Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1971-08-07 / 16. szám
A városi tanács épülete HATARVAROS Turisták a határon désre. Kényelmesen gördül át a hosszú és karcsú hídon a svéd busz, lenn a betonlábak közt pedig andalogva futott a Duna felé a szelíd kis Ipoly, mintha már megtanulta volna, hogy a gátépítés véget vetett a fiatalos rohangálásoknak és tavaszi kártevéseknek. A határállomás környékén palóc népviseletbe öltözött menyecskék ápolták a virágokat s egyszeriben a fényképezőgépek és filmfelvevők kereszttüzébe kerültek, de magától értetődő természetességgel, szerény és kedves mosollyal állták a pergőtüzet. Az embernek az a gyanúja támadt, hogy a városi tanács azért bízta meg ezeket a menyecskéket a virágok ápolásával a határállomás közelében, hogy ezzel a színfolttal köszöntse és búcsúztassa az érkezőket és távozókat. A legidősebb menyecske, mint a virágkertészek szószólója azután úgy nyilatkozott, hogy a külföldiek mindig lefényképezik őket s a legtöbb kedves átutazó elkéri a elmüket és elküldi a színes fotókat. Szlovákia felől zólyomiak érkeznek gyarmati rokonlátogatásra, eminnen pedig az örökfiatal iskolaigazgató megy Besztercebányára az ötéves keresztfiával, aki azzal dicsekedik, hogy már háromszor volt síkiránduláson a Magas- Tátrában s most is azt kutatná, merre van a Lomnici csúcs. Kissé el is szontyolodik az apró világjáró, hogy még messze van és ilyenkor ott is elolvad a hó... Olasz rendszámú kocsival két izmos, fekete fiú érkezik, a kocsi tetején öszszecsukható kajak. Az olasz fiúk a Vágón óhajtanak végigkajakozni s már most aziránt érdeklődnek, vannak e még veszedelmes zúgók, vízesések a híres hegyi folyón. Némiképpen lehangolja őket a hír, hogy a Vágót jórészt már szabályozták, de aztán felderülnek a saját ötletüktől, amely szerint ha rövidebb lesz a Vág végighajózása, hamarabb visszatérnek Budapestre... Dél felé kissé megreked a határállomás forgalma, sorokban érkeznek a csehszlovák, lengyel rendszámú kocsik, irány a Balaton, de jön régimódi Ford kocsiján egy idős norvég házaspár, Görögországba tartanak. Magyar oldalról Svájc felségjelével mikrobusz gördül át a határon, hidrológusokat szállít a Mazuri tavakhoz tudományos kutatómunkára, mert annak most van az idénye. — A közeli Parassapusztán létesített új határállomás — mondják Gyarmaton bizonyos enyhe nehezteléssel — némiképp csökkentette városunk határforgalmát, mert onnan jobb és rövidebb út vezet Besztercebányára és a Tátrába, de azért nem panaszkodunk... Délután kettőkor benéztünk az Ipoly Szálló éttermébe. Minden asztal foglalt volt s öt asztal közül háromnál külföldiek ették a palóclevest, a nógrádi lacipecsenyét. Nem, azt igazán nem lehet mondani, hogy Balassagyarmatnak, a kis határvárosnak oka volna a panaszkodásra. Baróti Géza A sorok írója legutóbb télidőben járt Balassagyarmaton, amikor hó alatt roskadoztak a vén háztetők, az Ipoly jégtáblákkal csörömpölve osont el a városka mellett s a határállomáson oly ritkán húzták fel a sorompót, mintha száz évvel visszaforgott volna az idő kereke. Határozottan Krúdy Gyula századvégének hangulata uralkodott a városkában — a nagy álmodózó egyik „pajkos” rokona errefelé csintalankodott valamikor s akkor azt mondotta a palóc főváros egyik őslakója, szerelmese és patriótája: — Gyertek el nyáron, amikor megindul a népek áramlása. A legújabb látogatás tehát nyárra esett s a látogató első útja abba a hivatalba vezetett — bár a sorok írója nem ben a fürdő selyemzöld vizében nyújtóztak, részben Balassagyarmat nevezetességeivel ismerkedtek, kinek mire volt kedve abban az időben. _A strandfürdő közönsége körében sűrűn lehet hallani idegen szót s a nagy hangzavarból hamarjában ki sem lehetett venni, ki szólongatja az útitársát angol nyelven, ki dicséri a vizet németül, s azt sem lehetet kitudni, ki mikor érkezett s mikor szándékozik tovább utazni a megejtő hangulatú városkából, ahol már az asztali örömök is visszavisszatartják a vendéget. A palóc fővárosban igen jól főznek a vendéglősök s van a palóc konyhának egynéhány nevezetessége, amit az országban kevesebben ismernek, mint külföldön. Mesélnek itt egy francia ínyencről, aki merő vékedveli különösképpen a hivatalokat —, ahol nyilvántartják a gyarmati utcák macskakövein átkocogó nyári forgalmat és aziránt érdeklődött, 1971. eddig elpergett hónapjai alatt hány nemzet fiai fordultak meg a határvároskában? — Kerek hatvan náció tisztelte meg eddig hosszabb rövidebb ideig tartó látogatásával a városunkat, a határátlépők száma pedig százezrekkel mérhető. Szép strandunk mellett megnyitottuk a kempinget, ahol szívesen ütik fel sátrukat a nyári vándorok, de ugyanott faházakat is bérelhetnek s a bungalók lakói rendszerint néhány napig maradnak, míg a sátorozók másnap reggel tovább vonulnak Budapest, a Balaton, vagy az Adria felé. Sajnos a kis Ipoly Szálló még nem tud megbirkózni a tömeges nyári szállásigényekkel, ezért is föltétlenül szükség lenne mielőbb korszerű szállodára. A látogató tehát elsősorban a kies fekvésű strandon tette tiszteletét, valamint a szomszédos kempingben, ahol — délre járt az idő — már nagy csöndesség uralkodott. Már a kempingben, ahol jószagú szénát gyűjtögetett a gazda, mert a sátorlakók reggel fölszedték a vásznakat, a faházak lakói pedig részAruhéz tétlenségből vetődött Balassagyarmatra, ahol azután megízlelte egy vendégszerető háznál a híres nevezetes palóc levest, majd lelkesen felkiáltott: — Ilyen levesekről írt oldalakat a regényeiben Jean Giono, nála pedig még Hemingway sem írt le ízletesebb leveseket ... És itt maradt egy álló hétig, minden áldott nap másik és másik háznál ízlelgetve a csodálatos palóc levest, majd a búcsúzásnál zavartan ismerte be, hogy most már végképp nem tudja, melyik leves volt az igazi, mert bár mindegyiket palóclevesként adták asztalra, mindegyiknek volt valami sajátos zamata. Ezután a kis kitérő után tegyünk egy másik kitérőt és keressük fel a határvároska határállomását, ahol mostanában igen sűrűn emelgetik a nemzetiszínű határsorompót, annyian érkeznek a szomszédos Szlovákia felől s legalább annyian mennek kifelé. Velünk egyidőben egy sven rendszámú panorámaautóbusz érkezik, amelynek még a jobb oldalon van a volánja, tehát azelőtt állították szolgálatba, hogy Svédországban áttértek volna a jobb oldali közleke-12 A balassagyarmati látogatásról készült elsó beszámolóban a riporter azt próbálta elbeszélni, miképpen nyíltak fel a változás zsilipjei ebben az évtizedek óta egy helyben topogó kisvárosban, hogyan fejlődött az ipar s ezzel egyidőben hogyan szűnt meg az elzártság, a csöndes befelé fordulás. Most e változás nem csupán anyagiakkal mérhető ismérveiről szeretnék szólni, kicsit elvont módon, mégpedig így: miféle különbségeket rejt magában e két kifejezés, „inas” és „szakmunkás tanuló”. Elöljáróban szükséges megjegyezem, hogy Balassagyarmat valamikor híres volt kisiparáról, a hajdani míves céhekből alakult ipartestület a harmincas évek végén hétszáz tagot számlált. Csizmadiák, szűcsök, műbútorasztalosok apró műhelyeiben „készült a világ”, s mivel a városnak egyéb ipara nem volt, tulajdonképpen ezek az apáról fiúra szálló mesterségek jelentették a hagyományt és a kézzelfogható valóságot. Az ipartestüíet kényes volt hírére-nevére, s evégből hozták létre a város közepén a tanonciskolát, amely arra volt hivatott, hogy az inasgyerek a szakmában a mesterektől amúgy is megszerzett fogások mellé elsajátítsák azt a csöppnyi műveltséget, ami minden becsületes iparosembernek kijár. Ez az iskola nem volt túlságosan nagy, s nem is állította túlságosan bonyolult feladat elé a tanoncgyerekeket, akik hetenként néhány órát töltöttek el itt, ha művelődésük a mesternek éppen kedvére volt, vagy az inast valamely sürgős munka éppen nem szólította. Ha szemügyre vesszük az ipariskola történetét, különböző tanulságokat vonhatunk le a múlttal és korunkkal kapcsolatban; szinte azt mondhatnánk, e tanintézet fellendítése vagy visszaesése hűen kifejezi a történelmi időszakok fejlődését és torzulásait. Régóta ismerem azt az embert, aki jelenleg a balassagyarmati szakmunkásképző intézetet vezeti. Többször találkoztam vele a parlamentben, mert három országgyűlési cikluson át a Palócföld fővárosát képviselte ott. Schuchman Zoltánnak hívják ezt a férfit, az édesapja asztalos volt, ő maga mint fiatal pedagógus, negyvenegy esztendeje, tehát 1930-ban került a gyarmati tanonciskolához nevelőnek. Sorsa szinte kézzelfoghatóan tükrözi a tanintézet sorsát, az a majdnem félévszázadnyi idő, amit itt eltöltött, magában rejti az állandóságot, s az állandóság alapjaira épült roppant változást. Valamikor, még az ipartestület idején, az inasok csak a legalapvetőbb ismereteket sajátították el a tanonciskolában. Többre nem is volt szükség. Az a mondás járta akkoriban, a csizmadiát nem segíti, hanem nyomasztja a tudomány. Elegendő a boldogsághoz, ha elsajátítja a szakma csínját-bínját, a pénz megszámlálása különösebb matematikai tudást nem igényel. Az iskola felszereltsége, tantesületének száma és ereje híven kifejezte ezt a szemléletet. Az igazgató egyszemélyben gondnok és pedellus is volt, az oktatás színvonala mondhatnánk, néhány pedagógus lelkiismeretétől és hivatástudatától függött. Ez az időszak azonban híven tükrözte a hagyományokat is; nem akart változtatni, de sorvasztani sem akart. Az ipartestület tőle telhetőén támogatta az iskolát, szegényesen, de igyekezettel. Az inasok elvégezték a szükséges stúdiumokat, aztán a legtöbb közülük csöndben elfelejtette, amit tanult, az tízegynéhány. esztendős gyermekekre amúgy is sokféle baj, keserűség nehezedik, már kamaszkorukra a küzdelem volt jellemző. Sohasem vágytak többre, csak a megszokottra: hogy egyszer majd műhelyük és mesterlevelük legyen. Némelyik a mester szigorától függően 12— 14 órás munka után jutott el az iskolába, s nincs semmi csodálnivaló abban, hogy feje olykor a padra koppant, hiszen az inasra leginkább az volt a jellemző, hogy folyton álmos. Nem ok nélkül viseli az egyik híres magyar festmény azt a címet, az Ásító inas. A háború után, ez a hagyományokból táplálkozó, egyhelyben lebegő állapot semmivé lett. Az ötvenes években elsorvadt a kisipar, a régi mesterek, ha tudtak, vegetáltak, az inasok eltűntek a műhelyekből. Más vidékeken, ahol a nagyipar fejlődésnek indult, természetesen a szakmunkásképzés nem vált lényegtelen üggyé. De Régi és új ötvöződik a város szívében
