Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1971-06-26 / 13. szám
Bartók és Kodály szava hangzott legmesszebb és legtisztábban: legvilágosabban? Hisz nem is szóval fejezték ki magukat, hanem zenével, dallal, amelyben a „szöveg” hovatovább mellékes lett! Talán épp azért, mert „más terület”-ről jöttek. Nem a „szavukkal szóltak igazából, hanem a magatartásukkal. S mintha mégis, még a zenében is ez volna a fontosabb; a jellem szava és szövege. Bartókért lelkesülni nem zeneértői kiváltság volt. Azok közé a diákok közé tartoztam, akiket a vezető tanár már az évnyitó énekpróbán reménytelenül kiállít a karból. Mért lettem mégis, már fiatal fővel az ő munkásságának rajongója? Azt hiszem, már nem sokat kell magyaráznom. Azok közé a növendék fölvilágosultak közé álltam, akiknek szájszöglete a hazafiság puszta kiejtése közben a gúny görcsét rándította. Ki oldta föl ezt a görcsöt? Hogyan nevelődtem rá, hogy épp ezt a szót igyekezzem ejteni a leghibátlanabb értelemmel, legtisztább ajakkal? Számomra ilyen értelemben is Mester ő. Kevés volna azt mondanom, hogy ő, a merész újító vezetett be a mai zenébe. Igaz, magyar dallamgyűjteményében a népdalok lelőhelyéül az én legszűkebb pátriám falunevei állnak, s így legbátrabb (leghívebb) „földolgozás”-ai gyermekkorom énekeit mondták vissza. Az élet és a föladat vállalásában volt vezető mesterem nekem is. Elgondolkoztató, bár nem első eset, hogy írók — sőt pontosabban költők — közös harci szóul zenész nevét választják. A francia irodalom egyik korszakalakító folyóiratának neve Revue Wagnerienne volt. Törvényszerűnek érzem azt a közös vonást, amely azokat a magyar költőket összefűzi, akiket Bartók személye vers írására indított. A közösség iránti szomj és kötelességérzet vonása ez; s a közösség megtartó és megváltó erejében való hit, vagy legalább remény. MÉCS LÁSZLÓ: l^ijerekkör, fal mi mitológiák ÖNÉLETRAJZI RÉSZLET A közös tehénlegeltetésekkel kapcsolatban külön kell írnom arról, milyen közel éltünk mi még akkor az Anyaföld meztelen testéhez, nemcsak azért, mert mezítelen lábbal jártunk rajta, hanem azért is, mert még nem volt elvágva az ősi köldökzsinór, amely odakötött a Föld titokzatos anyaméhéhez, mely minden elképzelhető életet táplál a világteremtés káosza óta. Ez a köldökzsinór megvolt minden népnél, mítosztermő korszakában, akár korábban jött ki ebből a korszakból, akár később. Vannak „vad”, primitív népek ma is, melyek még mindig ebben a mítosz-termő korszakban élnek a Salamon-szigetek, Üj Guinea, Bali, a Felső-Amazon vidékein, ahol a civilizáció még nem vágta el ezt a köldökzsinórt. Én ezt a mítosz-termő korszakot átéltem szülőfalumban. Most is, mikor a többi mezítlábasokkal tüzet akartunk rakni a harmatos, nyirkos vagy eső áztatta rozséból, avarból, krumpliszárból, kukoricaszárból s nem akart égni, körültáncoltuk s gúnyoltuk a meggyújtott, de csak épp sercegő kupacot: Koldus tűz, koldus tűz, füst és bűz, füst és bűz! Ezt százszor is elmondtuk, míg a rőzserakás elszégyellte magát s végül is lánggal kezdett égni. Ha gyíkot vettünk észre a bokrok szélén, akkor ezt énekeltük a vad népek kezdetleges ismételgetésének ritmusával: Gyíkocska, úrnőcske, ha kígyó jön, óvj tőle, s én megóvlak tégedet, ha rossz ember fenyeget. ttmííködés és aiia hi nőkfa mm Ilii)ők közös d&Lg,airói (RÉSZLET) éért, egy igazságosabb és humánusabb •ilágért folytatott erőfeszítésekben. De ligha mondok újat, ha azt is hozzátezem: miként a múltban, úgy a jövőben 5 csak akkor lehet megtartani és fejleszeni ezt az egységet, ha nem szűnünk aeg dolgozni és vitázni érte. Ez természetesen következik abból, .agy különböző szemléletű emberek gya’orlati összefogásáról van szó, tehát olya.ökéról, akik eltérő eszmei motivációval vállalták ugyanazt a célkitűzést. Ehhez még azt is hozzá kell tennünk, hogy a múltban tanúsított politikai egyetértés alapokat, reális lehetőséget teremt ugyan a jövendő együttműködés számára, de nem változtatja automatikusan realitássá ezt a lehetőséget. Hiszen ez a jövendő az emberék — különböző világnézetű emberek! — tudatos tevékenységének eredményeként áll elő s ezért szüntelenül törekedni kell a felmerülő új feladatok helyes meghatározására, ami viszont feltételezi az ideológiai tényezők állandó számbavételét is. A párbeszéd tehát gyakorlatba váltott át, de ez a gyakorlat ismét csak eszmecserét, ha úgy tetszik, a párbeszéd egyfajta típusát igényli. A legfőbb kérdésekben való egyetértés bázisán volt is, van is, lesz is szükség türelmes és következetes vitára. A fenti részletet a Vigilia 1971 júniusi számában megjelent tanulmányból vettük át. Ha valamink elveszett, egy bicska, egy inggomb, stb., kórusban mondtuk: Sátán, holmink visszaadd, Mert kitépem szarvadat! Ha Katica-bogárra találtunk, tenyerünkre tettük s ezt a rigmust mondtuk: Napocska, Napocska, Hova vezetsz? Föl? Le? Vagy mennyekbe? Vagy pokolba? Vagy fekete földbe? A hétpettyes böde meg ment a napfényben a legmagasabban kiálló ujjúnkra, szétnyitotta szárnyát s elrepült. Ha közel szállt le a földre, egy árny suhant le játékos gyermekarcunkon. Én akkor még nem ismertem a Kalevalát, de most, hogy ezeket a ráolvasásokat felidéztem emlékemben, nem tudtam megállni, hogy rá ne gondoljak Vajnemöjnen Lemminkejnen és más hősök ráolvasásaira; amit ezek nagy eposzi méretekben csináltak ősprimitív naivitással, mi is ezt csináltuk, hihetetlenül miniatűr méretekben ugyan, de ugyanazt. JUHÁSZ RÓBHRT a Hazafias Népfront osztályvezetője: .Mindennapi párbeszédünk (Részlet) Párbeszéd nagyhatalmak, a két világrendszer képviselői között, dialógus a marxisták és az egyházak között szerte a világban, kommunisták és hivők eszmecseréje — nemcsak biztató és jó dolog, hanem feltétlenül szükséges is, hisz e nélkül nincs békés egymás mellett élés, nem is lehet. Világrendszerek között s országokon belül sem. Minden jó szándékú ember örül ezért a dialógusoknak, mert amíg ezek folynak, addig általában hallgatnak a fegyverek a párbeszédet folytató felek között. S „a béke, olyan jó — mondta XXIII. János pápa a »Pacem in terris« kezdetű enciklikájára utalva —, amely mindenkit érdekel, megkülönböztetés nélkül”. Ám bármennyire örvend szívében az ember, óhatatlanul Petőfi jut az eszébe, aki a legjelesebb szónok legékesebb szónoklatánál is szebben beszélőnek tartotta a tetteket. Miért beszélünk hát olyan keveset a tettekről, amikor pedig arról is lenne mondanivaló? A világ egy sor helyén — elsősorban a világ szocialista felében, s így hazánkban is — nem kell csupán a mindennapos párbeszédnek örvendeni, örülhetünk a párbeszéd eredményeinek is. Politikánk legdöntőbb kérdéseiben a „párbeszédet” tulajdonképpen befejeztük, s a dialógus helyét a hivők és nem-hivők együttes gondolkodása, tervezése és közös munkálkodása váltotta fel. Kiállta az idők próbáját ennek az együttes cselekvésnek a kerete, a Hazafias Népfront-mozgalom is. Ennek a harmadik reformnemzedéknek a különös, de mégis jellegzetes reprezentánsa Németh László, aki 1901-ben született, s 1971-ben még teljes alkotóerejével lát, ítél és alkot. írói szerepek Az íróság kezdettől fogva mindmáig határos más társadalmi szerepekkel. Amióta létezik önálló írói hivatás, azóta mindig kapcsolódik ez ilyen szomszédos hivatásokkal: sámán, pap, krónikás, professzor, tudós, próféta, ismeretterjesztő, orvos, politikus, agitátor, hittérítő, komédiás-mulattató, művész és színész. És úgy is lehet mondani, hogy minden íróban mindig van valami ezekből a társhivatásokból, csak egyikre az egyik, a másikra a másik a jellemző. Németh László arról nevezetes, hogy az ő írói profiljában egyszerre sokféle írói szerep testesül meg, jóformán minden lehetséges, kivéve a komédiás-mulattatót. Már a társadalmi gyökerei és műveltségi alapjai is ilyen irányba hatottak. Értelmiségi-középosztályi szülők gyermekeként született Nagybányán, Budapesten nevelkedett, de gazdaparaszt nagyszülők unokája volt, s a szilasi falusi portán gyermekkorától kezdve megelevenedtek körülötte a paraszti ősök. Korán kiütköztek írói hajlamai, a humán tudományokban kezdte az egyetemet, de hamarosan az orvosi-természettudományi szakra tért át. Humán és természettudományos műveltség, tehát a két kultúra egyesült benne elválaszthatatlanul. És az írói szerep egész skáláján ment végig közel félévszázados írói pályáján. Epikus szépíróként kezdte, ennek az írói szerepnek összes korszerű normái szerint, s ezt a szerepet még sokszor pontosan betöltötte, s ebből a szerepéből erednek időtálló, sőt klasszikussá lett kisebb és nagyobb epikai művei. Igazi drámaíró is, mégpedig mind a társadalmi, mind a történelmi drámák szabályai szerint. E shakespeare-i szerep közös lényege: a társadalomra és a történelemre kiható egyéni sorsok megjelenítése olyan erővel és érvénnyel, hogy abban korok és társadalmak helyzetei szerint jelennek meg örök emberi szituációk és konfliktusok. Mindig betöltött kritikusi szerepet is. Tanult mesterré képezte magát a műítészetben, elsősorban az irodalmi művekre illetékesen, de kiterjesztve más művészetekre is. Szinte a történelem minden korszakának az irodalmi műveit képes volt alkotóan értelmezni, de Bartók Béla értelmezéséhez is kevesen járultak hozzá többel, mint Németh László. Még az is különösen nevezetes e kritikusi-műítész szerepében, hogy a magyar glóbus alkotásait éppoly bensőséges avatottsággal interpretálja, mint a világ bármely más tájának bármily korban fogant műveit. Volt polihisztor szerkesztő-kritikus, aki egész folyóiratot írt éveken keresztül. Tanú volt ennek a címe, s méltán: kora tanúja szólalt meg ennek a lapjain, egész pontosan: itt Magyarországon, budapesti szerkesztéssel és kecskeméti nyomdában nyomva; az 1932-től 1937-ig való tanúságtétel volt ez minden lehetséges műfajban. Volt kísérletező ember is. Azon felül, hogy önmaga betegségével kísérletező módon küzdött, egész emberi-családi-társadalmi mivoltában mindig mindenhol kísérletezett. S ebben természettudományos és humán műveltsége, s egyéniségének orvosi-professzori-írói oldalai egyaránt érvényre jutottak. Voltak pszichológiai és pedagógiai kísérletei, orvosi viviszekciói és társadalmi-politikai lombikokat teremtett, ahol az egész emberrel, s annak összes társadalmi viszonyával kísérletezett. Mindezt már csak egy lépés választotta el a társadalmi utópiák kísérletezésétől, s Németh László ezt a lépést is megtette. A Tanú, a Cseresnyés, a Mathiász-panzió, az Utolsó kísérlet és a hasonló többi művek ilyen emberi-társadalmi utópiák „lejátszásának” a dokumentumai. És volt próféta is, mégpedig nemcsak egyféleképpen. „Üdvösség-tanában” a görögség, a kora középkpr és a modem szocializmus elemei egyesülnek sajátos ötvözetben. Az „Űj enciklopédiában” az egész emberi ismeretanyagot kísérli meg „antropologizálni” (vagy mint ma mondanánk: humanizálni), hogy ez alapon tanítsa az emberiséget, fiatalokat és öregeket egyaránt. A legtovább és a legmakacsabbul volt prófétája Németh László az „egyéni változat” önalakító megújulásának, a kisebb társadalmi egységek, visszaemberiesítő közösségek alakításának, a telepnek, kertnek és szigetnek. Szemben a gazdasági és társadalmi eltömegesedéssel, a tömegtermeléssel és tömegtársadalommal. Az egyénben végbemenő morális forradalmat hirdette, a lelkiismereti forradalmat, a „lappangó jobbak” kezdeményezését, „szigetköztársaságát”, a „minőség forradalmát”, értelmiségi társadalmat, a „harmadik alternatívát” az akkori történelmi szituációban. Mindezeken kívül már nem is nagyon van írói szerep, amit a modern társadalomban író betölthet. Hogy Németh László mindezeket betöltötte, az különös magyar, illetőleg közép-kelet-európai jelenség. Az fejeződik ki az ő sokarcúságában, ami nagyon sok másokkal közös a világnak ezen a részén: más kibontakozás híján az íróságban sűrűsödik össze minden. Itt olyan zord volt a feudalizmus, olyan későn és olyan torzultan fejlődött ki a kapitalizmus, hogy nem az egész társadalom mozgott előre a fejlődés mezőnyében, hanem a visszaszorított tömeg mögött az érzékenyebb lelkiismeretek és az áttekintő géniuszok mozoghattak csak a maguk költött világuk szférájában. Itt szemlélkedő és prófétáló író lett az is, aki Nyugat-Európában politikus, diplomata, kereskedő, tudós vagy ipari vállalkozó lett. Ez a „kényszerű mindenesség” jelenik meg Németh László sokféle írói szerepében is. Ez egyébként nem kevésbé jellemző a magyar történelem megújulási törekvéseinek mindhárom hullámára: az első, a második és a harmadik reformnemzedekre(Folytatjuk) A szörnyeteg a Katona József Színház előadásában: Major Tamás, Básti Lajos és Töröcslk Mari A Villámfénynél a Katona József Színház rendezésében Bara Margit és Kállai Ferenc
