Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1971-05-29 / 11. szám
I. meretet, kultúrát követel attól, aki megnyilatkozik, éppúgy, mint attól aki a megnyilatkozást hallgatja vagy olvassa. A fogalmazás bizonytalansága zavaros gondolatra utal, arisztokratizmusa a közgondolkodástól, az élettől, a valóságtól való idegenséget is jelzi, s a nyelvet is rontja. De nemcsak az arisztokratikus, szándékolt érthetetlenségnek nagy a veszélye, megvan a veszélye az igénytelenséget, gondolkodásbeli restséget rejtő, takargató parlagiságnak, az elszegényítő, egyszerűsítő „közérthetőség”-kívánalomnak is. A két véglet között kell megtalálni a demokratizmus nyelvhasználatát: a felnőtt emberhez méltó, szép, igaz, okos szót. Ahogyan anyanyelvűnkkel élünk, az társadalmunk műveltségének, ízlésének, erkölcsi-esztétikai igényének olyan tükre, amelynek — éppen a nyelv révén — visszaható érvénye is van a társadalmi tudatra. Csak nevetni vagy bosszankodni lehet némelyek verejtékes igyekezetén, hogy az idegen tulajdonneveket „igazi” angolok vagy franciák módjára ejtsék. Hagyján, ha ez magántársaságban esik meg, de sokszor a rádió, a televízió, a színpadok közönsége előtt történik, ami már visszaélés a nyilvánosság adta lehetőséggel. Ez a sznobizmus, amelynek elsődleges célja még csak nem is a pontosság, hanem a „különlegesség”, a „csak azért is másképp mondani”, hol a német Stefan Georgét kereszteli anglomániája szerint Sztivn Dzsordzsá, vagy a francia Besancon-t Bizankonná, olaszosítja Berenicsére a latin Berenicét, vagy mondja pontoskodóan az angol családneveket — megfeledkezve arról, hogy ejtésük nem igazodik általános szabályokhoz. A műveltség mutogatásának ezeken az önleleplező melléfogásain persze nevetni is kell, csakhogy ennél többről is szó van: olyan nagyképűségről, amely megrontja, megronthatja a bizalommal teli befogadók nyelvi önállóságtudatát és érzékét. Isten mentsen meg minket attól, hogy a XVIII. század végén divatos magyarosítások divatját követve Thomas Mann helyett Ember Tamást, Stephan Zweig helyett Ág Istvánt mondjunk. De azt tudnunk kell, hogy ez a kiejtési sznobizmus, bár előkelősködni akar, csak megszégyenül: européernek akar látszani, de lépten-nyomon a maga — bocsánat a kifejezésért — mucsai provincializmusáról tesz tanúságot. (folytatjuk) 6k külföldön Még itthon kelt költeményektől a legfrissebbekig, szemléletes képét adja költői fejlődésének. A kötet Rómában, az Amerikai magyar írók sorozatban jelent meg, három — formában, hangvételben elkülönülő — ciklusra oszlik. Az első — Kenyér és bor — az 50-es években még itthon írt finom hangulatú, vallásos versek gyűjteménye. A második ciklus — a Hazárdjáték — az 1963 és 1968 között írt verseket tartalmazza. A hang megváltozik, a vers nemegyszer prózává válik, de a próza izgatottan ritmikus. Zaklatott keresés: otthonkeresés, magakeresés, értelemkeresés. A harmadik ciklusban — Szimultán látomás — a legújabb versek szerepelnek. Az egész kötetnek mintegy kétharmadrésze bizonyítja, hogy a költő képes volt a szüntelen továbbfejlődésre és túl az ötvenedik életévén tette meg azt az ugrást, amely az eleve jó költőből, jelentékeny, mással össze nem téveszthető költőt csinált. Tűz verseit nem lehet felületesen olvasni, oda kell figyelnie annak, aki érteni akarja. Ebben a költészetben feloldódik az itt és máshol, a most és máskor: a világ egésze mozog. Távoli elemek kapcsolódnak össze a téridő egységben. Hazai költészetünkben csaknem ismeretlen az oldottságnak ilyen foka, különösen ennyi zeneiséggel. THINSZ GÉZA: ÁRNYJÁTÉK A stockholmi magyar könyvkiadó gondozásában jelent meg egy vékony kis könyvecske, amely azonban annál érdekesebb és értékesebb. Thinsz Géza tizennégy svéd költő negyvennégy versével ismertet meg bennünket. A költők, akiknek műveit lefordította, kortársai, munkatársai, barátai. A versek a mához és minden idők versolvasóihoz szólnak, és magyarul mindenekelőtt hozzánk. Olyan írások ezek, amelyeknek szilárdsága kibírja a fordítás utazásának rázkódtatásait. Legtöbbjük számunkra csak név, de illik e neveket megismerni: Lundkvist, Ekelöf, Lindegren. Üdvözöljük a magyarul beszélő svéd költőket, Thinsz Gézát, aki a szerény terjedelmű fordításműhöz ugyanolyan szerény terjedelmű részt csatolt a saját verseiből. Ezeket olvasván, megértjük, miért sikerültek a fordítások. Thinsz az impresszionista lágyságtól a brechti bökésekig mindenre képes, íme: KONGÓ SZÉKSOROK ELŐTT Ott áll a színpadon — a nézőtér üres, máshol szórakozik a nagyérdemű publikum, harsány orfeumokban ágáló mutatványokon — ott áll a színpadon és önmagának játszik gőgösen, pazarló nagyúr; szavakat vet a kongó széksorok elé, hangjára felélednek a húnyt szemű reflektorok, átizzik a terem, megtelik élettel csordulásig, s egy sápadt jegyszedőnő felsír boldogan: „ezt még a Legnagyobb sem játszta volna szebben”, ott áll a színpadon — s már csak olykor gondol arra, hogy nézők nélkül játszani: szokás s illem ellen való —: de tudja, hogy a vastapsnál is éltetőbb a játék. Nemrégiben jelent meg A Magyar Nyelv Barátai Köre előkészítő bizottságának második számú Tájékoztatója. A dr. Imre Samu szerkesztésében megjelenő Tájékoztató közli Illyés Gyulának Gondolatok a magyar nyelv megőrzéséről című írását, amelyről lapunk 6. számában részleteket közöltünk. Rábai Miklós, a Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetőjének cikke Ausztriában és Franciaországban élő magyar tánccsoportok budapesti bemutatója kapcsán íródott. A népi hagyományok formáinak változásáról írva Kodály Zoltán szavait idézi: „A hagyomány formái változhatnak, de lényege ugyanaz marad, amíg él a nép, amelynek lelkét kifejezi”. Rábai különbséget tesz a népi tánc és a „műmagyar" stílusú tánc között. S az utóbbiról ezt írja: „Én sem szeretem ezt a táncfajt, és én is az ősibb forráshoz, a népi tánchoz vagyok hű”. Kazinczy nyelvművelő napok Kassán címmel jelent meg a Tájékoztatóban dr. Szathmári István írása. Az immár hagyományos — negyedszer megrendezett — kulturális eseményre szlovákiai magyar szakos tanárok, újságírók és az anyanyelv ügye iránt érdeklődők — mintegy nyolcvanon — gyűltek össze. Szó esett a nyelvművelő napokon a mai irodalmi nyelvről is, és ennek kapcsán a tanárokra eső többletfeladatokról. Az Édes anyanyelvűnk című rovatban dr. Lőrincze Lajos Élő igék — szállóigék című írását olvashatjuk. Két érdekes cikk foglalkozik a játékos nyelvtanulás kérdésével: Volly István Játsszunk népi játékot! és Zala József Nyelvi játékok című írásai. Anyanyelvűnk tanítása címmel szerkesztőségi cikk foglalkozik az anyanyelvi konferencia külföldi résztvevőinek hozzászólásaival, kiemelve dr. Nagy Károly (USA) — az anyanyelv oktatásával kapcsolatos — beszámolóját. Lévai András magyar nyelvért rés kultúráért TÁJÉKOZTATÓ 2. A képregény, úgy látszik, már nélkülözhetetlen részévé vált lapunknak. Ezt bizonyítják azok a levelek is, amelyeknek írói egész listát állítottak össze, hadd válogassunk. Kérésüknek teszünk elegei, amikor 13. lapszámunkban újra megkezdjük egy képregény közlését. A válogatás most sem volt könnyű, hiszen irodalmunk és a világirodalom egyaránt rengeteg olyan művet ismer, amely fordulatai, mozgalmassága révén kiválóan alkalmas képi feldolgozásra. Végül is úgy döntöttünk, hogy Gárdonyi Géza egyik ismert művét, A LATHATATLAN EMBER-t kezdjük közölni. A regényt ismét Cs. Horváth Tibor és Korcsmáros Pál dolgozta át a képregény műfajára. Kedveskedjék virággal Magyarországon élő szeretteinek, a Fleurop-Interflorán keresztül. SZALATNYAY JÖZSEF KÉPEI E három festményt — Szalatnyay József alkotását — a Műgyűjtő című folyóirat nyomán közöljük. Szalatnyay a modern magyar portréfestészet egyik kiválósága. Alakjai általában ismert írók, művészek. SZINYEI MERSE PÁL „Lilaruhás nö”-je 100 éves korában LENT: Lengyel József
