Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1971-09-04 / 18. szám
Egy esztendő telt el az anyanyelvi konferencia óta, és talán úgy is fogalmazhatnánk: eltelt a konferenciát követő kritikus év. Miért kritikus? Azt hiszem, ezt egyetlen részvevőnek sem kell elmagyarázni. Hiszen — kimondva, kimondatlanul — mindenkiben fölmerült a gondolat: biztató a kezdet, de mit hoz a jövő? Beválnak-e a remények, akik ígértek, megtartják-e szavukat, nem lohad-e le a lelkesedés, és nem utolsósorban: mit szól hozzá a közvélemény, hogyan fogadják a konferencia szándékait azok, akik a legilletékesebbek; akik már meg-megállndk. egy ritkább magyar kifejezés előtt, akik szájában már fáradtabban illeszkednek a ragok, mit szólnak az öregek, s mit a fiatalok? Belátják-e, érzik-e a megtartó anyanyelv fontosságát? Nagy halom levél, újságcikk adja meg a választ. Levelek, melyek nem ünnepélyesek, nem lelkendeznek, csupán őszinték. A hétköznapok levelei. Arról árulkodnak, hogy az anyanyelv ügye bekerült a mindennapok sodrába, olyan természetessé vált, olyan magától értetődővé sok ember számára, mint a mindennapi munka. És ez az esztendő, az első esztendő nagy sikere. Köznapi lett a magyar szó témája, köznapi a legbecsülnivalóbb értelemben. Az egyszeri, talán ünnepélyes összejövetel sok további dolgos hónap és év programját dolgozta ki, számítva arra, hogy a honfitársak megértik: ez az ügy akkor lesz sikeres, ha levetkőzi egyszeriségét, be tud olvadni a kis lépésenként elvégzendő nagy feladatok közé; ha kissé létformává is válik. Voltak persze, és sajnos ma is vannak, akik harsányan jajveszékelnek, és minden általuk elérhető eszközzel uszítanak az anyanyelvet tanítók ellen, ök azok, akik a legtisztább, legemberibb ügyet is hajlandók becsmérelni, egyszerűen azért, mert a mai Magyarországról indul el. Egyetlen mondatot elegendő rájuk szánni. Nem én találtam ki, az egyik levélben olvastam: ,.Nagy elvetemültség kell ahhoz, hogy azt támadják, aki az édes anyanyelvet tanítja.” Talán érdemesebb azokkal foglalkozni, akik esetleg nem annyira hangosak, nem keltenek csinnadrattát maguk körül, de tesznek valamit a magyarság érdekében. Ha megnézzük leveleiket, a köszönő szó az, amely majdnem mindegyikből cseng. Köszönet az otthonról küldött csomagokért, a magyar nyelvkönyvekért, füzetekért, diaképekért. Természetesen minden tanár a maga belátása szerint használhatja fel ezeket a segédeszközöket. Tapasztalataikról, véleményükről a szakemberek vitatkoznak. Akadt tanár, aki az egyetemen nem tudta használni a kisebbek számára készült könyveket, így átadta a helybéli cserkészcsapat vezetőjének, a cserkészek kiválóan hasznosítják. Előző számaink egyikében már beszámoltunk arról, hogy lehetőség nyílott az ösztöndíjjal támogatott nyelvtanulásra — itthon. A teljes hűség kedvéért még hozzá kell tenni, hogy már induláskor is túljelentkezés volt; többen kérték az ösztöndíjat, mint amennyit az anyagi keretek megengedtek. Az anyanyelvi konferencia gazdag visszhangjából ki kell emelni valamit, ami majdnem minden levélben közös. Ez pedig a jamslatok nagy száma. Levélíróink új ötletekkel, elgondolásokkal jelentkeznek, álig akad levél valami eddig ismeretlen elképzelés nélkül. A legtöbben a magyar irodalom terjesztéséhez keresnek és találnak módszereket, örömteli dolog, ha a puszta nyelvtanítást felváltja a magyar szó szépségének megmutatása. S a nyelvtanításnak is a legjobb, ha az anyanyelv legjobb ismerőit és mívelőit adjuk a nyelvet tanulók kezébe. Ezekben a javaslatokban az a legnagyszerűbb, hogy nem kívülről, nem kibic módon, az áldozatvállalástól félve vetették papírra. A javaslattevők nagy többsége odaírta levele végére; ő is szívesen megteszi a szükséges lépéseket, elkészíti a fordítást, megszervezi a nyomtatást, a terjesztést, ha szükséges. Sokan vannak, akik már elvégzett munkára hivatkozhatnak: lefordított és megjelentetett versekre, gyakorlatban megvalósított módszerekre. Azt hiszem, egyetlen olvasónk előtt sem kell méltatni az ilyen javaslatok emberi, honfitársi értékeit. Föntebb az anyanyelv hétköznapjairól szóltunk. Talán nem túlzás azt állítani, hogy ezek a hétköznapok jelentik az anyanyelv igazi ápolását. Levelek jönnek-mennek, szakemberek találkoznak, vitatkoznak. De nemcsak szakemberek. Ír egy édesanya, és meséskönyvet kér a kisgyermeke számára, ír egy lelkész, akinek a községe több mint ezer lelket számlál, és ír az, aki „csak” tucatnyi gyerekkel foglalkozik. Egyetemi professzorok megírják véleményüket a könyvekről, diák- és cserkészvezetők elmondják tapasztalataikat. Egy professzor elküldte a magyar érettségi anyagát a tankönyvszerkesztőnek, hadd mentsenek abból is tapasztalatot. Közüggyé vált az anyanyelv, azoké, akik hivatásuknak érzik, hogy magyarságot plántáljanak a következő generációkba, azoké, akik gyermekükhöz édesanyjuk nyelvén fordulnak, azoké, akik egyszerűen meg akarják őrizni magyarságukat. Százával érkeznek levelek a Magyarok Világszövetségéhez, mindegyik levél egy-egy kapcsolódó fogaskerék. Az anyanyelv ügye ma már lényegesen több, mint egyszerű nyelvápolás. Hiszen a gyermek, ha megtanul magyarul, nem a gyűlölködésre kell, hogy tudását fölhasználja, hanem a megértésre. A magyarul megszólalók megértésére. Sós Péter 'hdhtdkdkA^í^A^ Az indulás pillanatában valamit biztosan tudtam: nem Algériát akarom felfedezni Algériában. Ha valaki fejcsóválva kérdezné, miként lehetséges, hogy az ember eljut egy másik kontinensre, és nem azt az új, különös világot akarja megismerni, megnyugtatom: nem hagytam ki a Cashbát, a tevekaravánokat, a minareteket, a datolyapálmákat. De elsősorban nem az ismeretlen világ vonzott, hanem az ismerősök az ismeretlenben: a magyar szakemberek, magyar mérnökök és orvosok, akik a Tesco révén — amely a műszaki tudományos együttműködés keretében a magyar szellemi export lebonyolításáról gondoskodik — tartózkodnak állomáshelyükön, Algéria különböző városaiban. Mielőtt még eggyel is találkoztam volna közülük, azt kérdeztem magamtól: vajon képesek-e helytállni, eleget tenni újszerű igényeknek, ennyire idegen viszonyok között? Mert a szokatlan igények és feltételek hatása izgatott elsősorban. Szokatlan feltételek? Nos, ugorjunk át először az Algírtól 500 kilométerre fekvő Constantinba, ebbe a különös városba, amelyet még a föníciaiak alapítottak. 800 méter magas sziklákra épült — a sziklák mintegy a házak talapzatául szolgálnak —, s a várost egy 250 méter mély szakadék, a Rhumel folyócska rendszerint száraz medre, osztja ketté. Ehhez a rendkívüli fekvéshez, a rendkívüli geológiai viszonyokhoz alkalmazkodva kell az új modern városképet megteremteni, s ezt itt, Algéria harmadik legnagyobb városában, magyar mérnökök végzik. Méghozzá igen előkelő pozícióban, a városházán, aholis a városi tanács egész műszaki vezető gárdája — magyar. A zord szépségű, sasfészekszerű Constantin speciális városrendezési problémáin túlmenően, meg kellett szokniuk a másfajta igényeket, amelyek csak részben fakadnak a földrajzi, klimatikus viszonyokból. Alkalmazkodniuk kell a megbízó kívánságaihoz, ami annyit jelent, hogy az elbűvölő keleti ornamentika hagyományos motívumaiból és a legmodernebb építészeti elemekből valami újat és sajátosat hoznak létre. „De közben olyan apróságokat is meg kell szoknunk — mosolyog a tervezőiroda vezetője, Sas László —, hogy a villanykapcsolótól a vízcsapig és az ajtókilincsig mások a szabványok.” Kilincs? Vízcsap? Ez valóban apróságnak tűnik, különösen akkor, amikor megtudjuk, milyen hatalmas feladatok álltak előttük. A korszerű közvilágítás megteremtése, a városközpont átrendezése, a lakáshiány fokozatos megoldása, és a szorongató vízellátási gondok megszüntetése. Vajon megvalósult már valami a célkitűzésekből? Egy napig robogunk a városban, a környéken, a fantasztikus szakadék sziklapartjaiba vájt utcákon, s a finoman lebegő függőhidakon oda és vissza, végül is belátom, hogy nem sorolható fel minden, csak a legfontosabbak: a százlakásos Zia-Dia lakónegyed, a manszurrahi iskola, a Bardot-tér, az Edit Cowel túristasétány, és lépten-nyomon, a Pestről ismerős ostornyeles neonvilágítás. A rajzasztalokon pedig már bontakoznak a további tervek körvonalai: gyalogos aluljárók, a Rhumel-folyócska egyes szakaszainak rendezése, vasúti felüljáró. Tehát mérnökeink átgyúrnak egy több mint kétezer éves várost, amely névadója, Nagy Constantin keze nyomát viseli még, s most Nagy Constantin szobra elmélázhat a serény munkán, amely — ha gyorsan változó világunkban talán, nem is évszázadokig — évtizedekig mindenesetre a magyar mérnökök álmait, terveit tükrözi majd. Ismét sziklás hegyek között visz az utunk, ezúttal az Atlasz-hegység északi vonulatai közt, a 900 méter magasságban elterülő Medea város felé robogunk, nyaktörő kanyarokat hagyva magunk mögött. Tíz magyar mérnökkel van randevúnk odafönn a Direction d’Hydraulique tervezőirodájában. Nem csekélység, amit vállaltak, mert nem kisebb ügyről van szó, mint hogy Medea tartomány — egy magyarországnyi terület — súlyos vízellátási problémáit kell megoldaniuk. A csinos kis városban két dolog tűnik fel mindjárt: az ország talán legszebb, hófehér csipke-homlokzatú mecsetje, és a gépkocsik között baktató szamarak, kétoldalt csüngő víztartállyal ... Hogyan? Hiszen itt is, ott is szép, modern házakat látunk. Nos igen, ez megint a fiatal ország ellentmondásainak egyike. Csinos modern házak, természetesen vízvezetékkel —, de a csapok szárazak, meddők. Tíz magyar mérnök dolgozik a Vízügyi Hivatal tervezőirodájában azért, hogy a csapok ne csupán faldíszül szolgáljanak. A tervezőirodában? Helyesbítenem kell. A környéket járják, a völgykatlanokat, szurdokokat, szakadékokat, és helyszíni méréseket végeznek. Esténként pedig holtfáradtan, de lelkesen térnek haza. Borbély Gábor — a kutatócsoport vezetője — elmeséli : M'edeában naponta 10 000 köbméter víz hiányzik. A városi kutak, a környező források kimerültek. A vízügyi csoport kidolgozta a vízellátási tervet. Sőt, ha kimegyünk a helyszínre, meg tudják mutatni a legfontosabb pontokat: a szivattyútelep és a víztároló helyét. Tizenöt kilométeres távolságból hozzák el a vizet a városnál 5— 600 méterrel mélyebben fekvő Siffa völgyből és a Merchából. Mi is végigmegyünk a völgyön, a hegyhátról szelíd cerkófok rohannak le csapatostul üdvözlésünkre, no meg hogy egy kis cukorhoz, kekszhez jussanak. S míg nagy egyetértésben közösen fogyasztjuk el a cerkófokkal keksz-készletünket, kicsit büszkén gondolunk arra, amit Borbély Gábor csak mintegy mellékesen, szerényen megemlített: az általuk 15—20 évre elkészített vízügyi fejlesztési tervvel világviszonylatban a második helyen állnak. A mediterrán világ minden szépségét magába ölelő fővárosban, a tündöklőén kék öböl karéját szegélyező Algírban egész sereg magyar szakember dolgozik a Tesco közvetítésével. Orvosok az egyetemi klinikaként működő Musztafa kórházban, mérnökök a legkülönfélébb területeken: előadókként az egyetem építészeti fakultásán, tervezőirodában, ahol nem kisebb feladatot kaptak, mint az új orvosegyetem s a hozzá tartozó egész klinikai hálózat megtervezését, továbbá az új belkereskedelmi minisztérium hipermodern palotája terveinek elkészítését, amelynek finom, tiszta formáit a két maketten már megcsodálhattam. De a legnagyobb volumenű építkezés a hatalmas ógörög amfiteátrumokra emlékeztető új stadion, amely magyar mérnök tervei szerint, magyar mérnök ellenőrzésével épül. Görög amfiteátrumot mondtam? Erre a hasonlatra csábít a táj jellege, az ég színe, a Földközi-tenger lehelete, valójában azonban a mintakép: a budapesti Népstadion volt, amely úgy megtetszett a nálunk járt algériai vezetőknek, hogy nyomban megrendelték a hasonmását. A megbízás megtisztelő, a feladat vonzó, de persze a helyszínen a megvalósítás nem egészen egyszerű, s nem egészen olyan, mint Budapesten. Már csak azért sem, mert a pesti stadion körben zárt, ez pedig, az algíri, a középen nyitott, hogy kilátást kínáljon a környező dombokra. Hogy a csakugyan pompás kilátás nem vonja-e el a nézők figyelmét a pályán folyó játéktól? Ezen lehet vitatkozni, vitatkoztak is, de a megrendelő kívánsága győzött: olyan legyen, mint a pesti, azzal a különbséggel, hogy nyíljon kilátás a dombokra. Nos, megvan a kilátás, és lassacskán már készen áll a 70 000 nézőt befogadó stadion, lelátóival, elnöki páholyával, újságíró fülkéivel, telefon- és telex-szobáival, s a játékosok számára a lelátók alá beépített szállodával. Készülnek a magyar eredményhirdető táblák és a magyar akusztikai berendezések. Óriási munka lehetett, s ha most megkérdem Asbey Sándor tervező mérnököt, vagy Pap Bélát, aki a kivitelezést ellenőrzi, hogy mi volt. a legnehezebb, habozás nélkül azt felelik: „Az első három hónap, amíg a francia kollégák tapasztalhatták, hogy mit tudunk” ... Mert amilyen szépen hangzik, hogy a magyar tervezőmérnök terveit egy francia kivitelező vállalat valósítja meg, annyi konfliktus-lehetőséget rejthet magában ez a kettősség. Konfliktus azonban, nincs, ellenben van valami más, valami nagyon örvendetes: egyre fokozódó kölcsönös megbecsülés a közös munka alapján. Az eredmény: a stadiont most, 1971 nyarán átadták. És máris folynak a tárgyalások az olimpiai város megépítéséről, jóllehet az olimpiai játékok megrendezésére egyelőre nem számítanak Algériában. De az már bizonyos, hogy 1972-ben ott tartják meg — a magyar tervek szerint épült stadionban — a Földközi-tengeri Játékokat. Algériában az utolsó nyolc esztendőben gyökeresen megváltozott az élet. 1962-ben, felszabadulásuk pillanatában, az országnak mindössze hat saját mérnöke volt. Ma láA majd 70 ezer tőt befogadó algíri stadion „félkész” állapotban Constantin — Algéria harmadik legnagyobb városa — közelében készült el magyar mérnökök tervei alapján a Zia-Dia lakónegyed Algírban a világhírű Le Corbusier tervezte lakóház szomszédságában álló irodaház (a háttérben) a magyar Középülettervező Vállalat mérnökeinek alkotása (Kosztka Gyula felvételei) zas ütemben folyik a szakemberképzés minden területen. De amíg ott tartanak majd, hogy saját szakembereikkel oldhatják meg hazájukban a gazdasági és műszaki feladatokat, addig a szovjet, bolgár, csehszlovák, német szakemberek mellett alkotó módon kapcsolódnak be az ország építésének munkájába a magyar mérnökök is. Soós Magda A fantasztikus fekvésű, sziklákra épült Constantin teljes modernizálását, városfejlesztését magyar mérnökök végzik ll
