Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1971-06-26 / 13. szám
A VIGÍLIA A magyar irodalmi folyóiratok között rangos helyet foglal el a Vigilia, az Actio Catholica havonta megjelenő folyóirata, amelynek Rónay György, a kiváló költő a felelős szerkesztője. A Vigilia ad elsősorban helyet a magyar katolikus szemléletű irodalomnak és költészetnek, de figyelemmel kíséri az egész szellemi és kulturális horizontot, naplójában éppúgy beszámol a kor keresztény szellemi áramlatairól, mint a könyvkiadás, színház- és filmművészet új terméséről. Bemutatóul az elmúlt hónapok Vigilia-számaiból válogattunk szemelvényeket, amelyek ízelítőt adnak a folyóirat sokoldalú tevékenységéből. Mécs László önéletrajzából közlünk részletet a Vigilia 1970 augusztusi számából, januári számát a folyóirat Bartók Béla emlékének szentelte; ebből Illyés Gyula rövid megemlékezését és Nagy Albert Cantata című képét mutatjuk be. Folyamatosan napirenden tartja a Vigilia a különböző világnézetűek párbeszédét. E témakörből idézünk egy részletet Juhász Róbertnek, a Hazafias Népfront osztályvezetőjének cikkéből, amelyet a folyóirat áprilisi száma közölt. Pilinszky János verse ugyancsak áprilisban jelent meg, míg a májusi számot a Vigilia Árpádházi Szent Margit emlékének felidézésére szánta. Ebből a számból Szántó Piroska két szép illusztrációját közöljük. Szent JtíaujU Hogyan is szól a középkori dal? • Fenti részletet a Vigilia 1971. májusi számából vettük át. Pannóniában nőtt teljes szép viola Jó magyar nemzetnek biztató hajnala, Szűz Szent Margit esedezzél Nemzetünkért az Istennél Szép magyar liliom! PILINSZKY JÁNOS: ILLYÉS QYULA rßait&k Nyilvánosságnak szánt első fényképe készítésekor a pályakezdő Bartók sujtásos fekete atillában állt a gép elé. Ez a fiatalsága s nyíltsága folytán oly megható — „odaállás” diktálta neki ismert jelmondatát is, mely azért oly hiteles és oly szívbizsergető, mert Édesanyjának írván vetette papírra, hogy „minden téren, mindenkor és minden módon” a magyar nemzet és haza javát fogja szolgálni. Amit ma mi „kollektív szellem”-nek, „közösségi szolgálatinak: szocialista magatartásnak mondunk, azt jelentette abban a korban, ebben a levélben nemzet és haza, még az eredendő értelme szerint e szavaknak. Emlékezzünk: ezekben nálunk Kölcsey, Vörösmarty, Széchenyi, Petőfi töltött — máig romlatlan tartalmat. Bartók — mint Kodály is — eleven közösség szolgálatát vállalta. Vagyis ott — azon a mostoha helyen is —, ahova a sors vetette; s olyan állhatatossággal, minden következmény vállalásával, aminek egy életen át tartó teljesítéséhez ahány rész tehetség, legalább anynyi rész jellem is kell. Nemcsak „isteni szikra”, hanem prométheuszi tűrés. Félig érti csak Bartók „küldetését”, aki azt hiszi, azért fordult a néphez, hogy el- vagy átvegyen valamit, ha csak dalt is. Épp annyira fordult feléje azért, hogy adjon neki. így tudott valóban azonosulni a néppel, azzal, melyet így a nemzetnek tekintett. Egyike volt annak a négy-öt embernek, akik a századfordulón újra fogalmazták a nemzet jelentését, megtisztították s fölemelték a haza lejáratott nevét. Eszményt tudtak tűzni, elsősorban a közösségi JUielÄtt A jövőről nem sokat tudok, de a végítéletet magam előtt látom. Az a nap, az az óra, mezítelenségünk fölmagasztalása lesz. A sokaságban senki se keresi egymást. Az Atya, mint egy tüskét, visszaveszi a keresztet, s az angyalok, a mennyek állatai, fölütik a világ utolsó lapját. Akkor azt mondjuk: szerettek. Azt mondjuk: nagyon szeretlek. És a hirtelen támadt tülekedésben sírásunk még egyszer fölszabadítja a tengert, mielőtt asztalhoz ülnénk. Szántó Piroska: Illusztráció I. és n. Jobbra: Nagy Albert: Cantata önzetlenség eszméjét, egy szólamok mérgezte ifjúság elé. Miért épp LUKÁCS JÓZSEF: Ezt nemcsak az a törekvés indokolja, s hogy harmonikusabbá, teljesebbé tegyük \ az emberek hétköznapjait, hanem a szó- r cialista építés követelményei is, amelyek s a tettekben megnyilvánuló nemzeti egy- i ség — hivők és nem hívők egységének t — erősítését követelik meg. Ez az egység r — hála a szocialista erők történelmi jelentőségű harcainak — megvalósult a legdöntőbb politikai kérdésekben, a béke megőrzéséért vívott harcban, a népjó- 1 lét emeléséért, a műveltség terjesztő- r Erdei Ferenc tanulmányát — az Irodalomtörténet 1971. 1-es számából vettük át — adjuk közre, több folytatásban. A tanulmányt olvasva átjár bennünket az öröm, hogy Írója milyen kiváló tollal, fiz Ítélet milyen biztonságával rajzolja meg a gazdag Németh László-i életművet. De szivünket ugyanakkor eltölti a szomorúság is, hiszen e kiváló esszé szerzője, Erdei Ferenc, az Író, a politikus, a tudós azóta eltávozott körünkből. 1939-ben találkoztunk: ő a negyvenedik, én a harmincadik év küszöbén. Hogy a Centrál Kávéházban volt-e a találkozás, vagy Sárköziék baráti-irodalmi házában, arra már nem emlékszem. Arra azonban feledhetetlenül, hogy rövid tapogatózó beszélgetés után Németh László előtt leleplezve éreztem magam: életpályám minden titkát egyből felfogta. Semmi nem kerülte el a figyelmét: valódi paraszt, akinek elszakíthatatlan lehorgonyzása Makó, a hagyma és a hagymások, mesterségénél fogva közgazda és szociológus, aki azonban tevékenységében nem tud megmaradni a szakma korlátái között, hanem az irodalom és a politika tágasabb szemhatára felé kapadozik. Azután még többször is volt nevezetes találkozásunk, s ő mindig átlátott rajtam. Ö tehát többszörösen leleplezett engem, de vajon én látom-e őt igazán: az idősebbet, a nagyobb igényű pályát? Azt gondolom, igen. Az ő életpályájának a lényege: egy ember a 20. században, aki mindent tud, de nem biztos, hogy éppen pontosan tud mindent, azonban olyan őszinte odaadással és lelkiismeretességgel keresi az igazságot, hogy a művek, amelyeket alkot, a múlandóság fölé emelkednek. Valami elbűvöl engem az ő életművében. Ha kevés jelből olyan leleplezően ítélt meg engem (s ezt én magam tudom legjobban, hogy milyen találóan), akkor kora és földrajzi világa megítélésében sem tévedhet lényegbevágóan. Most, a hetvenéves évfordulón sommásan állítom, hogy nem is tévedett. De hozzá kell tennem, hogy ez nem adott helyzet konkrét megítélésére vonatkozóan érvényes, hanem az egész életpálya sommás igazságaira. Nem sokkal több, mint egy évtizede, hogy Második reformnemzedék címen elevenítette fel Ady Endre korát Horváth Zoltán, példaszerűen tanulságos könyvében. Ennek az volt a mottója, hogy a 19. század harmadik-negyedik és ötödik évtizedében a magyar nemzet új életre kelt és elmaradottságból, osztrák gyarmatiságból a kor haladó nemzetévé és független magyar állammá, néppé, kultúrává akart válni. S ebben a nemzeti felbuzdulásban a ragyogó egyéniségeknek egész csillagraja támadt: Kossuth Lajostól Széchenyi Istvánig, Vörösmarty Mihály tói Arany Jánosig, Erkel Ferenctől Liszt Ferencig, s mindenekfölött Petőfi Sándor, a sohasem hunyorgó csillag. De tegyük hozzá: minden tudományban és minden műveltségi ágban újat akaró alkotó egyéniségek sorakoztak fel akkor. Ez volt az első reformnemzedék. A következő nemzedék kiesett. Deák Ferencet, Arany Jánost és Eötvös Józsefet mentette át a sors a kiegyezés korára, de utánuk nem támadt alkotó nemzedék. Hanem a világ minden táján emigrációban égtek el kiváló magyar tehetségek. S ami szép és nagy volt ebben a nemzedékben, az az első reformnemzedék visszfénye volt, akár Arany János epikájában és lírájában, akár Erkel Ferenc zeneműveiben. A századforduló idején állt össze a második magyar reformnemzedék, s ennek a polgárság, a városi polgárság volt a gerjesztő közege és a hordozója. A Holnap-osok, a Nyugat, a Huszadik Század, a Galilei-kör, Budapest, Nagyvárad és a többi vidéki nagyvárosok voltak a szervezőhelyei. Az 1870-es, 1880-as években született ez a csillagraj: Ady Endre, Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Bartók Béla, Kodály Zoltán, s a tudományokban is Apáthy Istvántól Fejér Lipótig és Lukács Györgyig, a Bauer fivérek, s ennek a nemzedéknek volt a részese Szabó Dezső és Szekfű Gyula is. Ennek a második reformnemzedéknek a képét rajzolta meg szuggesztív erővel Horváth Zoltán. Híven ábrázolta azt is, hogy a történelmi osztályok haladó fiai, a feltörő zsidó, német Ilinél FEHE polgárság magyar hazafiai sorakoztak fel ebben a mezőnyben, s az élet minden területén: politikában, művészetben, tudományban újból tömegesen vonultak fel azzal az eltökéltséggel, hogy modern, haladó országgá tegyék Magyarországot a K. u. K. dualizmus, a grófok-papok reakciója és a kapitalista hatalmak ellenerejével szemben. Ennek a nemzedéknek a nagy népinemzeti felkelése nem bukott el úgy, mint az első reformnemzedéké Világosnál. Tulajdonképpen nem is bukott meg: megtorpant a monarchia konzervatív hatalmaival és a Horthy-ellenforradalommal szemben, de sohasem tette le a fegyvert és sokat átmentett magából a népi Magyarország korszakára, 1944—1945 utánra is. A harmadik reformnemzedékre, amely utána jött. Mert jött. És ez a csillagraj már a parasztság és a munkásosztály bázisáról fakadt, s ezen a társadalmi talajon vált Magyarország modernizálásának a harmadik hullámává. Csak a legfőbb nevek felsorolása jelzi ezt: Erdélyi József, Illyés Gyula, Kassák Lajos, József Attila, Veres Péter, Szabó Pál, Darvas József, Radnóti Miklós, Nagy Lajos, Déry Tibor vagy a tudományokban Györffy István, a Fejér Lipót tanítványok, a nagybányai és az alföldi festők a művészetben, s a politikusok: Rajk László, Kádár János, Takács Ferenc, Dobi István és mások. A Horthy-éra árnyéka borult erre a harmadik reformnemzedékre, s a világ válságos alakulásának a hatásai befolyásolták a gondolkodást. Ezért oszlott meg annyira ez a gárda: osztályharcos kommunisták, fontolva haladó szociáldemokraták, radikális polgári demokraták és harmadikutas népiesek, jobboldali parasztromantikusok és politikától elforduló „széplelkek” egyaránt akadtak közöttük. De egy valami közös: az elmaradottság leküzdése, a magyar nemzet felemelkedése a haladó nemzetek sorába, s ez alapon egyformán ellenzékiség a feudálkapitalista reakciós rezsimmel szemben. A Széchenyi a Katona József Színházban: Bessenyei Ferenc, Síménfalvy Sándor és Balázs Samu A két Bolyai a Katona József Színház színpadán: Básti Lajos, Kálmán György és Pápay Erzsi Németh László a színpad A Huszonötödik Színház bemutatta a Gyászt: Kurátor Zsófi — Berek H
