Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1971-09-04 / 18. szám

az Államalapítás mai visszfénye

Az elmúlt évek során nem egyszer, nem kétszer fordultam meg Esztergomba, és mind ez ideig úgy véltem, többé kevésbé ismerem is ezt a várost. Persze, némelykor a a jámbor idegen csak olyasmit vesz észre, ami kiszúrja a szemét, ami szerepel az útikönyvekben; így hát számomra Esztergom elsősorban a múltat jelentette, a műemlékekben és hagyományokban gazdag települést, István király és a magyar kereszténység szülőhelyét.

Amikor nemrégiben folytatott beszélgetésünk során Homor Imréné, az esztergomi tanács elnökhelyettese kezdte felsorolni a város ipari létesítményeit, őszintén szólva kissé meglepődtem. Meghökkentett a jelen gazdagodása, habár vidéki útjaim során hozzászoktam a kisvárosok gyors fejlődéséről szóló beszámolókhoz.

Történeti adatok szerint Esztergom első ipari üzemét ötven esztendővel ezelőtt alapították meg.

így számol be erről a krónika:

A tulajdonosok 1921—22- ben Budapesten lakatosárugyárat béreltek, s a mintegy 40 fős üzemben univerzális satukat, revolverkéstartókat, mérőkészülékeket gyártottak. A papi birtok csökkenése után kihasználatlan Esztergomi Primátusi Gépjavítót bérbevették és itt 1923. elején megalakult a Petz Testvérek Vasöntöde és Gépgyára.

Nos, ez az üzem, amely a Szerszámgépipari Művek Esztergomi Marógépgyára nevet viseli, jelenleg több ezer embert foglalkoztat.

Homor Imréné így idézi fel az iparfejlődés történetét:

— A felszabadulás előtt a város helyzetét az itt levő egyházi intézmények határozták meg. A mezőgazdasági termelést némi kézműipar egészítette ki, a legjelentősebb üzem a Petz-féle textilgépgyár volt. A hagyományok szinte stagnálásra köteleztek, az egyház a maga tekintélyével, zártságával ily módon is befolyásolta Esztergom légkörét. Ez a helyzet 1945 után keveset változott. Az ötvenes évek elején az egyház és az állam közötti szakítás feszült időszakában

szinte természetesnek tűnt, hogy erről a városról mindenki megfeledkezik. Csend volt itt, mintha területenkívüliségre kárhoztattak volna minket, az ipar fejlődése nem kívánatos ábránd volt akkor. Ez a csend az ötvenes évek végén szertefoszlott. Talán azért tűnik számomra is olyan döbbenetes tempójúnak a változás, mert mindez néhány esztendő alatt ment végbe.

— Megkezdődött az Ipartelepítés, egymásután épültek az új üzemek, hogy csak a fontosabbakat említsem; Esztergomba települt az Elektromos Mérőkészülékek Gyárának a leányvállalata, a Relégyár, a Magyar Optikai Művek Szemüvegkeret Gyára, a Labor Műszeripari Művek .egysége. Tempós fejlődésnek indult a Pest megyei Gépgyár sportrepülő üzeme Esztergomtáborban, nem beszélve a Marógépgyár hatalmas fejlődéséről. 1945 előtt alig néhány száz ember dolgozott a város iparában, jelenleg 7200. A foglalkoztatás — beleértve a nők munkábaállítását is — teljesen megoldott. A 29 ezer lakosú

»a

m 1■

il |n n pp

1

pj Jjiii

■

jfr

, tói L /"J Ti

1i» -.Ppl

; p

t'-- i|

ivfe.. ,\1|

Hí

A; V ,

7, v * - & v\i]

Víziváros

városban az aktív keresők száma 16 ezer.

— Természetesen az ilyen hirtelen nekirugaszkodás más téren egyenetlenségeket is eredményezhet. Az ötvenes évek idején új lakás alig épült Esztergomban. Ezt a lemaradást nehezen tudjuk behozni. A házak jórésze XVIII—XIX. századból való — van egynéhány jóval régebbi is —, a lakások nem felelnek meg korunk követelményeinek. Van egy szép új lakótelepünk, az Aranyhegyen. Az elmúlt öt évben 1295 lakást építettünk, de ez mind nem elég, e téren rengeteg tennivaló áll még előttünk.

— A szociális és kulturális létesítmények fejlesztése lényegileg megfelelő ütemben halad. Gyönyörű új városi könyvtár épült a közelmúltban, iskolák létesültek, közülük elsősorban az esztergombátori felsőfokú bányászati és villamosipari technikumot említeném. Ez az intézmény a közeljövőben főiskolai rangra emelkedhet. Óvodák, bölcsődék, kollégiumok épültek. Megkezdődött a város vízvezeték- és csatornahálózatának kiépítése, felújítása.

— A múlt, úgy érzem, mögöttünk maradt, habár a hagyományokhoz, értékes emlékeinkhez ragaszkodunk. A város vezetése súlyt helyez arra, hogy az itt lévő nagyértékű egyházi műemlékek, kincsek kellő védelmet kapjanak. Gondolok itt elsősorban a Keresztény Múzeumra és a Bazilikára. Mindez természetesen csak egyféleképpen valósítható meg: az egyházi és az állami szervek jó együttműködésével. Ez az együttműködés az elmúlt évek során kialakult, mindkét részről megszűnt az elzárkózás, hiszen jól tudjuk, közösek az érdekeink.

— Sok idős ember él Esztergomban. Ötvenöt-hatvar. éven felüli a város lakóinak egyötöde. Természetesnek tartjuk, hogy ők különösen ragaszkodnak a hagyományokhoz — sok közöttük a hivő. Ez a hit szabadságot és tiszteletet kap, a nyíltság, amiről az előbb beszéltem ily módon is megnyilvánul. Másrészről — példaként az egyház közeledő, korszerű törekvéseire — megemlíteném, hogy a vízivárosi templomban tart nyitva a középkori táblafestészet tárlata. Ez az első eset, hogy működő templomban múzeumot rendeztek be. Más templomokban nagy érdeklődés mellett orgonahangversenyeket rendeznek. Ezeken a hangversenyeken hitetlennek sem „bűn” megjelenni.

Valahogy így ment végbe Esztergom fejlődése: a nyíltság és az együttműködés légkörében.

A város legkorszerűbb üzemében, a Marógépgyárban, jelenleg negyven mérnök és kétszáz technikus dolgozik. Az évi termelési érték meghaladja a 200 millió forintot.

A krónikás — hiába, ilyen a hivatása — hajlamos az eltűnődésre, a párhuzamok keresésére. És különös-természetes módon most ebben a fejlődésben véli megtalálni az államalapító István király elképzeléseinek, tettének folytatását.

Kristóf Attila

EQY FECSKEFÉ

, Az esztergom-előhegyi vályogházat — „megkapaszkodtam peremén egy dombnak" — nem Babits Mihály nevezte el fecskefészeknek. Csak annak tartotta, annak nevezte egy Arany Jánosi idézet nyomán. Az elöhegyi menedék egyik falára feleségével, Török Stophie-val együtt felirt, emlékeztetőül, figyelmeztetőül szinte, egy Arany Jánosi idézetet:

Nem is úgy épült, hogy századokig álljon, csak rövid tanyául, mint a fecskefészek.

Ez az esztergomi domb, ez a vad, kusza táj, ez az akácokkal, bodzabokrokkal, gyümölcsfákkal sűrűn benőtt szeglet volt „tüskés bérei” magánya, menedéke, aziluma Babits Mihálynak közel két évtizeden át. A vályogházat 1924-ben vásárolta meg, megtakarított fillérkéiből. Jellemző korunkra, s benne a hazára, a régire, hogy irodalmunk egyik nagy huszadik századi alakja, a Nyugat későbbi főszerkesztője, a Baumgarten-díj egyik kurátora egy vályogházat volt venni képes csupán menedékként. Francia írók, s nem is a legnagyobbak, Cote d’Azur-i fényes villáira gondolok.

S ebben a szerényke, ebben a vályogból készült hajlékban irta le ennek az esztergomi, elöhegyi megtelepülésnek kétmondatos történetét:

Fordul a világ, kiborul alólam,

Megkapaszkodtam peremén egy dombnak.

Ebben házban víz nem volt, csak attól nyolcvan-száz méternyire egy kút, ide a tüzelőanyagot kézben kellett fölcipelni, „ide föl sem jön a postás”, írta volt Babits, Mariskát, a kis cselédet énekelve meg, mert piros szatyrával ő a posta, kék, széles fodrú könnyű szoknya „száll teraszokról teraszokra”...

Én mindezt nem személyes, csak irodalmi emlékeimből tudom, Babitsot soha nem ismerve, s a híres-szegény, vályogfalú házban, amelyhez időről-időre új részeket illesztgetett, soha sem járva.

Csak elképzeltem öt, szakadatlanul dolgozva, alkotva, fordítva, az Elöhegyi Naplót, vagy a Jónás könyvét írva ebben a tüskés bérei magányban, ebben a vad hegyi tájban, amely éppen elhanyagolt vadságában költői, képzeletformáló, sorokat indító szépségű. Ebben a fenséges, kusza csendben, ebben a nagy dunai távlatokra nyíló magányban, ebben az esztergomi székesegyházzal szembenéző békességben, ebben a múlttal ölelkező jelenben Babits, korunk egyik fejedelme, nem kevés költővel társaloghatott.

E dunai táj a költő-császár Marcus Aureliust idézi, aki ezen a vidéken vetette partra filozófikus sorait, idézi Peire Vidalt, a provánszi trubadúrt, aki az esztergomi királyi udvarban vendégeskedett, s itt, az esztergomi magyar-török harcok színhelyén vetette papírra utolsó sorait Balassi Bálint, első igazi költőnk, a poéta, garázda nagyúr, és hősi halott egyszemélyben.

S ahogyan indulok fölfelé, e vad világba, most már a Babits Mihály úton át, teraszokról teraszokra lépegetve az égbe vivő hosszúhosszú lépcsősoron, akácok, bodzabokrok közt, a szellem idevonzó fényére-erejére gondolok. Mert ez a szerény, még soha nem látott, s majd most megpillantott vályogház központja, mágnese volt egy időben a magyar irodalomnak, az esztergomi babitsi hajlék volt az iránytű, a törvény, s a benne lakó szellemi bírája, támasza egész literatúránknak. Vannak ilyen sajátos, megszentelt hajlékai szellemi életünknek, ilyen vonzó tereptárgyak, ilyen tájba beilleszkedő törvénytáblák. Ilyen volt Széphalom, a Kazinczyé, ilyen volt, ilyen tereptárgy egy városi dzsungelben Osvát New York kávéházbeli kis márványasztala, ahol szerkesztett, ilyen vendéglátó hajlék a mi időnkben Illyés tihanyi Fellegvára, vagy a sajkódi öbölben a ház, hol Németh László él.

Forró csend a Babits Mihály úton, az útról a ház felé vezető ösvényen, roskadt gyümölcsfák, bodzabokrok, ember nem látta, ember nem lakta fullasztó kietlenség. A kovácsolt kapu zárva. Az emlékház zárva. Az Arany Jánosi fecskefészek üres, csöndes, kihalt.

Babits 1941-ben halt meg, a harminc esztendős évfordulóról irodalmunk, sajtónk napokon át emlékezett, felesége, Török Sophie 1955-ben távozott el, a vályogház a híres-neves autogramos, verandas falakkal együtt kiutalt épület volt a felszabadulás után, s csak 1960-ban vásárolta meg azt Esztergom városa, hogy azzá rendezze be az elhagyott, pusztuló fecskefészket, amivé tenni kellett volna már 1945-ben, Babits-emlékházzá, Babits-múzeummá.

Mire az esztergomi Balassi Bálint Múzeum, amelynek a gondjaira bízták a Babits-házat Babits emlékeivel, a Babits-család bútoraival, legendásan „ütött-kopott” régi írógépével, Babits-könyvekkel, múzeummá berendezte, az épület már igen romló állapotban volt. Pusztult a tető, romladoztak a falak, föltáskásodott számos autogram a híres verandafalon. E falra, falakra majd húsz év, egy teljes kor irodalma van följegyezve, irodalmunk majd teljes névsora. Zarándokhely volt a legendás vályogház, verandája és kertje, s aki itt járt, Babitsékat meglátogatva, a házigazdától mindig kéz-