Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1971-08-20 / 17. szám
Az esztergomi István szoba Szent István arca a magyar breviáriumokban Szent királyunk emlékét és példáját a középkorban elsősorban az egyházi irodalmi alkotások tartották fenn és terjesztették: a legendák és az officiumok (misék és breviáriumok). A legendákat papi, szerzetesi és szerzetesnői közösségekben olvasták fel lelki épülés céljából, a breviáriumokat szintén csak a papság használta, de a mise gondolataiból (főleg a benne szereplő homilia révén) a nép széles rétegei is részesedtek. A zsolozsma nemcsak imádság volt a papság számára, hanem az igehirdetés forrása, eszményt alakító, példát nyújtó olvasmány is azoknak, akik a tanítást tovább adták az egész közönségnek. így a középkori irodalom — amint azt irodalomtörténészeink (Horváth János, Sík Sándor, Rónay György, Mezey László és mások) hangsúlyozzák — jórészt mint „alkalmazott” irodalom ugyan, de életalakító, eszményt építő erő volt a magyarság életében. Természetes, hogy koronként más-más vonást rajzoltak meg erősebben Szent István arcán, attól függően, milyen időszerű példát kellett kiemelni szentünk életéből. A breviáriumokban Szent István képeinek alakulásán ezt jól nyomon követhetjük. Három középkori Szent István officiumot ismerünk. Az első — a legutóbbi évek nagy felfedezése — az egyik legjelentősebb zenei emHitt az Úrnak szíve mélyén S tett volt ennek záloga. Mindeneknek mindenévé Vágyott lenni egymaga. Király volt és prédikátor, Kettős adót fizetett, Nyer ezért jutalmazáskor Testi-lelki örömet. (Sík Sándor fordítása) Mezey László izgalmas „nyomozással” kiderítette, hogy ez a zsolozsma Ladomér esztergomi érsek udvarában készült, s az érsek felhasználta Kun László megleckéztetésére, illetve a nép szívében élő király-eszmény bemutatására. Mindenesetre a zsolozsma szemlélete érett történetszemléletre vall, s a legteljesebb képet adja Szent Istvánról, aki mind személyiségében, mind hivatásában és eredményeiben minden magyarok fölé emelkedő szent, keresztény férfi és uralkodó. A harmadik Szent István officium a Nemzeti Múzeum 33. számú latin kódexében található, s feltehetően a XIV. század első feléből származik. Ez már hanyatlást jelent az előzővel szemben; válogatás ez a különféle verses és prózai zsolozsmaszövegekből, de a verses zsolozsma sajátos, magyaros ízei nélkül. Keletkezése valószínűlég nemzetiségi okokra vezethető vissza. Csanád Béla Szent István három ránk maradt legendája közül a legrégibb, az úgynevezett nagyobb (1077 körül, közvetlenül a szentté nyilvánítás előtt, s talán éppen annak előmozdítására) azt az „ájtatos és komor” uralkodót állítja elénk, aki állandóan a Szentírásra függeszti a szemét, ahhoz igazodik, az abban javasolt erényeket valósítja meg életében, és kegyességében is szigorú, „ajkai sosem nyílnak nevetésre”. Ezt a kissé merev vonásokkal rajzolt képet, mely az élő hős alakját az evangéliumi tanácsokból és az azokra alapított „erénykatalógusokból” elvont király-eszményhez igazítja, a pár évtizeddel későbbi, föltehetőleg közvetlenül 1109 után keletkezett úgynevezett kisebb legenda kissé közelebb hozza; emberi mozzanatokkal élőbbé teszi. Az író, aki valószínűleg Kálmán király „tudós” környezetébe tartozott — (egyik lehetett azok közül a — harmadik Szent István legendánknak, a Hartvik püspök által írottnak enyhe túlzásával — „számlálhatatlan” tudósok közül, akik a „könyves” király udvarában működtek) — prológusában már, az előszó-műfaj szokványos szabadkozó fordulataival, tudásával dicsekszik: filozófusokat, grammatikusokat emleget (akiket, mondja, nem kíván követni), és egy-egy utalással elárulja, hogy nemcsak Horatiust, hanem Persiust is ismeri. A kisebb legendáról elmondhatjuk, hogy írója már az emberi mozzanatok iránt is érdeklődik. Különös figyelmet érdemel ebből a szempontból az a részlete, amelyben elmondja, hogyan folyt le a besenyők támadása, illetve hogyan álmodta meg, és hárította el álomlátása alapján ezt a támadást Szent István. Egy villanásra nem a királyt, hanem „a magánembert” látjuk, aki országos elfoglaltságai után pihenésre vonul el: „Éppen távoli vidéken vadászott — mondja a legenda — hogy terhelő sok gondja után valamennyire fölüdítse eltörődött testét.” Ekkor történik, hogy a besenyők „már-már baromian oktalan és értelem nélkül való népe” háborgatni kezdi az erdőn túli részek határát. A vadászó király „a nap középső órája körül” elalszik és álmot lát; álmában a végeket zaklató ellenséghez beszél: „Miért akarjátok hívságos hadaitokkal betörni a szent Egyház kapuját, miért jöttök a nagy pásztor nyáját és aklait dúlni?” És Szent Mártonra hivatkozik, segítőjére, aki nem fogja tűrni, hogy az ellenség az igazak legelőjét mardossa. Azzal vidáman fölserken és nyomban intézkedik: jöjjön valaki, aki elviszi üzenetét erdélyi hadnagyának. Jelentkezik egy vitéz, de a király azt mondja: „Te nem lehetsz követem, jöjjön más, aki hívebb nálad.” Előáll egy másik, azt is elutasítja ugyanilyen szavakkal. Végül jelentkezik a harmadik. Ez már megfelel; „menj, siess, vidd üzenetemet”, küldi őt Szent István, meghagyva, készüljön föl az erdélyi hadnagy a támadásra. Az ellenség már jön is, de a hadnagy kiront a seregével, „lön mindkét felől nagy viaskodás”, és a besenyők vagy megfutnak, vagy elesnek, vagy fogságba esnek. Erre a kisebb legendában elbeszélt besenyő-történetre már Varjú Elemér azt mondta: „Az egész olyan, mintha egy jámbor pásztorember mondaná el az első magyar király történetét az esteli tűz mellett.” Ma már nem anynyira holmi „jámbor pásztoremberre” gyanakszunk; de Varjú Elemér, úgy látjuk, mégis jól érezte meg a dolog lényegét. Amióta ugyanis ismerjük Horváth János úttörő megállapításait a szóban továbbhagyományozott hősi énekek, joculator-énekek meg a „magasabb” latin írásbeliség viszonyáról, és tudjuk, milyen meggyőző módszerrel elemezte ki elsősorban a Kálmán-kori „ősgesta” meg Anonymus latin szövegéből a mögöttük rejlő szóbeli magyar költői hagyományt (Árpád-kori latin nyelvű irodalmunk stílusproblémái című, 1954-ben megjelent könyvében), azóta a kisebb legendának ebben a részletében sem túl nagy merészség egy ilyen joculatorének visszhangját sejtenünk. Mert hiszen már a követjelentkezés „népmeséién” hármas tagozódása is föltűnő (föl is tűnt Varjú Elemérnek) ; s a „gyanút”, amit kelt, csak még jobban megerősíti a legenda latin stílusa. Az író művelt ember volt, és a latint — Horváth János megállapítása szerint — kora legjobb színvonalán kezelte: az akkor „modern” és „szép”, művelt és jól hangzó úgynevezett rímes prózában írt: olyanban, amelyben a nagyjában egyenlő mondatok vége rímesen összecseng. E rímes prózát következetesen és művészien keresztülviszi az egész legendán, de talán sehol oly lüktető frisseséggel nem, mint éppen ebben a követküldési részben. „Naiv eposzunk”, ma már tudjuk, nem volt; s az az „egységes epikus kompozíció”, amit Arany János jelzése nyomán Négyesy László vélt kiolvashatni a Képes Krónikában fönnmaradt Kálmán-kori gestából, ugyancsak a szép álmok birodalmába tartozik. Világi költészetünk azonban nyilván volt, joculator-énekeink, hadi eseményekről, nemzetségi hősökről szóló énekeink nyilván voltak; hogy milyenek lehettek, milyen lehetett a szerkezetük, azt Horváth János óvatos és megbízható „rekonstruálásai” óta szintén sejtjük. A kisebb legenda — föltehetőleg — egy ilyen joculator-ének latin szövegébe belemosott, de latin szövegen azért átütő emlékét őrizte meg. Jellemzően éppen Kálmán korából való, vagyis abból az időből, amikor nemcsak egy — természetesen a kor szerinti szerény értelemben vett — „fölvilágosodás” jelenik meg egy immár nyilvánvalóan „udvari” jellegű és központú irodalomban, hanem amikor a jelek (a Gesta) tanúsága szerint megindul a szóbeli költői anyag — tudósán „lenéző”, de mégis termékenyítő — adaptációja, „magasabb”, latin írásbeliségbe való fölvétele is. Lm nmz S'Zmt oU tßmi klf álty (uuLejpÁM (Gaude mater Hungária) örvendj anyánk, magyar haza, fiad dicséretét dalold, zengjen dicséneked szava hozzá, ki mindig pártfogolt. lékünkből, a Codex Albensis-ből került elő. (Ezt a kódexet, amely a grazi egyetem könyvtárában található, Mezey László professzor fedezte fel, éppen a kódex leírásában szereplő Szent István ünnepre figyelve fel.) Ez a legrégibb zsolozsmaszöveg meglehetősen általános mintákat követ, nyilván a szentté avatás idejéből való, de néhány sajátosan magyar színt is tartalmaz szent királyunkról. Köztük a legszebb az Ave beate rex Stephane kezdetű antifona: (A magyar fordítás az Érdy-kódex fordításának mai átírása.) Üdvözlégy boldog Szent István király, te népednek nemes reménysége. Üdvözlégy mi megtérésünknek bizony doktora és apostola. Üdvözlégy minden szentségnek és igazságnak fényes tüköré. Te miattad hittünk Krisztusban, te miattad üdvözülünk is Krisztusban, imádj te népedért, kérünk, imádj a papságért, hogy egy ellenség se légyen ragadozó ez te néped között. A második, egy verses zsolozsma a XIII. század negyedik negyedében, Kun László uralkodása idején keletkezett, s magán viseli az akkori belpolitikai küzdelmek vonásait is. Irodalmilag ez a legkiválóbb, a középkori latin nyelvű költészetünknek egyedülálló remeke. Ez a zsolozsma rendkívül szép versekben olyan Szent István képet ad, amelynél hűségesebbet' és megragadóbbat azóta sem tudott felmutatni irodalmunk. István király ebben a zsolozsmában az Isten küldötte, emberségben és szentségben legkiválóbb minden magyarok között, olyan király, akire éppen szüksége volt korának. Ez a Szent István kép elsősorban Kun Lászlónak volt címezve, aki bizony egészen más voy, mint őse, hiszen szertelenségéről és kicsapongásairól ismerték messze idegenben is. Vele szemben az eszmény, akit neki is követnie kellene, Szent István: Emlékkő az arácsi templomból Részlet Malalas krónikájának oxfordi kéziratából Szent István király temetése ö néked igaz fényt hozott, hit fényét adta át neked, istenes törvényt alkotott, üdvösség útján vezetett. Ég hírnöke jelezte meg atyjának, hogy születni fog: a vértanú elküldetett anyjához szólni jóslatot. Mint libanoni cédrusok, a gyermek úgy növekedett, s miként előre mondatott, szent Istvánról kapott nevet. Oktatván méltó doktorok avatták műveltségbe őt. S jámbor erkölcse ragyogott már zsengén, férfikor előtt. Már életének hajnalán az üdv igéit hirdeti, s a magyar nemzet, a pogány magát megkeresztelteti. Feltűnt az égi fényesség, s a nép, mely tévelygésben élt, elhagyva sűrű éjjelét Krisztus szent igájába tért. Imádás légyen, tisztelet néked Hármas-Egy Istenünk, segíts elérnünk mennyeket, mit szent királyunk kér nekünk. Amen. (Keletkezett a XIII. század második felében.) Fordította: Csanád Béla ' V i f . s • ' <öp •T^r_ K-0*-4-0 vp p Qű p ó dV^o-Jurrocrpi. ^ 0y&V o JLA—£ fj o O"i ccio o'-cl/xct^A 0 oo p Gacrx o/j UjOoud pp KJ* p G,u i Vs!o u eb op • \ <*. • KJ a \ v j* 1 £ou brau arx^cLA-rro p juubro^ kk-b h autr o vp/ jeLucr. pn arfry ’ (fir oiqlu TOXOljuu po l.ai/m 1A QkJ * )c ouULcjjulOp á \ V ✓ r / . |a~ '' « Gu-rrau* U crc*p> «yx-p cuf/y, p/u IcTp* # opauu byj u_o cücto p oo« - y\c%j^—o fj v|ár c*-p/ -tpouu •T^op. i^oíql-/ i y 6
