Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1971-11-13 / 23. szám
EQY NYAKAS VAROS L***"J AZ ARANY-EMLÉKEK — Nagykőrösön nem ceglédinek lenni! — Ugyan miért nem? — A perek miatt! A párbeszéd az öreg vá* rosháza méteres falai között hangzott el, egy mély csöndességű hivatali szobában s tréfás hangon. Minden bizonnyal a sorok írójának ama közlése váltotta ki a derűs szemhunyorftással kísért figyelmeztető mondatot, miszerint a sorok írója Ceglédről érkezett „Körözsre”, ahogyan a pusztai város bennszülött lakossága emlegeti lakóhelye nevét. Ilyesfajta fogadtatás után az ember persze meg nem állhatja, hogy utána ne kérdezzen, miféle perek emléke kísért a három pusztai város — Cegléd, Nagykörös, Kecskemét — két szomszéd - vára, Cegléd és Nagykőrös között, miért nem jő Nagykőrösön — ceglédinek lenni? A korra fiatal, hivatali beosztására viszont annál rangosabb vezető tisztviselő aztán rendre megmagyarázta a titokzatos mondat értelmét. — A XVIII. században nagy határperek zajlottak Nagykőrös és Cegléd között, nevezetesen annak eldöntéséért szállt síkra a két város polgársága, hogy melyikhez is tartozzék Csemő és Nyársapát? A jó magyar módra, kényelmesen vitt perben végül Is a Pest megyei törvényszék mondotta ki az utolsó szót. Az ítélet igazi salamoni ítélet volt. A nagytekintélyű törvényszék ketté vágta Csemőt, felét Cegléd városa jussolta, felét pedig Nagykőrös. Kőrös azonban minden időben nyakas város volt, polgárai ma sem felejtették el a hitük szerint igazságtalan ítéletet, az idősebb „körözsiek” ma sem nézik jó szemmel a ceglédieket. Hol, miféle történelmi korokon áttűnő s időtállónak bizonyult általános jellemvonásból kiindulva lehetne szerencsésebben megközelíteni e pusztai város egyéniségét, mint a nyakasságán keresztül? Elindulva tehát ezen a nyomon, az ember nem mindennapi aspektusra tehet szert, amely nézőpontból csakhamar fölfedezhető, hogy Nagykőrös valóban nyakas város, a szó legjobb értelmében. Büszke és igazságszerető népek lakják, azok lakhatták már akkor is, amikor a honfoglaló magyarok még Ázsia sztyeppéin pengették az íjat. A Körös ér menti ásatások azt bizonyították, hogy a ma is Földvár és Vadas nevezetű határszegletekben földvárat emelt a bronzkori őslakó s ezen az évezredek óta emberlakta tájon szálláshelyet foglaltak maguknak a honfoglalók is, erre utalnak a fejedelmi és vezéri törzsek emlékét őrző helynevek: Tormás, Kürt, Csát. Az egykori Nagykőröst — amikor talán még nem is ezen a néven emlegették — számos pusztai település, kisebb falu vette körül. Ezek közül nyolc falunak a XI— XIII. században épült temploma és temetője is volt, s e jó szabad pusztai falvaknak a nehéz időkben Nagykőrösre húzódó lakossága alkotta annak a nyakas természetű városi polgárságnak a magvát, amely azóta is nyakas büszkeséggel őrzi hagyományait, jogait és becsületét. 1266-ból származik az első írott emlék, amely a városról — akkor még nagyobb falu — említést tesz s Kalán-Kőrösnek írja a Cegléd és Kecskemét között, félúton fekvő emberi települést. 1368-ból való a következő oklevél, amely már Nagykőrös néven emlegeti a várost. Eszerint az oklevél szerint Nagykőrös napjainkban hatszázhárom éves városi múltra tekinthet vissza. Hatszáz esztendővel ezelőtt Nagykőrös kiterjedésével még semmiképpen nem szolgált rá a „nagy” jelzőre, mivel hiteles följegyzések szerint nyugat—keleti irányba mindössze 1100 méterre, észak—déli irányba pedig 750 méterre terjedt a város belső területe. Hatalmas pusztaságon uralkodott a kis Nagykőrös, amelyet magas földsánccal vettek körül s e sáncon négy kijáratot hagytak Buda, Szolnok, Cegléd és Kecskemét felé. Szükség is volt a város őrizetére azokban a zavaros időkben, mivel Nagykőrös akkor már az állattartó pusztaság jeles vásárhelye volt, ahol az országos vásárokra vagyont érő gulyákat hajtottak föl. 1541-ben tűzték ki Nagykőrösön a török hódoltság jelképét, a lófarkas, félholdas zászlót s a hódító török 'fölismerte a város gazdasági *és kereskedelmi jelentőségét, iparkodott is visszacsalogatni mézes szavú szultáni levelekkel az elmenekült „körözsi” polgárokat, de akkor ismét megmutatkozott a nyakas város természete. A városból kihúzódott nagykőrösiek mintegy kétszáz négyzetkilómétert béreltek az elnéptelenedett, pusztasággá változott Alföldből, berendezkedtek a rideg szarvasmarha-tenyésztésre, tanyákat emeltek és a tanyák 'körül földműveléshez láttak. A török hódítók is belátták, hogy a nyakas várossal nem bírnak, nem is avatkoztak be a lassan ismét benépesedő Nagykőrös életébe, amelyet a választott városi tanács Igazgatott. Főbenjáró ügyekben a három város bírósága ítélkezett, a kor szellemében, így 1654-ben ez a bíróság máglyahalálra ítélte a nagykőrösi Pánczél Istvánnét és Horváth Mihálynét boszorkányság miatt. A nyakas város történelmének legnehezebb időszakát a török ellen vívott felszabadító háború éveiben élte át, amikor katonákat kellett adnia Bécs ostromához, de fegyver alá hívta a város férfilakosságát Thököly Imre fejedelem s a város maradék lakossága gondoskodott a Nagykőrösön állomásozó császári hadakról. Nagykőrös állta a sarat a kuruc háborúk idejében is, amikor császári parancsra pénzzel és élelemmel adózott a bécsi udvarnak, fegyverrel a kurucoknak, de a fejedelem szolgálatára sokkal nagyobb hajlandóságot mutattak a nagykőrösiek, hatszáz fegyveres hajdút állítottak a zászló alá. Az alföldi harcok idején ismét földönfutó lett a nyakas város, lakossága a Bükkbe és a Mátrába költözött, császári parancsra, de két hónap múlva egész Nagykőrös hazatelepedett s még mindig volt annyi erő a hányatott sorsú városban, hogy 1708 szeptemberében visszaverte a rácok támadását. A Rákóczi-szabadságharc után újabb szorongattatás elé nézett Nagykőrös. A nemesség a „tekintélyes vármegyétől” kérte jogai helyreállítását, amely jogokat a városi tanács alaposan megnyirbált s ebben a jogi párviadalban vizsgázott ismét a nagykőrösi tanács: visszaverte a nemesség támadását, majd 1818-ban a város szerezte meg a földesúri jogokat s ezzel Nagykőrös lakói megmenekültek a jobbágysors megpróbáltatásaitól. Pedig ezekben az években tűzvészek, járványok nyomorították meg a sokat próbált várost, a pestisjárványban három hónap alatt 2693 ember halt meg, 119 ház teljesen elnéptelenedett s Nagykőrös lakossága 3500 lelket számlált. De a nyakas nagykőrösi polgárok és parasztok néhány évtized alatt talpra álltak, a nagykőrösi szarvasmarha kelendő áru volt a nyugat-európai piacokon. A módosodó Nagykőrös újabb pusztákat vásárolt, és a földeket kiosztotta a város lakói között. Ily módon egészen természetesnek tarthatjuk, hogy a jogaiért évszázadok óta hadakozó nyakas város az 1848/ 49-es forradalomhoz az első újjongó híradások hallatára csatlakozott, 1848 március végére megszervezte az 1600 tagú nemzetőrséget, majd Kossuth szeptemberi nagykőrösi beszéde után másfélezer nagykőrösi férfi állott Kossuth zászlaja alá. A kiegyezés korában és a múlt század végén megindult a város fejlődése, középületeket emeltek s Nagykőrösön építették meg Magyarország első aszfaltozott útját. Az első világháború újabb rendet vágott a város lakosságában, Nagykőrös 1001 fegyverbíró polgára esett eL a frontokon. Mégis a 19-es forradalom hívására egy teljes gyalogezredet állított fegyverbe a nyakas város. Kemény időket élt át a két világháború között Nagykőrös, 1944. november 2-án azonban felszabadult s elindult azon az úton, amely a jelen virágzásához és a jövő szívmelegítő terveihez vezetett. Erről azonban sorozatunk második fordulójában. Baróti Géza Amikor október végén öreg barátomhoz, Törös Lászlóhoz, a magyar irodalom nagykőrösi professzorához beállítok, a nyugalmazott magyartanár leültet, mint rendesen, „Arany János lócájd”-ra, s ezzel fogad: — A lehető legjobbkor jöttél. Arany János halálának is évfordulója van (október 22), és 120 esztendős évfordulója annak, hogy egy igen nagyon szegény ember 1851 október végén egy ekhós szekéren családjával együtt Nagyszalontáról Nagykőrösre költözött, hogy elfoglalja magyartanári állását. A négyszáz éves nagykőrösi iskola földszintjén vagyunk, az Arany János Emlékmúzeum igazgatói irodájában, ott ülök én, jegyezgetve, Arany János egykori lócáján, s ott csudálkozom-ámuldozom az én Törös László öreg barátom megható fiatalságán. Törös tanár úr, a nagykőrösi Arany János Gimnázium egykori professzora, a nagykőrösi Arany János Társaság elnöke, az emlékmúzeum vezetője, s ahogyan magát nevezni szereti, a nagykőrösi Arany-emlékek „számadó juhásza”, ugyanis mozgékony fiatalember, aki fölött alig, vagy egyáltalán nem telik az idő. ősz ugyan, nyugalomban is van, de mozgékony-fiatal, most éppen nagykőrösi általános iskolásokat fog majd végigvezetni, magyarázgatva, a remek kis Arany-múzeum termein és emléktárgyai között. Négy éve, 1967-ben, amikor utoljára jártam nála, éppen olyan volt, mint a mostani október végi napokban, amikor Arany János ideérkezésének 120-ik évfordulóját ünnepli majd a gimnázium, az Arany János Társaság, az Arany-emlékmúzeum, talán még az Arany János mozgószínház is, mert Nagykőrösön még a mozi is a Toldi költőjéről van elnevezve. Törös László tanár úr valóságos aranybánya, az Aranyemlékek bányája, mindig talál, fölfedez valami új Aranyemléket, ha mást nem, előkerül a nagykőrösi öreg padlásokról egy tréfás Arany-vers, vagy fölfedeztetik a nagykőrösi öreg temetőben egy olyan sírfelirat, amelynek föltételezett szerzője a Toldi költője volt. *— Üj versek, emlékek, levelek? ... — Van. Minden van. Csak győzd majd jegyezni mondja Törös tanár úr, ki is emel az egyik tárló alól egy frissen megtalált Arany Juliska-levelet, elém tornyoz új emlékeket, a nagykőrösi aranybánya változatlanul ontja-teríti elénk Arany János kilenc (1851— 1860) nagykőrösi évének, tanárságának, életpályájának aranyait. Törös László negyvenegy esztendeig (1923—1964) volt a négyszáz éves nagykőrösi skála magyartanára és napjainkban már nem középiskolás fokon, hanem szinte egyetemi szinten oktatja, terjeszti Afany nagykőrösi éveinek történetét. Amiből én most csak két történetet emelnék ki. Arany János olyan szegény volt a geszti fél esztendő után, amikor is a geszti Tisza családnál volt házitanító, a legkisebbik fiút, Domonkost nevelendő, hogy egyszerűen nem tudott a nagykőrösi tanítói, tanári meghívásnak eleget tenni, nem lévén a költözésre pénze. — Az iskolától azután — beszéli el Törös László — 120 ezüst forintot kapott, amely marhaárban átszámítva, nap-A múzeum jainkban körülbelül 7—8 ezer forintnyi pénzt jelent, ebből fogadott egy ekhós szekeret, s Nagyszalontáról háromnapos út után, feleségével és két gyerekével, egy nagy ládával — ott látod azt a szobám sarkában — és egy zsáknyi használati tárggyal 1851 október végén Nagykőrös határába megérkezett. A tanári kar nevében Mentovich, tanárkollégája várta; ő beszélte el, az 6 emlékezéséből tudjuk, hogy a Toldi költője, a nemzet egyik nagy költő fia, nem is a szekéren ült, hanem csöndben pipázva, lassan bandukolva, rossz viseletes Csizmában a családját szállító ekhós szekér mellett ballagott. Szépek-szépek a megszépített, fényes emlékek, az emlékek füstje azonban gyakran takarja el a valóságot, s ahogyan telik az idő, úgy mosódnak él a keserű emlékek, s úgy szöknek hamisan a nyomukba a megszépített legendák. Maradjunk mi csak a hideg-nehéz valóság mellett, amikor Arany nagykőrösi éveire emlékezünk: a nagykőrösi magyartanár nyomor színvonalon élve, amikor még fia cipőjének megtalpaltatása is gondot okoz neki, heti 17 órában magyar és idegen nyelveket tanított, két hét alatt általában 160 „ficamodott észjárású” dolgozatot javított ki, olyan helységben élt, amely „Városnak nem város, falunak nem falu”, olyan légkörben, amelyben „... testvért testvér lenézi, megveti, ha nincs annyi földje, ökre, mint neki”, olyan Arany János Általános Iskola Nagykörös főterén
