Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1971-10-08 / 20. szám
'A R O J Ó K. IN II.-HAQYATÉK — ez az ő állítása — a világ egyik legszebb Petőfi-gyüjteménye, könyvsora a British Museum könyvtárában található. S a levelek, a levelek, amelyekben írók, költők kértek és köszöntek, amelyekben e kérelmek során föltárult szinte magánéletük, gondok sziszegése és sokasága, a legbensőségesebb vallomás, mi történt e levelekkel, amelyek közül nem egy irodalmi remekmű volt, mint Tóth Árpád egyik írása, s mindenképpen a magyar irodalomtörténet része, darabja, jellemzője, s foglalata. Mi lett a levelekkel? — Még az 192?-es hazatérés és az 1938-as eltávozás közt történt a budai Bécsikapu téri otthonunkban. Hatvány Lajos egy kéziratot keresett. Nem találtuk. Megjegyezte, talán a padláson van, hátha a padláson megtalálod a keresett kéziratot. „Fölmentem" a padlásra, amelynek ládáiról, értékeiről alig-alig tudtunk. Csupán annyit, hogy sok minden lehet ott elcsomagolva. Kerestem a kérdéses kéziratot, s közben föl-fölemeltem egy-egy ládafödelet. Gaál Gábor naplói, levelei kerültek elő. Minden összedúlva, ömlesztve volt. Tovább keresve, Gerhardt Hauptmann, Romain Rolland leveleire bukkantam. Lesiettem a férjemhez, a keresett kézirat helyett e levelek hírével. Azt kérdezte: — Te. A leveleim megvannak? Abban a tudatban élt, hogy 1919-es távozása után azok vagy elvesztek, elkallódtak, fölprédálódtak, azokat bizonyára elkobozta a hatalom. Hosszú heteken át azzal foglalatoskodtam, hogy a leveleket lehoztam a padlásról, ábécé sorrendbe raktam azokat az írók vezetékneve szerint, mindenki kapott egy-egy borítékot, s egy-egy író levelezése külön borítékba került. Adynak — emlékezetem szerint — 125 levelét találtuk meg, Szép Ernőtől 160 levelet, megtaláltuk a Tóth Árpád leveleit, ezt csupán azért említem, mert elgondolhatja, milyen sorokat írt Hatvány Lajosnak az a Tóth Árpád, akinek az uram az első világháború idején naponta küldetett Hatvanból friss tejet, s mikor Tóth Árpád megnősült, Hatvány Lajos kitöltetlen csekkfüzetet adott át neki. Száz és száz levélről volt szó, magyar és külföldi írók leveleiről, s a számok jellemzésére mondom, hogy a néhány évvel ezelőtti megjelenés alkalmából e levél-tengerből 1500 darabot választottam ki, hogy ez legyen a további válogatás alapja. Ezúttal ilyen messze vezetett a „Magyar kisvárosok" történetének alakjainak a kutatása, mai életének a bemutatása, amely ennek a sorozatnak a célja. — Mi volt a levelek sorsa 1938-as távozásuk és 1947-es hazatérésük közben. — A levelek, külön borítékokba téve, ládákba helyezve, több más ládával együtt, már eltávozásunk után a Mérleg utcai Hatvany-házba kerültek, ahol ismerőseink Somogyi Jolán, az én leánynevem alatt helyezték el azokat egy kétszobás házrészben, amely addig raktárként szolgált. Már nem is tudom, ki volt az, aki itt helyezte el a levelezést. A második világháborúban annyi volt a pusztulás, hogy hazatérésünk után sokáig nem tudtunk, talán nem is érdeklődtünk e ládák sorsa felől. 1950. után ebbe a raktár-részben, ebben a kéthelyiséges Mérleg utcai házrészben egyik barátunk lakott. S ő emlitete egyszer, hogy az egyik szobasarokban valamiféle ládák állnak. Megnéztük azokat, egy könyvekkel zsúfolt láda alatt találtunk egy másik ládát, abban voltak a levelek, amelyeknek egyik válogatását néhány évvel ezelőtt Illés Endre, a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatója jelentette meg, először hozva nyilvánosságra a levélgyüjteményt. Hatvány Lajos levelezését egyébként a Magyar Tudományos Akadémia vásárolta meg, a vételárat úgy állapítva meg, hogy férjem havi nyugdíjként kapja, s az ő halála után, én kapok állami nyugdíjat e — levelek után... Három kérdést teszek föl, búcsúzásként: — Hogyan nem ment tönkre Hatvány Lajos ebben a bőkezűségben? — Mesés vagyona volt. — Mi maradt e hagyatékból, ebből a mesés vagyonból? — A minap találtam meg a Hatvany-cég egyik könyvelését, amelybe Hatvány Lajos beírta, kinek mennyit adott. Ez, ennyi maradt. — S mi volt az az élmény-sor, fölismerés, elhatározás, pillanat vagy eltökéltség, amely e mesés vagyon birtokosát haladó, baloldali polgárrá, polgári forradalmárrá tette? — Egy ember. Ady, Ady, Ady. Ruffy Péter Az IskoUnak világosság kell yK,nr"~ |':"rrrrr^ ^r F A VÉLETLEN ÖRÖKSÉQE Ez a város az idegen számára, ha gépkocsival utazik rajta keresztül, csak néhány rejtőző utcát jelent. Először felvillan előtte a miskolci út felüljárójának fehér vaskorlátja — odalentről tolató mozdonyok gőze árad — aztán néhány portál, a templom, fák, alacsony házak sora, a park, s Hatvan máris mögötte marad, az út betonszalagja mezőségek között jut tovább. Én a magam részéről, amíg hosszabb időt el nem töltöttem itt, semmitmondónak, kicsit sivárnak éreztem ezt a települést, talán azért, mert nem ismertem jellegzetes hangulatát, sajátos ízeit. Most már tudom, közelebb kell kerülni hozzá, hogy titkait, rejtett szépségeit feltárja. Hatvan a szó szellemi értelmében nehezen megközelíthető város, nincsenek különös nevezetességei, érdekességei, híres műemlékei. Különböző tájegységek határán terül el: észak felől tiszta időben a Mátra körvonalai rémlenek, dél felé pedig az Alföld lapályai húzódnak el. Nos, a riporter, aki többékevésbé idegen itt, egy olyan emberrel váltott szót Hatvan városáról, aki öt esztendővel ezelőtt még szintén idegen volt, de mostanra már — úgy tűnik — meglelte itt végleges otthonát. Nagy Józsefné, a 23 esztendős fiatalasszony, távoli vidékről származott ide; szülei Kiskőrösön, gyümölcs- szőlőtermelő földművesek, — Tizennyolc éves koromig Hatvannak szinte hírét sem hallottam — mondja. — Sejtelmem sem volt arról, hogy egyszer majd itt „eresztek végleges gyökeret”, pedig ez a letelepülés most már véglegesnek látszik. Kezdetben egy kicsit idegenkedtem ettől a várostól, nyomasztott az idegenség. — Miért? — Kívülállóként kerültem ide. és Hatvan nem tárulkozik ki egykönnyen az idegen előtt. Amolyan „állandó” város ez, ahol a szokások ősrégiek, ahol a közösségek zártak, annak ellenére, hogy a korunkban lezajló változás, fejlődés sürgeti a kitárulkozást. Az emberek itt régtől fogva ismerik egymást, mindenkinek megvan a helye, és a messziről jött kívülálló ebbe a szoros rendbe nem egykönnyen illeszkedik. — Mégis, hogyan ment végbe ez az illeszkedés? — Mondom, messziről jöttem, a munkám szólított ide. A kaposvári cukoripari technikumban végeztem, s természetes volt elfogadni a Hatvani Cukorgyárban felajánlott állást. A helyzetemet még talán az is nehezítette, hogy tulajdonképpen eredeti szándékom szerint vegyésznek készültem, a cukoripari technikum csak amolyan kényszermegoldás volt. — Miért volt szükség kényszermegoldásra? — A cukoripar tulajdonképpen a vegyészet egyik mellékága. Sokkal szorosabbak, sokkal zártabbak itt a szakmai lehetőségek, mint a vegyész! pályán. A kényszermegoldásra azért volt szükség, mert vegyészeti technikumba nem vettek fel. — Fájdalmas még ez a kényszerű csere? — Most már nem. Ugyanis a munkám révén kerültem először itt Hatvanban közelebb az emberekhez, hiszen a cukorgyár fél évszázada a város tartozéka; a munkatársaim között sok a bennszülött, s a barátság, amely létrejött közöttünk, már a városhoz való tartozást is magában foglalta. De a végleges letelepedés tulajdonképpen akkor történt, amikor férjhezmentem négy esztendővel ezelőtt. A gyermekeim már hatvaninak számítanak majd, így hát szükségszerűen én is idetartozónak érzem magamat. Kezdetben rendezetlennek tűnt ez a város, aztán a rendezetlenség mélyén megtaláltam a nyugalmat. Ügy éreztem, kevés az üzlet, a szórakozóhely, attól féltem, nem tudok mit kezdeni itt magammal, de már most tudom, csalóka ez a sivárság. Nap nap után minden változik körülöttünk, egy hely igazi lényege, úgy gondolom, az emberekben van, és itt sok kitűnő ember él. — Milyenek a hatvani „bennszülöttek”? — Ahogy már előbb is utaltam rá, nehezen kltárulkozók. De ha egyszer végbemegy ez a kitárulkozás, akkor a barátság tartós marad. — A férje hol dolgozik? — Szakoktató a szakmunkásképző intézetben. Most végzi az erősáramú villamosipari technikumot. — Lakásuk van? — Nemrégiben kaptunk egy kétszobás lakást. Most rendezgetjük be, gépesítjük, mindent beszerzünk, amire a normális élethez szükség van. — Gyerek? ... — Nincs még gyerekünk. — És az elképzelés? — ö, igen, két vagy három gyereket akarunk. Az elsőt egy éven belül. Most, hogy Nagy Józsefné megvan a lakás, már valóban itt az ideje. — Mennyi a jövedelmük? — Kettőnknek együtt majdnem ötezer forint. — Elég? — Nem mondhatom azt, hogy kevesebbel is beérnénk, de elég. Az anyagi helyzetünkkel megelégedettek lehetünk. — Nem unalmas ez a város? — Most már erre a kérdésre nyugodt szívvel nemmel felelhetek. Csöppet sem unalmas. Nagy előny, hogy itt van a közelben a Mátra, hétvégeken egy-két napra mindig elbolyongunk. Nagyon szeretjük a természetet. Máskor felmegyünk Pestre színházba; autóval egy óra az út. — Mikor vették a kocsit? — A szüleim „régimódi” emberek. Amikor férjhezmentem, alaposan kistafiroztak. Bútort kaptam és megvették nekünk az autót. Ügy gondolták, ennyi anyagi segítséggel könnyebben indul az életünk. — Bánja-e, hogy ez a város lett véletlenül választott otthona? — Nem. Amióta közelről megismertem, meg is szerettem Hatvant. Ez a szeretet nem csupán a városra, hanem az itt élő emberekre is vonatkozik. A letelepedés nyugalma, úgy mondhatnám, véglegessé vált bennem; örömmel élek itt. Számomra a véletlen kedves öröksége ez a város. Kristóf Attila 13
