Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1971-09-18 / 19. szám
A varos Az eredeti kastélybelső nézésből” üres kézzel jött haza, aki nem talált megírni valót egy kisvárosban, vagy egy alföldi tanyán, az megsemmisülve állt az egykori udvari káplán előtt s tudta, hogy napjai a hírlapírói pályán megszánni áltattak ... A Hatvan felé robogó gépkocsiban, elhagyva Aszód széles főutcáját, elhaladva ama földszintes ház előtt, amelyben a kisdiák Petőfi lakott s nézegetve az őszi párákból előtűnő Mátra borongó vonulatát, ez a régi-régi beszélgetés ötlött fel az emlékezetemben s azon kezdtem tűnődni, vajon mire gondolt még Bakos szerkesztő úr, amikor Hatvant jó városnak nevezte? Amíg eddig jutottam a tűnődésben, már Hatvan utcái futottak a kocsikerekek alá, s bizonyos megnyugvással tapasztaltam, hogy helyén van a halászcsárda, később arról is bizonyságot szereztem, hogy a régi juhászok iddogáló helyét sem törölte el az idő, mindössze annyi változott a térképen és a valóságban, hogy a két jeles vendéglátó intézmény nincs a városka szélén. A sebes iramban fejlődő város már mindkettőt magába nyelte, s ha most járna erre Bakos szerkesztő úr, aligha Ismerné ki magát a városban, amelyet állítólag azért neveztek el Hatvannak, mert éppen hatvan kilométerre fekszik Budapesttől. (Ma nyugodtan átkeresztelhetnék ötvennyolcnak, mert éppen a város megnövekedett kiterjedése folytán ennyire zsugorodott a távolság Budapest és Hatvan között.) Régi hatvaniak úgy vélekednek, hogy az elnevezésnek semmi köze a kilométerek számához, talán még nem is ezer méterekben mérték a földrajzi távolságot, amikor az Alföld és a Mátra között alapított, évszázadokkal ezelőtt is jeles és mozgalmas útkeresztezésben, eleven kereskedelmi csomópontban elhelyezkedő emberi településnek nevet adtak. Mert a város határában föltárt sírok arról tanúskodnak, hogy már a népvándorlás koréban emberek éltek a Zagyva medre és a Strázsa-hegy között s ezek az emberek aligha ismerhették a mértékegységeket, bár arról sincs semmiféle megbízható adat, hogy ezer évekkel ezelőtt egyáltalán lett volna valami neve a sűrűbb emberi lakóhelyeknek. Az a régi pályatárs, aki Bakos szerkesztő úr szavaira elhúzta az orrát — s azóta valóban felhagyott a hírlapírással — méltatlankodva azon dörmögött, hogy minek Hatvanba menni, nem történt ott soha semmi, ami följegyzésre méltó volna. Az a bizonyos pályatévesztett pályatárs megfeledkezett arról, hogy Hatvan történelmi emlékei nem merülnek ki a népvándorlás kori sírok leleteiben, sem a strázsa-hegyi barlangból előkerült bronzkori emlékekben, történt a városka falai között számos olyan esemény, amely a magyar történelemben szomorú szerepet játszott. Nem lehetett jelentéktelen és eseménytelen helység, ahol országgyűléseket is tartottak. Az 1525-ös hatvani országgyűlésen fogadták el Werbőczy István hírhedett Tripartitumát, a kiváltságosok kegyetlen törvénykönyvét, amely hivatva lett volna évszázadokig gúzsba kötni a népet. Egy esztendővel később bekövetkezett a mohácsi csatavesztés, a török elözönlötte Magyarországot, s a hatvani lakosság egyes följegyzések szerint a Zagyva kiöntéseiből keletkezett mocsárba menekült, mint annyi emberi közösség a török hódoltsággá változott Magyarországon. A hiteles, történelembe átivódott legenda szerint ezek az ingoványba menekedett hatvaniak alapították Boldog községet. (Boldog volt, aki kivonhatta magát a török szandzsák uralma alól?) Ha pedig így volt, akkor azok a régi hatvaniak büszke és pompakedvelő magyarok lehettek. Erről tanúskodik a boldogi népviselet. A Rákóczi-családnak tekintélyes birtokai voltak Hatvanban. A nagyságos fejedelem szabadságharcának bukása után Bécs elkobozta a Rákóczi-birtokokat, majd Mária Terézia Grassalkovich hercegnek ajándékozta a Rákóczi-bírtok hatvani objektumait. Mária Terézia kegyencének első dolga volt leromboltatni a várat. Mekkora lehetett ez a fejedelmi erősség, nem tudjuk egészen pontosan, de Grassalkovich herceg annak a követből építtette a város központjában emelkedő pompás barokk kastélyt, de a fejedelmi vár maradékait őrzi a katolikus templom, a sóház s a mindmáig megmaradt régi polgárházak, amelyeket a Hatvanba telepített német •páros és kereskedő családok építettek. Ezeket a családokat is Mária Terézia telepítette Hatvanba, hogy a török elől elmenekült és szétszóródott, a városba többé vissza nem tért lakosságot német ajkú, s a trónhoz hűséges bürgerekkel pótolja. De Hatvan színmagyar területen épült, a betelepített német polgárok elmagyarosodtak, osztoztak a Habsburg évszázadok magyarságának szomorú sorsában, s annyira magyarrá váltak, hogy az 1848-as forradalomban a magyar szabadság mellett fogtak fegyvert. A hatvani csatában sok német nevű, de magyar szívű honvéd hullott el, sírjuk és emlékművük ma is azt hirdeti, hogy a bécsi mesterkedés hiábavaló volt. Mindez csak töredék Hatvan múltjából, de módfelett alkalmas és méltó töredék arra, hogy igazolja Bakos szerkesztő úr állítását: Hatvan „jó” város, a riporteri szóhasználat mai értelmezése szerint is. Jelentős iparváros, közlekedési és kereskedelmi csomópont, amelynek falai közt érdemes megállni, elidőzni egy percig a Rákóczi-vár egyetlen megmaradt falánál, felkutatni az innen elindult emberek gazdag életútját, majd kikérdezni a mai Hatvan polgárait sorsuk felől. Baróti Géza A belvárosi templom A kastély homlokzata 193X-ban 12 Hajdani tanítómesterem, Bakos Ákos „főtisztelendő szerkesztő úr” —, aki Ferenc József udvari káplánjából lett Az Est országos hírű vezető riportere — belenézett a szálas alakját örökké körüllengő vastag cigarettafüstbe és orgonazengésű hangján így szólt: — Hatvan jó város... Az egyik szélén halászcsárda van, a másik szélén juhászkocsma... Ez a megjegyzés akkor hangzott el, amikor a Rákóczi útra néző szerkesztőségi nagyszobában munkaraportot tartott a szerkesztő úr s egy ifjú pályatárs elhúzta az orrát, amikor azt a föladatot kapta, hogy nézzen körül Hatvanban. Bakos szerkesztő úr szívesen alkalmazta ezt a munkamódszert az ifjú hírlapírók nevelésében. Nem adott meghatározott témát, csak úgy odavetette a kezdőnek: — Nézzen körül, kollégám, Hatvanban ... S az a kolléga, aki az effajta „körül(/W A ' J J A KA — Múltkor a budapesti egyetem német tanszékének hallgatói kerestek fel. A Hatvany-levelezés megjelenése után történt. Arról faggattak, mit tudok még Ödön von Horváthról, Thomas Mannról, azokról a német írókról, akikkel férjem, Hatvány Lajos olyan sűrű levelezésben állt. Fölemlítették, hogy Thomas Mann irt egyszer egy Madame de Tolna-ról, furcsa, szerencsétlen nőről, aki rossz házasságban élt, egy kastély lakója volt, s Thomas Mann ebben az írásában említ egy magyar falut is, amelynek nagyon szép a népviselete. Vajon részben, vagy egészben kiről mintázta e nőalakját, hol volt a kastély, s melyik volt a falu? Azt feleltem, hogy a hatvani Hatvany-kastély utolsó lakója férjem nagyon szeretett húga, rajongásig szeretett húga, Hirsch Albertné, született Hatvány Irén volt. Thomas Mann, férjem vendégeként négy alkalommal fordult meg Magyarországon és többször járt kint Hatvanban, a Hatvany-kastélyban. Magyar nőalakját minden valószínűség szerint Hatvány Irénről mintázta, az a magyar helység Hatvan volt, s a szép népviselet faluja a közeli Boldog, amely a Hatvány-uradalomhoz tartozott. Megnéztem Hatvanban a volt Hatvany-kastélyt, amely napjainkban a város lakosságát szolgálja, kultúrház, óvoda, bölcsödé. Ez a kastélyépület uralja napjainkban is a kisváros arculatát, s főterét. Ki él még azok közül, kérdeztem önnönmagamtól, aki még hitelesen képes elbeszélni ennek az irodalmi kastélynak legalább a történetét, s néhány részletet a kastély irodalmi vendégjárásáról? Hatvanban ilyen emlékezöt nem találtam. A Hatvány bárók családja különböző időkben és korokban eltávozott, végleg elköltözött, vagy kivándorolt Magyarországról. De volt egy Hatvány, aki a felszabadulás után külföldi emigrációjából feleségével együtt végleg hazatért: ez báró dr. Hatvány Lajos volt, aki 1947 tavaszán az angliai Oxfordból érkezett hazájába vissza, s özvegye emlékezése szerint utolsó hatvani látogatása idején, hazaérkezése után, 1947-ben, o hatvani moziteremben, mint meghívott vendég, előadást tartott és a többi közt ezt mondta: — Eddig volt állampolgárságom. Most már van hazám. Eddig volt magyar állampolgársága. Most már van magyar hazája. Miért nevezte a felszabadult, s a szocializmus felé forduló szülőföldjét hazájának a monarchia egyik leggazdagabb iparmágnás famíliájának a sarja, mérhetetlen vagyonnak egykori ura, a Nyugat egyik alapítója, a magyar irodalom legnagyobb huszadik századi mecénása, Ady barátja, József Attiláé, aki anyagi bőkezűségével egy teljes irodalmi korszakon át segítette, támogatta, pénzével a szükségtől mentegette, válságokon átsegítette, lakáshoz juttatta, nem egyszer a nélkülözéstől mentette meg magyar Írók, magyar költők sorát? Hogy miért nevezte hazájának ezt a nagybirtokot fölosztó, kastélyokat fölprédáló, elkobzó, vagyonokat megsemmisítő kort hazájának báró dr. Hatvány Lajos — ez volt az ő emberi nagyságának, politikai vallomásának, igazi hovataHozásának bizonyítéka, és legszebb példája is egyben. A Hatványuk elmentek a nagyvilágba. Hatvány Lajos a felszabadult Magyarországra a nagyvilágból hazatért. Itthon már nem tudok a család valamelyik tagjához fordulni, mondaná el a kastély hiteles történetét. Hatvány Lajos tíz éve halott. Tíz esztendővel ezelőtt, 1961-ben kísértük ki, egy napfényragyogású, szinte tavaszt hazudó télies, januári napon a Kerepesi temetőbe. A kastélytörténetnek, a Hatvany-vagyon történetének, a báró irodalmi hagyatéka történetének utolsó tanúja Hatvány Lajos özvegye, született Somogyi Jolán, aki a minap érkezett haza angliai látogatásról, és holnap utazik el. Egy este két órát adományozott a krónikásnak a Pozsonyi út 40. számú ház hatodik emeleti lakásában, egy egykor hatalmas, mérhetetlen vagyon néhány rekvizituma, s maradványa közt fogadva engem. A falakon magyar tájakról, városokról, Pest-Budáról való régi metszetek, egy hatalmas metszetgyűjtemény megmentett darabjai. S az asztalon, amely mellett ülve beszélgetünk, „A Hatvany-kastély, Hatvan" feliratú vörös vászonkötéses album, egy irodalmi kastély képekben leírt, megmentett története, amelyet a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumnak kíván juttatni. A család irodalmi emlékeit már régen szétosztogatta. — Ezek a fényképek, a hatvani Hatvany-kastély utolsó hiteles emlékei, 193í/39-ben keletkeztek, mikor uram öccse, Hatvány Ferenc mindent, de mindent lefényképezett. Ezek az utolsó eredeti felvételei annak a kastélyépületnek, amely valamikor a magyar irodalom szinejavát vendégül látta. Adyt az uram Ferenczy Béni társaságában vitte ki. József Attila hetekig lakta az épületet. Bródy Sándor már-már bentlakónak számított. Nagyon kevés olyan magyar íróról tudok csak, aki nem fordult meg a hatvani Hatvany-kastélyban. Többször vendégeskedett nálunk Thomas Mann, akit egy alkalommal Cs. Szabó László, Ignotus Pál, Hevesi Endre társaságában vitt ki az uram Hatvanba, hogy újságíró barátai beszámoljanak erről a kivételes látogatásról. Hatvan után Boldogra mentek megnézni a híres népviseletet. A látogatás után a hatvani kastély több mint harminc holdas parkjában sétálgattak — de már nem találok, nem tudok adni eredeti fényképfelvételt. Az egykori Hatvany-kastély ma a város lakosságát szolgálja
