amelyet bejár. Egy este gépkocsin indultam neki a havas Alföldnek. Ilyenkor látja az ember, hogy Budapest nem ér véget az emeletes házakkal, még a soroksári földszintesekkel sem, hanem megy a kocsi még jó tíz percet, havas mezők és didergő fák között, amíg végül egy kis zöld tábla jelzi: Pest megye. Itt ez igazán az Alföld, „alacsony tanyaházak óvakodva vigyáznak”, mert persze, hogy az Ady-vers jut az embernek az eszébe, „Gőzösről az Alföld”, még ha kocsiból nézi is. Milyen régi ez a vers, menynyire klasszikus a szónak abban az értelmében is, hogy fanyar szépsége örök, de tartalma idejétmúlta: „Haj, Alföldre lenyargalt — szűk, vénfejü magyar nép — de elmúltak a múltak, s lovai kisántultak.” A múltak jobban elmúltak, mint az ember a fővárosból gondolná. Ha valamelyik külföldi barátommal azt az igen divatos, igen-nemmel felelgető kérdező játékot, a barkochbát játszanánk, melyet most a tévé újra divatossá tett, száz évig is kérdezhetnék és aligha találnák ki, miért nyargalok végig késő este az Alföldön. Kecskemétre igyekszem, ahol éjszakai klubszínházat avatnak. Tamáskodva fogadtam a hírt is, a meghívót is. Ki fog elmenni este fél tízkor az álmos hírű alföldi városba, hogy két modern színdarabot megnézzen és éjfélre kerüljön ágyba, gyalogszerrel, hacsak nincsen kocsija? Kilenckor már tele volt a színház, vagyis a városi művelődési központ előadóterme. Itt rendez hetenként egyszer-kétszer a kecskeméti Katona József Színház társulata éjszakai előadást, modern kísérleti művekből. Fél tízre megtelt a kettőszáz személyes nézőtér közönséggel, tíz órára a színpad és a nézőtér is a művészet feszültségével. Előadás után meginvitáltak a színház klubjába. Tele van ez is, csupa színész, fáradtak, egyikmásik csapzott és csatakos is. Micsoda láng fűti őket, Petőfi vándorszínészeinek, Déryné szenvedélyének a melege, hogy egy nap a kis társulat három előadást is tart. A társulat egyik fele magában a színházban egy magyar prózai darabot játszott, a másik fele „tájolt”: autóbuszén egy harminc kilométerre fekvő kis faluba ment, és ott operettet játszott, de teljes műszaki apparátussal, színes kulisszával, jelmezzel, reflektorral, zenekarral, lement három autóbuszban kilencven ember és még volt erejük, lelkűk, szufIájuk, hogy egy harmadik együttes modern darabot játsszon a városban. Ilyenkor különösképpen sajnálom, pedig egyébként egyetértek vele, hogy olyan szigorú a magyar közlekedésrendészet, és ha az ember kocsit vezet, még egy pohár bort sem ihat meg. Jólesett volna a színészekkel, rendezőkkel, díszletmunkásokkal, muzsikusokkal, jelmezesekkel koccintani. így csak a magasba és feléjük emeltem coca-colás poharamat. Ezt az ember jobb híján megissza még éjfélkor is, de koccintani mégis csak restellne vele. RIPORTER: Beosztása? BERÉNYINÉ: Főosztályvezető-helyettes mellé beosztott, előadó. RIPORTER: Képzettsége? BERÉNYINÉ: Közgazdasági technikum. RIPORTER: Hol dolgozott eddig? BERÉNYINÉ: 1951 óta a Magyar Nemzeti Bankban dolgozom. Ebből is 18 évet ugyanazon az osztályon töltöttem. Tehát ez az első munkahelyem. RIPORTER: Kérem, mondja el a mai munkanapjának történetét. BERÉNYINÉ: Ma 728-ra értem be, a munkanap 8 órakor kezdődik. Igyekszem előbb elindulni, mert télen a közlekedés bizonytalan. Elkésni pedig nem szeretek. Kávét főztem. Rendeztem a nap esedékes anyagait. Utána elkezdődött a mindennapi hivatali élet. A dolgozók problémáival kapcsolatos ügyeket kezdtem intézni. Például: parkettázókkal tárgyaltam arról, hogy melyik helyiségben ■ tudnak dolgozni úgy, hogy a hivatali munkában minél kevesebb zökkenő legyen. Különböző bútorok javításáról tárgyaltam. Azután egy szakmai anyagot gépeltem. Majd ezt fotóztam több példányban. Ezután ebédelni mentem. Ebéd után leltárral kapcsolatos ügyeket intéztem. Ezután egy másik anyagot gépeltem. Ezzel vége lett a január 19-i munkanapomnak. RIPORTER: Kérem, beszéljen a titkárnők és ügyfelek kapcsolatáról. A panaszok kölcsönösek. Vannak, akik a titkárnőkben főnökeik elszánt védelmezőit ismerték meg. Titkárnőktől viszont gyakran hallani az ügyfelek erőszakos türelmetlenségéről. BERÉNYINÉ: Ügy érzem, hogy a titkárnők egy külön világot jelentenek egyesek szemében és velük szemben áll egy úgynevezett másik tábor. Ez olyan probléma, amelyet nagyon nehéz áthidalni, a legjobb indulat mellett is. Talán a példaképemen keresztül jobban rávilágíthatnék arra, hogy mit tartok a jó titkárnőről. Akiről szó van, igen magas beosztású vezető mellett dolgozik 22 éve. ö az, akivel szemben nem találtam ellentábort. Nagyon sok munkája mellett biztosítani tudja — amennyire tőle telik — főnöke számára a munkájához szükséges nyugalmat és ugyanakkor az ügyfelek érdekeit is megfelelően, a legmesszebbmenő körültekintéssel képviseli. Természetesen ez nem zárja ki azt, hogy nem akadnak erőszakos, türelmetlen ügyfelek, akik a legjobb indulatot sem tudják méltányolni. Az is igaz, hogy ennyi szempontnak megfelelő embert találni nehéz. Ezért én úgy vélem, hogy ritkaságszámba megy az igazi titkárnő. A főnök — titkárnő viszonyról csak annyit, hogy ha minden titkárnő a fenti példaképemhez hasonlóan viselkedne, akkor az ügyfelek nem tartanák azt, hogy a a titkárnők a főnökeiket letagadják, rejtegetik. Ennek ellenére sürgős munka esetén természetesen az ügyfelek türelmét kell kérni. RIPORTER: Hogyan becsülik a titkárnőket a hivatalon belül? Hogyan alakul társadalmi helyzetük, rangjuk? BERÉNYINÉ: Erről az a véleményem, hogy a titkárnők nem vonhatók egy kalap alá. Személyes emberi tulajdonságaik nagymértékben meghatározzák a megbecsülés mértékét. A titkárnők társadalmi helyzete és rangja sok összetevőből Herényi Jánosné áll. Sok múlik személyes képességeiken, és természetesen azon is, hogy milyen beosztású vezető mellett dolgoznak. RIPORTER: Változtak-e a titkárnővel szembeni szakmai követelmények amióta ön dolgozik? BERÉNYINÉ: Mint ahogy az elmúlt húsz évben egész társadalmunk rengeteget változott, ennek természetes következménye, hogy a titkárnővel szembeni szakmai követelmények is nagyot változtak. RIPORTER: Mire jut még ideje munkaidő után? BERÉNYINÉ: Mindig attól függ, hogy milyen rendkívüli, illetve határidős munkát kapok. Mert gyakran előfordul, hogy a nyolc óra kevés ahhoz, hogy mindent lelkiismeretesen elvégezzek. Itthon elkezdem a második műszakot. Ezt talán nem kell részleteznem. És ha jut időm — elsősorban szombat délután és vasárnap —, akkor kedvenc hobbymnak élek: beszélgetek a fiammal a hét eseményeiről. Kézimunkázom és olvasok. Néha úgy érzem, hogy mindez már a nap huszonötödik órájában történik. RIPORTER: Köszönöm a figyelmét és az idejét. Salamon Pál Ködös panoráma SOKARCÚ BUDAPEST Itt születtünk, itt éljük napjainkat. Ügy érezzük, minden kövét ismerjük, utcái, terei, házai már semmi újat nem mondhatnak. S ekkor — egyszerre — varázslat történik. Állunk, buszra várva, a Körút forgatagában, s hirtelen felnézve a háztetők magasába, előttünk sose látott panoráma: „Hogy kerül ez a reneszánsz-homlokzat ide, érdekes, még sose vettem észre”. S hosszú, meghitt sétákon andalogva, egyszercsak befordulunk egy kis utcába, ódon hangulata szíven üt, ez is Budapest volna? S a köd párájába burkolódzó Duna-part házárnyaival, egy napsütötte ablak barokk-angyalkája a Várban, mind-mind újdonság. Ez a szívet melengető érzés, a felfedezés öröme hatja át Vámos László budapesti fotóit, amelyeken elénk tárul a sokarcú, mindig új titkokat tudó Budapest. Modern szobor — Kerényl Jenő Furulyázója — a Margitszigeten, az ösl romok tövében A napsütötte Tárnok utcában
