Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1971-08-07 / 16. szám
„Lepje meg magyarországi ismerőseit! Megbízásait teljesíti, ajándék- és virágkttldeményeit ön helyett megvásárolja és a kért címre szállítja a BOY SZOLGÁLAT! CÍM: BUDAPEST, VI., BAJCSY-ZSILINSZKY ÜT 20. TELEFON: 123—523, 290—290 Kozári Zoltánná a magyar szöveg olvasását segíti Nemrég Indulatos vita zajlott le Különböző napi- és hetilapjaink között Joe Bugner 21 éves, Angliában élő, magyar származású, nehéz súlyú profi ökölvívóbajnok körül. A Hétfői Hírek sportrovata megemlítette, hogy a híres bokszoló Szőregről — kisfiúkorban — került ki Nagy-Britanniába. Leírta karrierjét; örömmel ismertette a fiatal honfitársunk sportsikereit. A Népsport egy glosszát közölt, amelynek szerzője megrótta a hétfői lap cikkíróját: lelkendezéssei vádolta; holott — szerinte — semmi közünk Joe Bugnerhez. Az Élet és Irodalom cimü hetilap népszerű „Véleményünk szerint” rovata is hozzászólt a témához és a Népsportnak adott igazat. A jelenség önmagában nem túl érdekes, de túlmutat önmagán; a magyarságtudat és a nyugaton élő magyarsággal való kapcsolat mély rétegeit érinti, ezért érdemes és szükséges foglalkozni a vita elvi és gyakorlati tanulságaival. (Az alábbi írást egyébként a Magyar Nemzet 1971. Július 4-1 számából vettük át.) Már túljutottunk a világot járó magyar tollforgatók „mindenki magyar” típusú anekdotáinak korszakán. Ezekben az volt a közös, hogy a legváratlanabb helyen és időben — a Pamir tetején, egy csendes-óceáni korállszigeten vagy egy sivatagi teve hátán — megszólal valaki, aki természetesen magyarul beszél, káromkodik, pesti viccet kér vagy mesél. Túl vagyunk a honfibútól terhes írásokon, amikor az amerikai vagy ausztráliai apák szégyenkezve vallják be, hogy gyermekük már egy szót sem beszél magyarul, a kegyetlen évek nyomát is elmossák a magyar származásnak. Az életben ugyanis más lett a jellemző, más a tipikus. A szétszakadt családok közt állandó lett a kapcsolat, természetessé váltak a kölcsönös utazások. A tartós értékválság, amely a Nyugat szinte minden erősen vagy közepesen fejlett országában, az ifjú nemzedékek tagjaiban tömegesen keltette fel a vágyat, hogy más értékekkel is megismerkedjenek, gátlások nélkül keressék az európai származás forrásvidékét, ráleljenek az apáik által elhagyott népre, nemzeti kultúrára. A harmadik generáció fokozott érdeklődése — és ez a magyarokra is vonatkozik — a leszármazási nemzet iránt világjelenséggé vált. A mi helyzetünk egyébként sajátos: alig van nép, amelynek a lakosság számarányához képest ilyen nagy tömegű emigrációja van. Másfél millió magyar származású embert véve alapul — ez a kiinduló adat viszonylag pontos — a szülőföld lakosságának 15 százaléka él ma a Nyugat különböző országaiban. És megérkeztünk a vita lényegéhez: leírjuk ezt a másfél millió magyart? Kezdjük . eszmefuttatásunkat a következő kérdéssel: ki a magyar most? Hol húzzuk meg a határt? Ez nem állampolgársági kérdés. A magyar törvények ugyanis elismerik a kettős állampolgárságot, vagyis a kivándorolt vagy emigráns magyar megtarthatja magyar állampolgárságát — az elnyert idegen állampolgárság ellenére — addig, amíg az Elnöki Tanács esetleges lemondásához hozzá nem járul vagy nép- és nemzetellenes magatartásáért az Elnöki Tanács ettől meg nem fosztja. A magyar származás elismerése nem is politikai állásfoglalás következménye. Az ellenségről megmondjuk, hogy ellenség, de a magyar származás és a magyar nép érdekei ellen való aknamunka két dolog: nem tartjuk jó magyarnak, de nem vonjuk kétségbe származását. Mit mond a statisztika, a demográfia tudománya? Az USA 19ö0-as népszámlálása az amerikai nép nemzetiségi hovátartozását négy kritérium alapján állapította meg. Ennek folytán magyar az, aki maga Magyarországról vándorolt be, vagy aki az USÁ-ban született, de legalább egyik szülője magyar. Akinek anyanyelve magyar. Van egy szubjektív mérce is: magyarnak vallotta magát. Vagyis van egy objektív és egy szubjektív oldal. (A marxizmus a társadalmi jelenségek objektivitását azzal magyarázza, hogy az ember nem választja szabadon a környezetet, a kort, amelybe beleszületik, hanem készen kapja.) Aki tehát magyar családba születik, akinek legalább egyik szülője magyar, az magyar származású, függetlenül attól örül-e neki vagy sem. Ennek elismerése, megírása nem törleszkedés: ez ténykérdés. Joe Bugner tehát magyar származású, és ennek elismerése nem tolakodás, nem lelkendezés, nem sérti meg a nemzeti büszkeséget. Egészen más dolog a személyes érzelmek, az öntudat oldala. Ebben az összefüggésben már az a fő probléma, vállalja-e származását, büszke-e rá, hangoztatja-e. Ha igen, örülhetünk ennek, vagy búsulhatunk rajta; attól függ, milyen teljesítmény van mögötte. Tudományos, művészi, sportérdemek, vagy szürke mindennapok, vagy ellenkezőleg, fekete bűnök. És ez az oldal se egyszerű képlet. Illyés Gyulát senki sem vádolhatja a nemzeti önérzet „hiánybetegségével”, de tapintatlan törleszkedéssel sem. A költő pár évvel ezelőtt részt vett egy ünnepségen a párizsi Magyar Házban és meglepetve tapasztalta, hogy az ottani magyarok gyökeres francia hozzátartozóiból milyen lelkes és hűséges pártoló tagok váltak, akik vállalják ezt a tiszteletbeli magyarságot az önkéntes választás alapján. A magyarság mint választott nemzeti keret nemcsak túlmegy a származás objektív jegyén, de lényegesebb, fontosabb is annál. Ez, mint az eddigi fejtegetésekből is kiderül, nem csupán nyelvtudás dolga, bár sok esetben ez a magja. Néhány évvel ezelőtt felkavaró és nagyszerű élményben volt részem a kanadai Montreálban. Egy magyar egyesület rendezvényén találkoztam két családdal. Az egyik családfő — magyar, textiltechnikus feleségül vett egy Németországból bevándorolt asszonyt, akinek bátyja az egyesületben ismerkedett meg egy magyar lánnyal és az ismeretségből házasság lett. Együttlétünk alkalmából a két német testvér élénken részt vett beszélgetésünkben magyarul. Nagy vitába keveredtek egymással a mai Magyarországról, ugyancsak magyarul. Mindketten házastársuk kedvéért tanulták meg nyelvünket. És mit szóljunk történelmünk olyan nagyjairól, mint Bem apó, vagy akár Damjanich, aki a vértanúságot is vállalva azonosult nemzeti szabadságharcunkkal. Petőfi számára nem költői fordulat volt, amikor így írt: „Ha nem születtem volna is magyarnak, / E néphez állanék ezerszer én.” Szinte restelkedem, amikor e kitérő után Joe Bugnerhez térek vissza, aki egy tévé-interjúban büszkén vállalta magyar származását. Hivalkodni nem kell, lelkendezni felesleges, de letagadni nincs okunk. A származás valóságos tény: van, akár tetszik, akár nem. Ha pedig valaki vállalja magyarságát és teljesítménye révén kiérdemelte tiszteletünket, nyugodtan büszkék is lehetünk rá. Fontos a tisztánlátás, mert kétféle véglet tapasztalható. Az egyik „vér nem válik vízzé” felkiáltással eltúlozza a származás tényét, mintha önmagában a forrás meghatározhatná egy folyó hordképességét vagy a torkolatot. Az ilyen nézetek végül valamilyen formában fajelméletté fajulnak. A másik véglet szintén hibás. BezárFrittmann Lászlóné órát tart a burgenlandi fiuknak Játsszunk magyar órát! célját: „Azt hiszem, ez az első ilyen kísérlet a világon. A Burgenlandból érkezett gyerekek nem sokat tudtak magyarul, mikor ide jöttek. Néhányan tanultak már valamit a nagyszülőktől, az iskolában, de ez egyáltalán nem volt valami rendszeres tudás. Volt, aki a szemüveget ókulának mondta, ahogy otthon, a nagypapától hallotta. Itt természetesen összekerültek a magyar kispajtásokkal, s mivel a gyerek sehol nem tanul meg jobban egy nyelvet, mint játék közben, néhány nap elteltével már jól megértették magukat egymással. Ezenkívül természetesen tartunk magyar nyelvi órákat is. Mindenképpen igyekszünk azonban, hogy ezek az órák játékosak legyenek, hiszen nyár van, s nem akarjuk gyötörni a fiúkat, lányokat. Azt hiszem, a gyerekek nagyon szeretik a magyarórákat, még a Balatonból is könnyen kijönnek, ha magyaróra következik. Azonban nemcsak szervezett órákat tartunk. A múltkor voltunk például Tihanyban, hajókiránduláson. Viszszafelé a hajó szélbe került, nosza, elő a kisszótárt, s egy csomó új kifejezést tanultunk meg a viharral kapcsolatban. Ez bevált recept nálunk: az éppen történő események apropójára gyűjtjük az új szavakat. Volt nap, hogy harmincnégy magyar kifejezést tanultak így meg a gyerekek.” A táborba ellátogatott Lörincze Lajos professzor is. ö ezt mondta: „Az első anyanyelvi konferencia célul tűzte ki, hogy eszközöket, módszereket keres arra, hogyan lehetne minél hatásosabban tanítani a magyar nyelvet a külföldi honfitársak gyermekeinek. Azt hiszem, ez a legjobb módszer. A gyerekek itt egymástól tanulják az élő nyelvet, s közben percig sem érzik iskolaízűnek. Természetesen közrejátszott e kísérlet sikerében a jó idő, a földrajzi közelség is. Ügy érzem, érdemes ezt a kezdeményezést folytatni, fejleszteni.” A Magyarok Világszövetsége képviseletében meglátogatta a tábort Czidor János főtitkárhelyettes is. A gyerekek kis bemutató órát rögtönöztek, elmondták a tanult verseket, elénekelték a dalokat. Talán itt-ott még kissé nehezen illeszkedtek az ajkakra Petőfi és Arany szavai, néha érződött egy kis akcentus. De minden tanulás próbája a gyakorlat, s ez itt hamar bekövetkezett. A tábor sarkán autóbusz tűnt fel, s a kiszálló utasok láttán egyszeriben vége szakadt az óra komoly fegyelmének. A szülők érkeztek meg. Petőfi verssorából — „csüggtem ajkán szótlanul, mint a gyümölcs a fán” — csak a „szótlanul” nem volt találó. Mert volt ott szó bőven — és nem ám csak német. Szülők és nagyszülők meghatódva nézték, ahogy csemetéjük hirtelen szerzett magyarsággal mutatja meg nekik a tábort, a játékokat, s a frissen szerzett barátokat. —spé— kózik és megtagadja a magyar származású százezreket, mert szüleik elmentek: a nagybirtok nyomása, a szabad levegő hiánya, az üldözések miatt, vagy kalandvágyból. Mérlegelni kell a körülményeket, amelyek kivándorlásra vagy emigrációra késztetik az embereket és főleg mai tetteiket, viszonyukat a mai Magyarországhoz, magyarságtudatukat a jelenben. Ne büntessünk hetedíziglen! E tömegeket elvesztettük, veszteségünket ne tetézzük elzárkózással. Ne mondjunk le azokról a százezrekről, akik szinte „hivatalból” legközelebb vannak hozzánk és leginkább segíthetnek a magyar kultúra, a magyar nép eredményeinek megismertetésében és megbecsültetésében, mert ez közös érdekünk. Sikereink megerősítik az ő tekintélyüket is, eredményeik visszahatnak ránk. Különböztessük meg a két oldalt: a magyar származás tényét, amely tudományosan bizonyítható adottság, függetlenül attól, hogy ismeri-e a második vagy harmadik nemzedék saját maga, vagy elismerjük-e mi. A másik, oldal öntudat, magatartás, választás és vállalás is. És ha ez egyben eredményekkel is párosul, örüljünk ennek — szerényen és tolakodás nélkül —, mert a kétféle nemzeti kultúra, a családban kapott és a befogadó országban szerzett, a két közeg természetes feszültsége is hozzájárul közvetve a kiemelkedő vagy tiszteletre méltó teljesítményekhez. Ez vonatkozik Joe Bugnerre is. Szántó Miklós 0!0-0-0t0 Nem, nem tévedés a dm. Valóban akadt harmincnyolc gyerek, aki minden nógatás nélkül kiszaladt a nyári Balatonból, és nevetve, jókedvűen ment magyarórát „játszani”. Persze, ez elsősorban nem a gyerekek, hanem a pedagógusok érdeme. Mindez persze egészen természetesnek tűnt a balatonlellei úttörőtáborban, ahol a százhatvan magyar úttörővel együtt nyaral a már említett harmincnyolc kisdiák. Harmincnyolcán, Burgenlandból, Ausztriából, s ha már bemutattuk a táborozókat, illő, hogy ideírjuk az áldozatos munkát végző pedagógusok nevét is: Szabó István táborvezető, az Üllői úti általános iskola igazgatója, Frittmann Lászlóné és Kozári Zoltánná, a burgenlandi gyerekek tanárai. S az Ausztriából érkezett kísérő tanárok: Lányai László, Ochsenhoffer János, Moór János, Brunner Edit és Tölly Juliska. Frittmann Lászlóné mondja el a táborozás Szakmai beszélgetés. Balról: Lörincze Lajos, Moór János és Lónyai László (Novotta Ferenc felvételei) 11 yYVVVV Y
