Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1971-08-20 / 17. szám

IRTA: GYÖRFFY GYÖRGY EGYETEMI TANÁR

1000 évvel ezelőtt a bizánci és német-római császárság határain kívül maradt kelet- és észak-európai népek életében sorsdöntő változás következett be. Azok a népek, amelyeknek vezetői erős katonai kísérettel rendelkeztek: dánok, norvégek, svédek, oroszok, csehek, lengyelek és magyarok, közel egyidőben államot szerveztek és felvették a kereszténységet. Ez az Európa arculatát megváltoztató fordulat belső fejlődés és külső hatások eredménye volt. Csak olyan nép tudott tartós államot létrehozni, amely a gazdasági és társadalmi fejlődés bizonyos fokát elérte és uralkodórétege belső erőforrásokból tudta stabilizálni uralmát. Az uralom stabilizálására azonban a gazdasági előfeltételek nem voltak elegendők; az uralmat ideológiailag is stabilizálni kellett s erre a középkori Európában a Volgáig a kereszténység, azon túl az iszlám mutatkozott a legalkalmasabbnak.

Amint Cseh- és Lengyelországban, Magyarországon sem egyetlen történelmi személyiség nevéhez fűződik az új rend bevezetése. Magyarországon a X. század közepétől mutatkoznak olyan jelek, amelyek arra vallanak, hogy az uralkodó maga és kísérete fenntartására nem volt a zsákmányoló hadjáratokra és azok által kikényszerített adókra utalva. Fájsz idejében épült ki a szolgálónépek szervezete és jött görög püspök Magyarországra; e kezdeményt 955-ben a Lech mezei csatavesztés elmosta, viszont a nyugati kalandozások abbahagyása siettette a belső fejlődést. Az új fejedelem, Tak-r sony, a környező szláv országok távolsági kereskedelmébe bekapcsolódva vámokkal, valamint ezüst- és lóexporttal pótolta az elmaradt külföldi adót. A Bizánc elleni kalandozások 970-ben történt abbahagyásával pedig Géza volt az, aki a katonai kíséretet szolgagazdaságokra telepítette. Miután követeket küldött I. Ottó császárhoz, nyugati püspököt kapott és elindította a térítést Magyarországon. Géza központosító törekvései teremtették meg az előfeltételeit István király államszervező munkájának.

Szent István születése időpontjáról biztos adat nem maradt; biztosan csak annyit mondhatunk, hogy ez a 970-es években történt.

Amint elérte a 15 éves kort, apja utódjává jelölte, majd 996-ban feleségül kérte számára Civakodó Henrik bajor herceg leányát, a buzgón vallásos Gizellát, aki több mint négy évtizeden át állott férje oldalán.

Midőn István apja fejedelmi székét elfoglalta (997), először egyeduralmát kellett biztosítania és apja véres centralizáló küzdelmeit kellett folytatnia. Pogány nagybátyja, Koppány a seniorátusi trónöröklés jogán a trónt és a levirátus jogszokása szerint özvegy anyját feleségül követelte magának és haddal támadt a fejedelem várára, Veszprémre. Az ifjú fejedelem német lovagokkal erősített serege leverte Koppányi.

Midőn az 1000. évben a római pápától koronát kapott és elkötelezte magát a latin egyházszervezet berendezésére, két magyar törzsfővel találta magát szemközt, akik a bizánci görög egyházhoz csatlakoztak. Először anyai nagybátyja, az erdélyi Gyula ellen küldött sereget, s bár legyőzte őt, megbocsátott neki. Ezt követően az Al-Dunánál lakó másik törzsfő, Ajtony ellen fordult. A király vezérei Ajtony „fekete magyarokból” álló seregét megfutamították; a törzsfő menekülés közben lelte halálát.

Ezek a harcok teremtették meg az előfeltételét az egységes állami és egyházszervezet kialakításának.

Ami az államot illeti, korábban azt hitték, hogy ez az építmény minden előzmény nélküli szervező munka eredménye. Egyetemes társadalomfejlődési példák nyomán arra az eredményre jutottunk, hogy a magyar államszervezet közvetlen előzményei magában a magyar társadalomban lelhetők fel és az államszervezéshez az alapot belső fejlődés teremtette meg. Szent István műve e téren lényegében a nemzetségi szervezetnek területi szervezetté, a nemzetségfők uralmi területének vármegyévé való átállítása volt. A forrásokból igazolható, hogy István király, a törzsfőktől és nemzetségfőktől elkobzott földvárakba ültette első ispánjait és többnyire ezekről nevezték el a várat és megyéjét, pl. Hont, Csanád, Szolnok. A nemzetség területének átlag kétharmad részét a király birtokba vette; egyharmadot a vár comese alá rendelt és ide telepítette a vár őrizetére rendelt katonák falvait; a másik harmadát a rajta élő szolgáló népekkel a királyi udvarházak szolgálatára rendelte és csak egyharmadot hagyott meg magánbirtokban.

Szent István műve az volt, hogy az elődei által megkezdett félbarbár belső rendezést magasabb szinten fejezte be, és az egész országra kiterjedően egységes szervezettel látta el.

ö építette ki az állam ideológiai támaszát, az egyházat is. Miután III. Ottó császár támogatásával koronát kapott II. Szilveszter pápától és 1001. január 1-én királlyá koronáztatta magát; székhelyén, Esztergomban érsekséget állított fel és megkezdte tíz püspökség szervezését. Püspöki székhelyet ott állított fel, ahol a királyi család valamelyik tagja szálláshelyét tartotta és vitézei biztonságot nyújtottak az egyházfőnek is. A térítés és a templomépítés a várispánok oltalma alatt indult el; elrendelte, hogy minden tíz falu építsen magának templomot.

A pogány magyarok nehezen, zúgolódva hajlottak az új hit felé, amely még termelvényük tizedét is megkövetelte. Szent István a templombajárást azzal segítette elő, hogy vasárnapra tette a vásárokat (ezért nevezik magyarul a vasárnapot máig vasárnapnak, ami eredetileg vásárnapot jelentett), és helyét a templom melletti téren jelölte ki. A harang kondultával a térről beterelték a népet az ige hallgatására. A rendszeres vasárnapi vásározás megkönnyítette a vásárvám szedését is, ami a király kincstárát gyarapította. A vásárokon hozták forgalomba az új ezüst dénárokat, amelyeknek verését regensburgi minta nyomán István király rendelte el.

Az új rend két törvénykönyvben nyert szentesítést. Ezekben történt intézkedés az egyház működésének biztosításáról; a királyi és magántulajdon védelméről, ahol is elsősorban a feudalizmus alapjait jelentő földbirtok és a rajta élő népek tulajdonáról volt szó. Emellett intézkedett törvényeiben a leggyakrabban előforduló bűncselekmények és vétkek büntetéséről is, így a vérontás és házratörés különféle fajtáiról, a cselszövésekről és hamis vádaskodásról, végül a nők jogi helyzetét érintő cselekményekről mint pl. a leányrablásról és a feleség elhagyásáról, de foglalkozott két ízben az özvegyek és árvák védelmével is.

Ha Szent István két törvénykönyvét összehasonlítjuk a korabeli nyugat-európai törvényekkel, azt tapasztaljuk, hogy a magygr törvényhozó a nyugati törvények és zsinati határozatok végzéseit szem előtt tartotta, sőt több helyen szó szerint merített belőlük, de ilyen esetekben is alkalmazta azokat a magyar viszonyokra.

István király törvényei szigorúak voltak, amennyiben a kor szigorú törvényhozását tükrözik. A magyar szokásjog tükröződik a „szemet szemért, fogat fogért” elv alkalmazásában, amikor a mást megcsonkító embert ugyanazon testrésze csonkítására ítélte (II. 13. §); a frank törvényhozásban ugyanis a csonkítást pénzért meg lehetett váltani. Ettől eltekintve István király törvényei humánusabbak voltak a korabeli Európa törvényeinél. A burgund törvény szerint a tolvaj rabszolga halállal bűnhődik; István ezt úgy enyhítette, hogy csak a harmadszori visszaesőt sújtotta halálbüntetéssel (II. 6. §).

Az a körülmény, hogy István király törvényhozása a szomszédos' államokhoz viszonyítva humánusabb volt, és a szigorú, de igazságos törvények betartását a király hatalma országszerte biztosítani tudta, messzemenő következményekkel járt. Ha Magyarország gazdasági és kulturális fejlettség tekintetében nem is tudta felvenni a versenyt a nagy múltú európai országokkal, jogbiztonság tekintetében az élre került a középkori Európában. Ez eredményezte, hogy Európa minden részéből megindult a bevándorlás Magyarországra és itt a legkülönbözőbb nemzetiségűek, vallásúak és foglalkozásúak megtalálták boldogulásuk helyét.

A magyar krónika és Szent István legendái egyaránt kiemelik, hogy az időben özönlöttek a különféle jövevények (hospes-ek) Magyarországra. Még inkább kifejezésre jut ez azokban az intelmekben, amelyeket Szent István fiához, Imre herceghez intézett, s amelyeket egy korabeli udvari klérikus foglalt írásba.

Az intelmek VI. fejezete a hospesek megtartásával és istápolásával foglalkozik. Ebben foglaltatik a következő nevezetes és sokat idézett mondata: „minthogy különböző tájakról és országokból jönnek hospesek, eltérő nyelveket és szokásokat, különféle tudást és fegyvereket hoznak magukkal; mindezek gazdagítják az országot, felemelik az udvart és elrettentik a külföldiek kevélységét. Az egy-nyelvű és egy erkölcsű ország ugyanis beteg és erőtlen”.

Ezt a passzust sokan úgy magyarázták, mint a bölcs nemzetiségi politika első megnyilvánulását. A középkorban azonban nemzetiségi kérdés még nem volt, s így Szent István szavai nem értelmezhetők „kisebbségekre".

Itt inkább a középkori központok nemzetköziségéből származó előnyről van szó.

A Szent István-kard (Prága, Dóm-kincstár)-i*

Magyarországon a beköltözést elősegítették a király házassági kapcsolatai a szomszédos országokkal. Német, olasz lovagok, papok és kézművesek vándoroltak be.

Sajátos értelmezést nyertek az észak felé mutató régészeti kapcsolatok. Az a körülmény, hogy István király ezüst dénárai az északi és keleti tenger környékén a Fareer-szigetektől a Ladoga-tóig elterjedtek, valamint az, hogy a Dunából díszes viking fegyverek kerültek elő, nem csupán kereskedelmi kapcsolat eredményei. István király testőrsége ugyanúgy normann-varégusz zsoldosokból állott, mint a kijevi és bizánci testőrség.

Skandinávián és Kijeven át érkezett Magyarországra két angol királyi sarj is; Eadmund Ironside két fia, Eadmund és Edward. Eadmund Magyarországon halt meg, Edward azonban itt vette feleségül Agathát, itt születtek gyermekei, köztük skóciai Szent Margit, akikkel négy évtizedes számkivetés után, 1057-ben tért vissza Angliába. Tartózkodásuknak Magyarországon egy sajátos emléke maradt; a magyar királyo kát ezután az angolszász koronázási ordo szerint koronázták.

István király kereste a jó viszonyt a szomszédos szláv országokkal is, és ha ez nem mindig sikerült, abban nem ö volt a hibás. István egyik nővére Boleslaw Chrobry lengyel fejedelemhez ment nőül. ez azonban magyar feleségét gyermekével együtt még Géza idejében eltaszította, hogy mással kössön házasságot. Az természetes, hogy az asszony gyermekével hazatért, viszont István keresztény rendjének következménye, hogy Cseh- és Lengyelországból Magyarországra költöztek Szent Adalbert közvetlen munkatársai; s ezeket további bevándorlók követték.

István másik nővérét a bolgár trónörökös űzte el, hogy egy görög rabnővel éljen együtt. Ez a nővér is Magyarországra menekült fiával. A magyar—bolgár viszony megromlása Bulgária számára végzetessé vált. Éppen abban az időben következett be. amikor II. Bazileiosz görög császár, aki kortársaitól a „bolgárölő” melléknevet kapta, Bulgária elleni hadműveleteit elkezdte. A két évtizedig tartó és Bulgária önállóságát megszüntető háborúsághoz a császár István király támogatását is elnyerte.

Ennek a szövetségnek egyébként egész Európa számára nagy jelentőségű eredménye lett. 1018-ban, amikor Bizánc és Magyarország határa az Al-Duna és Száva vonalán állapodott meg, István király megnyitotta a Jeruzsálembe vezető szárazföldi zarándokutat Magyarországon át. Ez a rómaiak alatt használt ókori út a népvándorlás elindulásával szűnt meg és hat évszázados szünet után ekkor nyílt meg újból. Jelentette pedig az azt, hogy a zarándokok nem voltak többé a hajósok kapzsiságának és a kalózok veszedelmének kitéve.

Az európai kultúrvilág háláját a kortársak dicsérete zengi. Odilo cluny-i apát, a szerzetesi reformmozgalom francia vezéralakja, István királyhoz intézett levelében ezt írta: „Hogy lelketekben mekkora szenvedély árad isteni vallásunk tisztelete iránt, csaknem az egész világ hirdeti, de különösen azok tettek rólatok igen bőven tanúságot, akik az Űr sírhelyétől visszatértek”.

A zarándokút megnyitása nem csupán vallásos cselekmény, hanem okos gazdasági lépés is volt. A zarándokút a kelet—nyugati kereskedelem fő szárazföldi ütőere volt. A távolsági kereskedők Magyarországon átmenve vámot fizettek, ami a királyi kincstárt gyarapította.

István király adminisztrációjával is alkalmazkodott az új forgalmi úthoz. Mivel az új zarándokút Pannóniát a legrövidebb vonalon szelte át és elkerülte Esztergomot, új világi székhelyet létesített Székesfehérváron és itt építtette fel azt a bazilikát, amelyet királyi kápolnának és temetkezőhelynek szánt.

Szent István képe egy XV. századi miseruhán (esztergomi székesegyház)

Esztergom és Székesfehérvár mellett a püspökségek és apátságok lettek a nyugati kultúra szétsugárzói; a monostorok közül Pannonhalma közvetítette a montecassinói bencés művelődést.

István király minden békeigyekezete mellett belesodródott szomszédok elleni harcokba.

A Bulgáriával való rossz viszony után volt lengyel sógorával is ellenséges viszonyba került. Német sógora, II. Henrik halála után az új német császár, I. Konrád intézett támadást Magyarország ellen hűbéresével, Boleszláv cseh herceggel együtt. Végül Erdélyben véres harcot kellett vívnia a betörő nomád besenyőkkel.

István, a templomépítő és törvényhozó a csatatéren is sikeresnek bizonyult; minden hadjáratában győztes maradt.

Hogyan tükröződik a nagy uralkodó képe az utókor felfogásában ?

István király egyetlen fia és trónjának örököse, a szent életű Imre, 1031-ben meghalt. Mivel István féltette a frissen szervezett keresztény egyház ügyét a soron következő unokaöccsétől, a görög keresztény nevet viselő Vazultól, mellőzte őt, és nővére fiát, a velencei Orseolo Pétert jelölte utódjának. A mellőzött Vazul összeesküvést szőtt, mire az udvar küldöttei megvakították. István halálát és Péter uralomra jutását országos zűrzavarok követték, mely pogánylázadásba torkollott. Ebben a helyzetben hívták haza Vazul külföldre menekült fiait és 250 éven át az ő leszármazottaik viselték a koronát.

A Vazul-fiak számára István gyűlölt, kegyetlen uralkodó volt, ugyanakkor az ő koronája örököseinek tekintették magukat. Ez eredményezte, hogy amikor az első magyar krónikát, tulajdonképpen a Vazul-ág történetét megírták, Istvánról viszonylag kevés szó esett, amelyben a kegyetlenség és szentség vonásai változnak. Az 1083 előtt írt nagyobbik Szent István legenda, amely abból a célból készült, hogy Rómában a szentté avatást engedélyező zsinaton felolvassák, az erényeket és csodának tekinthető eseteket emeli ki, amivel megvetette az alapját az irodalomban a vértelen szent ábrázolásának. Az egymást másoló krónikák azonban továbbra is őrizték a kegyetlenség vonásait.

E tág skálájú jellemzésből az utókor mindig azt ragadta ki, amely a célnak megfelelt. Az objektív képre törekvők István jellemzéséből főleg egy feloldhatatlannak látszó ellentétet emeltek ki: valaki nem lehet egyszerre szent és kegyetlen, s ha a szentség képét vallásos szövegek őrizték meg, ezt nyilván a vallásos nemzeti propaganda szülte.

Az ellentét azonban nem feloldhatatlan, hiszen minden szent ügy következetes megvalósítója szükségszerűen emberi sorsokba ütközik: Űjat építeni nem lehet a régi lerombolása nélkül, kereszténységet terjeszteni nem volt lehetséges a pogányság elleni harc nélkül. Magyarországon ezt a kemény munkát már nagyrészt elvégezte Géza, de maradt Istvánnak is gyomlálni valója, főleg uralkodása elején.

Ha ezeken az általánosságokon túlmenőleg a kortársakat vallatjuk meg István egyéniségét illetően, a mélyen vallásos profil válik dominálóvá.

Az viszont már nem vallásos buzgalmat, hanem humánus magatartást tükröz, amiről Thietmar, a minden idegent keményen megitélő szász püspök beszámol, amikor István eljárását jellemzi nagybátyjával szemben, aki az ellenséges lengyel fejedelem szolgálatába állt: Gyula — úgymond — „midőn feleségét a fogságból nem válthatta ki, ellenségétől, unokaöccsétől mintegy ajándékképpen megkapta. Sohasem hallottam valakiről, aki így kímélte volna a legyőzöttet”.

Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy a német kancelláriáról Magyarországra jött császári írnokok, akik István király okleveleit fogalmazták, a király jelzőit feltüntető formulájában a német király „legdicsőbb” és „legyőzhetetlen” jelzője helyett István neve mellé a „jámbor” és „legkegyesebb” jelzőt írták, akkor nem lehet vitás, hogy István a kortársak szemében a rex pius et pacificus, a keresztény uralkodó ideáltípusának a megszemélyesítője volt. A XI. században a kereszténység ügyéért aktívan tevékenykedő papok és uralkodók még életükben megkapták a „szent” jelzőt: a tihanyi alapítólevél írója pl. beatissimusnak írta az összeírást végző Miklós püspököt, a zárai apátnő pedig Könyves Kálmánt még életében sanctissimusnak. István 1083-ban történő szentté avatásában tehát nem vallásos propagandát kell látnunk, hanem a kor nyelvén egy olyan jelzőt, amelyet a nagy király még életében kiérdemelt. Kiérdemelte egyéniségével, amelylyel népünk fennmaradását egy évezreden át biztosította.