Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1971-02-06 / 3. szám

;

^•// a/4 (*Y<i&Kun

Akrobatika az elefánt fején

Komlós Sándor, hátán az oroszlánnal.

Kettőjük közül az oroszlán van jobban megijedve

^fivasom a híreket, a leveleket, külf J földön élő, odakünn megöregedett magyarokéit, kik hazajöttek vagy hazajönnének, itthon leélni, ami hátra van. Látom a problémáikat, a nyugdíj-ügyeket és tömérdek egyebeket, nehéz is beleszólni, nagy a felelősség. Ezt ki-ki önmagában dönti el s eldöntik, szándéktól függetlenül is, körülményei, az „objektív feltételek”. Mindössze egy vers jár az eszemben erről, abból is csak egy strófa.

Mielőtt leszáll az este,

Haza viszlek,

Hazavlszlek Budapestre.

éJfalázs Béla írta ezt, még odakünn, JpW mint emigráns. Aztán beváltotta, amit a strófa ígért, a történelem váltotta be voltaképp. Hazajött, leélték itthon ami hátra volt s ami fájdalmasan kevés volt: időnek előtte, ereje teljében, mindössze hatvanöt éves korában halt meg a költő, maholnap huszonkét esztendeje.

De verse halhatatlan.

Nem akarok az emigráció irodalmáról, a bújdosás költészetéről disszertálni itt. Könyvre való anyag volna ez, nem is egyre, megírandó könyvekre.

Emigrációból ami költészetnek maradt meg, mikesi és heinei költészet volt mindig.

És éppen Balázs Béla mondja meg, miért.

É^ert nem földönfutó, de gondolaton álló volt ö odakünn, voltak ők odakünn. Ezt nem ebben, nem imént idézett versében, hanem egy másikban írta: hisz váltig ekörül keringtek gondolatai. És nemcsak az övéi: minden idők s minden nációk Mikeseinek gondolatai is. S tökéletes volt a meghatározás, tökéletes az indoklás, amelyre eljutott.

A gondolat ereje, ha gondolat, odakünn állja meg a próbát. Aki igaz és haladó gondolathoz volt hű s e hűség okán kellett elbújdosnia, az nem volt földönfutó. Az gondolaton álló volt. Megállt azon az igaz gondolaton, s rajta megállván: mindkét lábával, teljes nehézkedéssel a haza földjén állt odakünn is, a virtuális, a valódi haza földjén. Elgyökerezve benne, mint humuszában, mely igazzá, tehát, széppé s költészetté táplálta költészetét. Nem tud az irodalomtörténet senkinek költészetéről, sehol senkiéről, aki elűzött királyok és zsarnokok bújdosó-társaként, akarvaakaratlan sorstársaként pengette lantja húrjait. Csak földönfutásáról tud, s arról sem mindig, arról sem biztosan.

Ezért szép a Balázs Béla verse, hogy „nem földönfutó, de gondolaton álló” volt ő odakünn. Ettől volt költői hitele

a strófájának is, hogy „mielőtt leszáll az este, hazaviszlek, Budapestre”. Tudhatta, hogy így lesz.

aki nem tudhatta s nem tudhatja? Akinek sorsáról a történelem nem intézkedik? Aki még csak nem is politikai emigráns, sem igaz ügyé, sem hamisé? Vagy akár az is, akiben egyszerűen csak megereszkedett egy húr és nem bírja tovább?

Hát nem tudom. S itt kezdődik a léleknek az a területe, ahol kinek-kinek dolgába már bajos belebeszélni. Annyi húrt érintettem meg egyszerre, hogy hangzata elborít, kihallani sem tudom belőle a melódiát; nem is hallhatja ki belőle, csak ki-ki a magáét.

Mielőtt leszáll az este, Hazaviszlek,

Hazaviszlek Budapestre.

— írta a költő, s verse külön még azért is szép, mert sóhaja ellebbenhet bárkinek az ajkáról is. Megállunk a Halászbástyán s nézünk Pestre — folytatta aztán. s mindjárt utána a jövendő nemzedékre gondolt, a jövőre, amikor már ott a bástyán mások állnak s néznek széjjel, s akik onnan, amikor ők ketten már nem lesznek, mégis többet látnak majd két fénnyel.

HAJRA,MAGYAROK!

A MAGYAR HlREK TlZFORDULÓS OLIMPIAI FEJTÖRŐJE 1. Üdvözlet, avagy Ténellal

Tisztelt Olvasó! Bizonyára elcsodálkozik a fenti címen, de ne veszítse el türelmét: tüstént megmagyarázom, csak előbb hadd mutatkozzam be. Drukk Ernő hivatásos szurkoló vagyok, születtem a kőkorszak hajnalán, amikor két ősember azon vitatkozott, melyikük az erősebb. Én voltam a harmadik, aki buzdította őket. A vesztest azután együtt ettük meg a győztessel. Azóta valamelyest kulturálódtam, ámbár ma is él bennem a hajlam, hogy sörösüvegeket dobáljak a pályára, petárdákat durrogtassak és olykor atavisztikus ösztöneim azt súgják, nem ártana a bírót lassú tűzön megpirítani.

Foglalkozásom az idők folyamán változó volt, hol rabszolgaként, hol előkelő patríciusként tevékenykedtem az emberiség fejlődésében, de akár fizikai, akár szellemi munka jutott osztályrészemül, ezt sosem tekinthetem egyébnek, mint eszköznek, hogy kellő erőnléttel rendelkezhessem, amikor kedvenc csapatomat, vagy versenyzőmet kell buzdítani. Meggyőződésem, hogy az az idő, amit az ember nem a lelátókon, a pálya szélén, vagy verseny előtt az esélyekről, mérkőzés után pedig az eredményről vitatkozva tölt, olyan mint az alvás: elherdált élet. A boldogság, a teljes beteljesülés egy kivívott győzelem, a vereség pedig a sátán műve.

Életrajzom jelentős fordulópontja volt, amikor a magyar csapat — Árpád volt a kapitány — bevette a Kárpátok kapuit és hamarosan elfoglalta az egész pályát. Azóta egyedül és kizárólag a magyar csapatnak és a magyar versenyzőknek drukkolok. Ebből következőleg nagy örömöknek és fájó kudarcoknak voltam már tanúja. Örömeimet a fiúk nagyszerű diadalai szerezték, a kudarcokat a pontozóbírók hozzá nem értése, elfogultsága, a rossz pálya, a felkészülés nehézségei és az ellenfél alattomossága, — hogy nem átallott jobbnak lenni nálunk — okozták.

Persze, a „Ténella”, ígértem, hogy megmagyarázom. Ógörög szó, amelyet, ha szabadon, mai értelme szerint fordítanék, annyit tenne, hogy: „Szép volt fiúk!”. Szó szerint azonban azt jelenti, hogy „Üdv neked!” és az ókori görög olimpiák győzteseinek kiáltottuk oda. Mivel azt hiszem, magától értetődő, hogy én azokra is kijártam minden negyedik esztendőben. Már akkor ott voltam, amikor Heraklész körülkerítette Altiszban a szent ligetet az olimpiai játékok céljaira. Ezzel persze nem állítom azt, hogy a mitológiai hős alapította a játékokat, noha egy szurkolótársamnak, Pindarosznak, aki mellékesen a görög lantosok fejedelme volt, ez a véleménye. Mások szerint viszont maga Zeusz főisten alapította volna annak a birkózóviadalnak az emlékére, amelyen papájával Krónosszal mérkőzött meg a trónért és tussal győzött. Nekem azonban, bevallom, sokkal meggyőzőbb az a történet, amely egy ógörög széps^királynőhöz, bizonyos Hippodameia kisasszonyhoz fűződik akinek kezét atyja annak ígérte, aki kocsiversenyen őt legyőzi. Számosán megkísérelték, de sikertelenül, mivel a ravasz atya, ha kocsijával lemaradt, dárdájával hátbadöfte ellenfelét, aki ezek után legfeljebb az alvilágból fordulhatott volna a bírósághoz, de onnan is feltehetőleg hiába, mivel a király még a bírónál is nagyobb úr. Mígnem a mondái hős, Pelopsz szépen kiszedte a szögeket őfelsége kocsijának kerekeiből és ezzel az ellenfél méregfogát is kihúzta. Hálából alapította volna az olimpiai játékokat.

Noha, mint ős-szurkoló, a olimpiai játékok születésénél is jelen voltam, méltánytalanság lenne azt kívánni tőlem, hogy pontosan emlékezzem, mikor kezdődtek; hiszen olyan, de olyan régen történt! És még egy szurkoló emlékezete sem káptalan. Hiszen már Homérosz is említést tesz versenyekről az Iliászban! Bevallom, hirtelenében az az általánosan elfogadott időpont sem jut eszembe, amelyet Euszébiosz krónikája említ, ö ugyanis ettől az időponttól kezdve sorolja fel a győztesek nevét... De hát istenem, nem én vagyok az egyetlen drukker a világon! Talán önök között is akad, aki tudja ... (1. kérdés)

Euszébiosz elsősorban a stadiongyőztesek nevét sorolja fel. A stadion volt ugyanis Olümpia legfontosabb versenypályája. Négyszög alakúra építették és a futópálya hossza 600 láb volt, ami éppen 192,27 métert tesz ki. A pálya mindkét végén azonos indulóhelyet képeztek ki. Eleinte az olimpiai játékok mindössze egyetlen számból, a stadionfutásból állottak. Említett kedvenc krónikásom szerint ama bizonyos első versenyt egy éliszi versenyző, Koroibosz nyerte, akinek polgári foglalkozása a szakácsmesterség volt. Arról nincs feljegyzés, hogy nagy edzésadagjait vajon a kis ebédadagoknak, a hajrákat pedig az elégedetlen kosztosok kergetéseinek köszönhette-e? A 14. olimpiától (hogy segítsek visszaszámolni az elsőre, ez időszámításunk előtt 724-ben volt), bevezették a kétszeres stadionfutást, később pedig a hosszútávú futást is. Erről jut eszembe, mit gondolnak, volt-e az ókori olimpiákon maratoni futás? (2. kérdés) A 65. olimpián bevezették a fegyveres futást, de már a 18-on a birkózást és az öttusát. Ökölvívásra csak a 23. olimpián került sor, kocsiversenyekre a 25-en, lóversenyekre pedig a 33-on. A lóversenypálya, vagy ahogyan akkoriban neveztük, a hippodromosz a stadion mellett terült el, hossza 4 stadion volt, szélessége 400 láb, azaz 770X120 méter.

Az altiszi liget fölöttébb szép hely volt, tele templomokkal, áldozati helyekkel, a rengeteg szobrot csupa nagyszerű szobrász mintázta. Én még olyan műveket láttam épen és szépen, mint Müron Diszkoszvetője, Praxitelész Hermésze, vág}7 Paionosz Nikéje ... Hajaj, azok voltak ám a szép idők! Igaz. szállást kapni nem volt éppen könnyű, hiszen a Leonidaionban csak a hivatalos vendégeknek biztosítottak szálláshelyet. De azért én minden negyedik esztendőben ott voltam és nem tarthatott vissza semmi, még háború sem. Igaz, a versenyek akkor még szentek voltak és tartamukra felfüggesztették a háborúkat is. Ügy mondják, az emberiség sokat fejlődött, sajnos ebben a vonatkozásban nem. Manapság a versenyek szenvedik meg a háborút...

Midőn tehát az élisziek, akiknek ősi joguk volt a verseny megrendezése, kihirdették az istenbékét, feleségemmel együtt, aki szintén igazi drukker, egyenest Olümpiába siettünk, hogy még időben helyet kapjunk a lelátókon. (3. kérdés: nem hibázik valamiben D. E. memóriája ismét?). A pálya két oldalán húzódó domboldalokról néztük a versenyt, mivel ülőhelyet csak a hellén bírák számára biztosítottak. Sok okos, meg híres ember gyűlt össze a versenyekre, de szellemi vetélkedőket nem tartottak. A legnagyobbakat, mint például a történetíró Hérodotoszt megkoszorúzták és olimpiai bajnokként tiszteltük. Itt született meg a kalokagathia, a görög nevelés ideálja: a szép és erkölcsös egymással összefüggő dolog, s az ifjakat testileg és szellemileg egyaránt egészségessé kell nevelni...

A történelmet azonban még a legnemesebb versenyek sem tudják kedvükre formálni. Időszámításunk előtt az ötödik században az ókori olimpiai játékok elérték virágkorukat, azután hanyatlani kezdtek. Nagy Theodosius császár milánói edictuma időszámításunk 394. évében véget vetett a játékoknak. Igaz, addigra már többnyire hivatásos versenyzők küzdöttek a koszorúért, mert aki az olimpián győzött, az remek profi szerződéseket kapott és nagy pénzeket vágott zsebre. Nem azért mondom, de ilyesmiről később is, mintha hallottam volna egyet s mást... De ez már jóval később történt. A következő esztendőben Alarich gótjai végigpusztították a vidéket, majd földrengések döntötték romba, és a Kladeos folyó borította iszappal a játékok helyét. Egészen a múlt század végéig más versenyekre voltam kénytelen kijárni. De akkor néhány lelkes ember feltámasztotta Olümpiát és a olimpiai versenyeket is. Amelyeken azután már mi, magyarok is ott voltunk.

Hanem, erről legközelebb.

Felhívjuk kedves olvasóink figyelmét, hogy a „Hajrá, magyarok!” olimpiai fejtörő megfejtéseit, az eddigi fejtörőinktől eltérően, folyamatosan lehet beküldeni, és minden két hétben sorsijuk ki az értékes könyv- és hanglemeznyereményeket, függetlenül attól, hogy a megfejtés a legutóbbi, vagy egy korábbi fordulóra vonatkozott. Tgy távol lakó olvasóink sem kerülnek hátrányba. Tehát: mindenki mind a tíz fordulóban részt vehet és szerencsés esetben többször is nyerhet. De egy résztvevő egy megfejtést természetesen csak egyszer küldhet be. Azok között, akik mind a tíz forduló helyes megfejtését beküldték, külön díjakat osztunk ki, függetlenül attól, hogy az egyes fordulókban kedvezett nekik a szerencse, vagy sem. A legszorgalmasabb megfejtők ezenkívül vigaszdíjban is részesülnek.

Kérjük a megfejtéseket a Magyarok Világszövetsége, illetve a Magyar Hírek címére küldeni, ráírva a levélre: Olimpiai fejtörő!

Sok sikert minden olvasónknak!

5