Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1971-10-30 / 22. szám
A VAROSALAPÍTÓ Hétszer égett, mint Gyöngyös — tartja a szólásmondás. Hogy ez a mátraalji városka valóban hétszer égett le történelme során, azt már nehéz volna kikutatni, s bizonygatni. Az utolsó nagy tűzvészre, az 1917-esre, mindenesetre még emlékeznek a kisváros idősebb lakói. Egy nagyon szeles, de derült májusi napon, 1917. május 21-én, mikor a városka lakóinak jó része a szőlőkben dolgozott és a katolikus templom „tűztornyában” éppen váltották az őrséget, tehát az nem vett észre semmit, a közkórház mosókonyhájának rossz kéménye kigyulladt és ettől a jelentéktelen tűztél elpusztult a fél város. A mai Gyöngyös kőépületei, új városnegyede és az ország legnagyobb lakóháza, a húszemeletes új bérház közt járva nehéz megérteni a korabeli leírásokat, amelyek szerint a tűz úgy harapózott el, hogy a szikra a mosókonyha kéményéből a kórház asztalosműhelyének a kátrányos fedelére pattant, a a fedél kigyulladt, a tűz tovaterjedt, a lángok lassanként két kilométer hosszú és egy kilométer széles gyűrűvel égették körül a várost, amely majdnem három napig égett, központja teljesent elpusztult, üszkössé vált 1400 lakóháza, és Gyöngyös a Mátra alján majdnem letöröltetett a föld abroszáról. Csak akkor, s csak úgy értjük meg a tűzvész hirtelenségét és elharapózását, ha korabeli városképeket nézünk: a tetők nagy része zsindelyből való, vagy egyenesen zsúptető volt, az utcák nagy része inkább sikátor, mint utca, a házak egymást érintve épültek, nem, vagy alig volt víz a vízszegény városkában, s e mostoha körülmények okozták, hogy egyetlen szikra elég volt ahhoz, hogy felgyújtsa a várost és majdnem eleméssze. Mintha egy rabló, kóbor török csapat kelt volna életre a huszadik században — egy katona tűzcsóvát vet egy zsindelyes házra és az égő várost a martalóc sereg kirabolja. Gyöngyös 1917 májusában, az első világháború harmadik, nehéz esztendejében majdnem elpusztult. Fűit. Csak volt. Magyar kisvárosokat járva, mindig megnézem a történeti leírásokban, ki i volt a város alapítója, melyik nemes család, miféle vitéz, milyen ősi nemzetség. Az új Gyöngyös városalapítója azonban nem kitüntetett, vitéz katona, dicső nemzetség, ősi földbirtokos família, hanem egy elzászi család ideszármazott ivadéka, egy polgárfiú, a huszadik századi magyar közélet egyik igen érdekes személyisége volt. Harrer Ferencnek hívták. Garas utcai, budai lakásán, ahol több alkalommal jártam nála, gyakran mesélt erről a tűzvészről és újjáépítő szerepéről, emlékiratainak — Egy magyar polgár élete — első kötetében külön fejezetet is szentelt Gyöngyös újjáépítésének, s ezekből az elbeszélésekből és emíekezésekből idézem fel Gyöngyös városéletének legkeserűbb korszakát, s egy új Gyöngyös megteremtésének az igyekezetét. Mikor Szegedet árvíz pusztította el, Ferenc József elment az elpusztult városba és azt mondta, hogy Szeged szebb 'lesz, mint valaha volt. Utóda, IV. Károly ugyanezt mondta, mikor a leégett Gyöngyöst a királynéval együtt felkereste. Gyöngyös szebb lesz, mint valaha volt. Azon a vonaton, amelyen utazott, útban Gyöngyös felé, bocsátotta el a király Tisza István miniszterelnököt, akinek az utódai nevezték ki a város újjáépítési kormánybiztosává a városépítés jeles hazai szakemberét, az egykori óbudai alpolgármester fiát, Harrer Ferencet. Ügy hogy a mai Gyöngyös olyan, ahogyan azt Harrer Ferenc megálmodta. A mai Gyöngyös városrendezése, városépítése nagyrészt azokat a terveket, elképzeléseket követi, amelyeket Harrer Ferenc, Gyöngyös kormánybiztosa alakított ki, A mai Gyöngyös városalapítójának tehát joggal tekintjük őt. Harrer Ferenc (MTI felv.) A városépítő és városálmodó kormánybiztosi működését egyetlen feltételhez kötötte. Ha az újjáépítés, tehát a telekrendezés, a kisajátítás, bizonyos földterületek igénybevétele, egy korszerűbb városrendezés a régi, elavult rendelkezések helyébe új törvény megalkotását teszik szükségessé, a magyar országgyűlés nem fog késlekedni ilyen törvény megszavazásával. Az új Gyöngyös csak a második világháború után róhatta le háláját Harrer Ferencnek azért, hogy már akkor — 1917-ben! — javaslatot tett Gyöngyös terjeszkedésének érdekében, a város szélén álló 450 holdas egri érseki birtoknak a megszerzésére. Abban a korban egyházi birtokhoz nyúlni — szentségtörés számba ment. Harrer, a polgári radikális politikus ilyen szentségtörésre készült fel. Elment Szmrecsányi egri érsekhez, elmondta neki, hogy az új Gyöngyös megfulladna, fejlődésre képtelenné válna az érseki földek megszerzése nélkül. Ebben az irányban, az érseki birtok területén fejleszthető a legelőnyösebben az új város, kéri tehát az érseket, adná át, adná el a városnak a gyöngyösi birtokot. Nem kisajátítás történt ugyan, még csak 1917-et írtunk, hanem vétel: 1 millió 650 ezer koronáért megvették az érseki birtokot, hogy az új városnak jövője, levegője, terjeszkedési lehetősége legyen. Másfél évig működött a gyöngyösi Orczy kastélyban, mint Gyöngyös kormánybiztosa, Harrer Ferenc. S megalkotta azt a törvényt, amely sokáig minden városrendezés alapjává vált, s amely abban a korban a „Gyöngyös város újjáépítéséről és rendezéséről” szóló 1918. XIII. te. nevet és számot viselte. Harrer Ferenc gyakran jegyezte meg mosolyogva, hogy a régi Magyarország utolsó törvénye a várostörvények között a leghaladóbb, a legjövőbenézőbb volt. Érdekes véletlene a történelemnek, hogy a régi Magyarország utolsó — s talán a leghaladóbb — törvényét lemondása előtt szentesítette IV. Károly. Ez volt az utolsó olyan törvény, amely alatt még az ő névaláírása látható. A gyöngyösi törvényt 1918. október 25-én szentesítette a király, s lemondása után még három hónapig tartott, míg a törvényt ki is hirdették. Ez a jogalkotás 25 millió korona állami pénzt biztosított Gyöngyös újjáépítéséhez. Hét millió korona ajándék volt, 6 millió korona kamat nélküli előleg és 12 millió 3%-os kölcsön. Harrer Ferenc 1919. március 21-ig volt Gyöngyös kormánybiztosa. Mikor kikiáltották a proletárdiktatúrát, mint polgár, levonult a színről, helyét átadva. A proletárdiktatúra bukása után pedig azért nem nevezték ki újra, mert radikális, haladó polgárnak számított, aki tevékenyen részt vett az őszirózsás Károlyi-forradalom előkészítésében és jelen volt a Nemzeti Tanács megalakulásánál, s annak tevékeny tagjává vált. Mikor Magyarország köztársasággá vált, majd elszakadt Ausztriától, Harrer Ferencet bécsi magyar követté nevezte ki Károlyi Mihály. Négyszáz esztendős bécsi szolgaság után ö volt az első magyar követ az osztrák fővárosban. A gyöngyösi kormánybiztos a huszadik századi magyar közélet egyik érdekes egyénisége, hatalmas ívű pályájának a megjárója volt. A kiegyezés után született, és a Holdra-lépés korában halt meg. A második világháború után országgyűlési képviselő lett és esztendőkön át ő volt a magyar közélet great old man-je, politikai életünk matuzsáleme, a t. Ház korelnöke, a legöregebb magyar országgyűlési képviselő. Mikor kilencven éves lett, tisztelegtem nála Garas utcai budai lakásán. Elbeszélte, hogy már negyvenkét esztendeje ugyanitt, ezen a helyen, a Garas utcában lakik. Lakása egyik falón három arcképet őrzött: asszony-lánya fényképét, asszony-unokája arcmását, és dédunokája portréját. A dédunoka is leány. Mikor meghalt, alig tudtam felsorolni egykori hivatalainak címeit, társadalmi beosztásait, volt foglalkozásait. Mindenesetre a budapesti tudományegyetem jogi karának nyilvános rendes tanára volt, egykori bécsi követ, a Károlyi-kormány valahai külügyminisztere, a magyar városrendezésnek mindvégig szellemi atyja, a Tudományos Akadémia településtudományi bizottságának az elnöke, élete végéig országgyűlési képviselő, a magyar országgyűlés korelnöke, a Hazafias Népfront budapesti bizottságának az elnöke, Budapest Fővárosi Tanácsának a tagja, s mindezek mellett Budapest nyugalmazott alpolgármestere. Még sem volt „nyugdíjas” soha. A hatalmas, vállas, kiemelkedőén nagy termetű férfi még életének kilencvenötödik esztendejében is nap nap után tevékenyen munkálkodott. Közéleti munkáit végezte, és emlékezéseit írta. Gyöngyös egykori kormánybiztosa 1969. november 20-án, kilencvenöt éves korában halt meg Budán. November 24-én temették el a Farkasréten. Ebben a szép-öreg sírkertben pihen a nagy kort, s nagy korokat megélt gyöngyösi kormánybiztos, a mátraalji új kisváros alapítója. Ruffy Péter A JÖVŐ A Gyöngyösről szóló előző cikkekben említés történt arról, miképpen befolyásolja a Gagarin hőerőmű építése Gyöngyös város jelenét, s mit jelent ez az építkezés a jövő szempontjából. Beszéltünk a munkák kezdetéről, a tervekről, most a perc valóságát idézzük fel: hol tart a hőerőmű építése 1971 októberében, milyen problémák, gondok, nehézségek jelentkezhetnek egy ilyen hatalmas építkezésen? Tudvalevő, hogy a magyar gazdasági élet lényeges kérdése ma a beruházások hatékonysága és az építkezések meggyorsítása. Sok minden áll vagy bukik ezen, épülő nagy létesítményeink csak ésszerű tervezés, korszerű módszerek révén válhatnak egyértelműen hasznossá; nem csupán a nagyot akarás szándéka számít napjainkban, hanem a szándék maradéktalan valóra válása is. Küzdelem ez, a technikai kor küzdelme, sikere szoros kapcsolatban áll az ország jövendő sorsával, lassíthatja vagy gyorsíthatja a fejlődés ritmusát. Ügy vélem, a külföldön élő olvasó előtt sem rejtettek a magyar gazdasági mechanizmus célkitűzései és erőfeszítései. Nos, Gyöngyösvisontán a hőerőmű építkezésein egy gyakorlati szakembert kérdeztünk meg, miben látja a hátráltató vagy serkentő erőt, s mit kellene tenni, hogy a serkentő erők túlsúlyba kerüljenek. Ezzel a témával napjainkban magasabb fokon és intenzíven foglalkoznak. Ismeretesek a kormány és minisztériumok idevonatkozó határozatai, sőt az országgyűlés tavasszal lezajlott ülésén is egyértelmű álláspont alakult ki ebben az ügyben, mégpedig az, hogy a beruházások gazdaságosságára, gyorsaságára és hatékonyságára különösképpen ügyelni kell. Természetesen nem az újságíró feladata, hogy megnevezze a változás, a fejlődés, a jobb munka módozatait, ő csupán egy jelenség összetevőit kutatja a maga módján. A Gagarin hőerőmű építkezése — mivel az ország egyik legjelentősebb beruházása — különösen alkalmas e kérdések tanulmányozására. Az újságíró beszélgető partnere Varga László, az Erőmű Beruházó Vállalat gyöngyösvisontai kirendeltségének osztályvezető helyettese. A szél fütyül a tetőn, a gépblokkok bogárhátai felpúposodnak. A Gagarin hőerőmű első — száz megawattos — egysége már működik, a másodikon a szokásos nagyjavítást végzik, a harmadik — ez már kétszáz megawattos — próbaüzemei. A negyediken és az ötödiken a szerelési munkák különböző fázisainál tartanak. — Amiről kérdez — mondja Varga László —, hogy miért húzódnak el a nagyberuházások építési munkái, és némely esetben miért kerülnek többe az előirányzottnál, olyan téma, ami engem is régóta foglalkoztat. Az összes erőműnél, amelynek építésében részt vettem, nagyobb vagy kisebb mértékben tapasztalhatók voltak ezek a jelenségek. Kezdjük talán a drágulásnál. A saját tapasztalataimból kiindulva nagyvonalakban megpróbálom felsorolni a legfontosabb okokat. Hol kezdődik a drágulás? Az első Üzemcsarnok a váltó- és kitérőgyárba lépcső, amikor a tervező elképzel valamit, és közli a becsült költségeket. Itt az a tendencia figyelhető meg, hogy a tervező jelezni akarja a beruházás gazdaságosságát, s az illetékesek beleegyezését noszogatva — szinte óhatatlanul —, ha nem is szándékosan, de alábecsüli a költségeket. Amikor a terv elfogadása után a részletes költségvetésre sor kerül, már bekövetkezik bizonyos drágulás. Ehhez a kivitelező hozzátesz valamit a kezdeti alábecsülésre hivatkozva. Ez minden esetben így történik, legalábbis én olyan kivitelezővel még nem találkoztam, aki olcsóbban akar valamit megcsinálni a tervezettnél. Nyilvánvaló, hogy a különböző vállalatok minél nagyobb haszonra törekednek. Mikor sor kerül a kivitelezésre, ott már nem rajzasztalon mérnek, az már vérre megy, a kivitelező nem felbecsüli, hanem centiméterekkel mér, és ezekből a centiméterekből nagy összegek kerekednek ki. Aztán vannak holmi tévedések is, ahol a rosszhiszeműség nem bizonyítói lakótelep
