Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1971-07-10 / 14. szám

Veres Péter

Veres Péter elárvult kerti asztala

Németh László

Nagy László

Csurka István

Weöres Sándor és Károlyt Amy

^ 11

sének a demonstrálása nem tudja lezárni az ügyet: mindig marad valami — nem történeti — igazsága az elmarasztalt szerzőnek, még akkor is, ha történetileg maga is meghaladja korábbi eszméit. Éppen ez a lényege annak, hogy íróról, mégpedig sokféle írói szerep betöltőjéről van szó, nem politikus tehát, hanem olyan, aki mindig tud mondani valami lényegbevágó kiegészítést a politikailag rögzített — és történetileg érvényes — igazságokhoz.

A politikai-ideológiai tételek felől közelítve nyilvánvaló, hogy lényegében véve három szakasza van Németh László írói pályájának:

— a pályakezdet időszaka a Tanúig, amikor Szabó Dezső gondolatvilága nyomta rá a bélyegét Németh László világszemléletére, tételesen szólva: az ösztönösség és a fajiság;

— a Tanútól a felszabadulás utáni „fordulatig” tart Németh László fő korszaka, amikor a legsajátabb gondolatait, eszméit és hiteit adta hozzá a világ megítéléséhez; tételesen szólva ilyen jelzőkkel illethejük ezt a korszakot: a „minőség forradalma”, a „harmadik út”, a „kispolgári nacionalizmus”, a „marxizmus nélküli szocializmus”, „minőség-szocializmus”, a „szellemtörténet által befolyásolt nemzetifaji romantika”, „revizionista, illetőleg romantikus nyugati orientáció” stb.:

— és az érett kor pályaszakasza: a történetileg adott szocializmus „nagy emberi érdekeivel” való azonosulás, a visszatekintő, összegező bölcsesség és az adott szocializmus világának a helyeslő-korrigáló szemlélete.

Mindezt ilyen egyszerűen is el lehet mondani, de a dolog mégsem ilyen egyszerű. Mód Aladárnak is igaza van, hogy e pályán vaskos ideológiai ellentmondások és tévedések követik egymást, de Németh László pályájának az

kMAK A SZÍNPADON

A Madách Színház Az árulót mutatta be. Címszereplő: Bessenyei Ferenc

A Nemzeti Színház a II. József című drámát vitte színpadra: Makiári János és Major Tamás

(MTI felv.)

igazsága is megmarad: becsületesen kereste mindig az igazságot, s minden tévedése közben is volt valami igazsága. És egy írói élet mit adhat ennél többet nemzetének és az emberiségnek?

Egyetlen példán hadd illusztráljam e nagyon is dialektikus megállapítást. A „minőség”, a „kert”, a „sziget”, a „jobbak kovásza” fő helyet foglalt el a Németh László-i világképben. A minőség forradalma IV. kötetének a 9. oldalán írja a következőket: „Az iparoknak egy részét sohasem veheti be a gép, vannak iparágak, amelyek az ember kezemunkájához vannak nőve, s a földművelés nemesebb faja: a kertészet sem mondhat le az ember alkotó leleményéről. Egy egészséges tervgazdaság azzal, hogy a gépies gyári munkát, a földművelés alacsonyabb formáit kevés emberrel végezteti, a minőség-ipar és a minőség-földművelés számára szabadítja fel az emberi erők javát, s megadja a munkának azt a nemesebb jellegét, amely már-már „ars”, de művészet is. Egy világban, ahol a gép és emberi lelemény között — így — egészséges értékviszony alakulna ki. újra felvirradna a napja a minőségnek. Az érték a minőség skáláját követné, s az emberek rászoknának arra, hogy a nemesebbet mint értékesebbet tartsák számon. Az életmód átalakulna: a kertek felemelnék a földművelést, a minőségmunka az iparost. Az emberi életben több helye volna az idillnek, s nagyobb lehetőségei a művészetnek. A lélek, melyet az utolsó száz év építkező zűrzavara elkábított, ráérne végre önmagával foglalkozni”.

Váteszi szavak ezek. Az 1940-es évek elején gondolta és írta ezeket Németh László, s akkor megütköztünk ezen — nem titkolom: én magam is —: „micsoda kispolgári nyavaíygás ez; hát nem érti, hogy meg kell dönteni a kapitalizmust és a társadalmi tulajdon alapján fel kell építeni a szocialista nagyüzemeket?” S azután megdöntöttük a kapitalizmust és felépítettük a szocialista nagyüzemeket. S amikor mindez megtörtént, lényeges korrekciókra kényszerültünk, amit a gazdaságirányítás reformjával 1968-ban, de már azelőtt is megvalósítottunk: a nagyobb vállalati önállóság, a szövetkezetek elismerése, a háztáji gazdaságok támogatása, a szocialista brigádok felkarolása stb. S ezzel még nincs vége. Nyakunkon a tudományos-technikai forradalom, aminek áldásai is vannak: az emberi munka termelékenységének a határtalan megnövekedése, ezáltal a nyomor, a betegségek, a kizsákmányolás és a tudatlanság legyőzése, de átkai is: az ember eltömegesedése és elembertelenedése, az emberi magatartás manipulálása és elidegenedés munkától és emberséges életmódtól egyaránt, s mindeközben az emberi környezet elfajulása, s végsőleg az emberiség elpusztításának a fenyegetése. Ne olyan zordonan és elutasítóan gondoljunk tehát vissza Németh László 1940-es évekbeli előreérzéseire. Ellenkezőleg: nyúljunk vissza hozzá és merítsünk belőle. És ez nemcsak felszólító módban érvényes: akarjuk, nem akarjuk, rászorulunk erre.

Ez csak egy példa. A „meghaladott” Németh László-i gondolatok közül nem ez az egyetlen, amely túléli korát és messzebbre előre mutat. De ez nem is olyan csodálatos. A vátesz-író sok mindent előre lát, s praktikusokkal és politikusokkal szemben is makacsul hangoztat, viselve azt a kockázatot, hogy a történelem gyakorta egy ideig szembekerül vele, de remélve azt a dicsőséget is, hogy majd valamikor igazolja.

Ezt a próbát Németh László többszörösen is kiállotta, de a legdrámaibban 1956-ban. Akkor mi sem lett volna természetesebb, mint hogy a „minőség forradalmának” a prédikátora belevesse magát a „forradalmi” hangulatba, s ennek a hullámain ringva várja eszméi teljesülését. Németh László éppenséggel nem ezt tette, .mert váteszként volt író.

Először is igazított a történeti megítélésen: visszamenően is azt hangsúlyozta, hogy nem süllyedő, hanem emelkedő nemzet vagyunk.

És másodszor: nem esett az „emelkedő nemzet” „forradalmi” kábulatába, hanem megérezte a veszély könyörtelen fenyegetését: „a forradalomból ellenforradalmat, 1956 magyar szabadságharcából holmi 1920-as kurzust csinálnak.”

Aki igazán átélte 1956-ot, az tudja, hogy ez mekkora írói, váteszi és politikai ítélőképesség és mekkora emberi nagyság.

(Folytatjuk)

5