Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1971-05-29 / 11. szám
K tH u fi€ fol ifä!/SlotifelsfofOßW Vannak nevek, amelyeknek tiszta csengését sem az idő, sem a térbeli távolság nem tompítja. Sőt, annak a neve, aki személyében egy nemzet haladását képviselte, idő és tér távlatából mind ércesebben zeng, jelképpé, összetartó erővé válik. Ilyen jelkép és összetartó erő Kossuth Lajos neve is, és persze neve által az eszme, amelyet életével harcosan képviselt. Ezt a gondolatot bízvást leírhatnánk akkor is — mert így igaz —, ha nem volna mögötte konkrét, aktuális esemény. De hogy e név, mint kohéziós erő, nemcsak a szó képletes, hanem valóságos értelmében is mennyire elevenen hat, ezt most éreztük ismét, amidőn a messzi Uruguayból érkezett a hír: március 21-én Montevideóban Kossuth emlékművet avattak az Uruguayban élő magyarok. Már korábban megalakult a Kossuth Emlékbizottság, amely céljául az emlékmű létrehozását tűzte ki, s amelybe — e közös cél érdekében — tömörült a három egyesület: a Magyar Otthon, az Uruguayi Magyar Kultúrközpont és a Magyar Katolikus Egyházközség. A közös munka szép és áldozatos szakasza zárult le a nagyszerű aktussal, amelyre méltán büszke mindhárom egyesület és az egész uruguayi magyar kolónia. Mi itthoniak pedig megpróbáljuk elképzelni, milyen felemelő lehetett, amidőn az emlékmű avatásán a szülőhazától távol élők összetalálkoztak, s a közös nyelv, közös kultúra, közös történelem tudatától áthatva szorítottak kezet. Megpróbáljuk elképzelni, hogyan álltak ott több mint ötszázan, s hallgatták meg mindkét nemzet himnuszát, hogyan csillant fel az öröm honfitársaink szemében, amidőn Gaál László a magyar kolónia nevében felajánlotta az emlékművet — a magyar szabadságharc vezérének emlékművét — Montevideo városának. Sok olyan mozzanata, színfoltja volt még ennek az ünnepségnek, amelyekre jóleső megindultsággal gondolunk. Montevideo polgármestere képviseletében megjelent a városháza főtitkára, A. Correa Vallejo úr. Gaál László az eseményt méltatva, a többi közt a Magyarok Világszövetségének is köszönetét mondott az emlékmű felállításában való közreműködéséért. Ünnepi szavai után a magyar nagykövetség képviseletében György Jenő ideiglenes ügyvivő mondott beszédet. Kiemelte, hogy a nagy magyar szabadságharcos és államférfi, Kossuth Lajos emlékművének felállítása az uruguayi magyarság zömét alkotó három egyesület összefogásával, valamint a montevideói polgármesteri hivatal sokoldalú támogatásával valósulhatott meg. Megköszönte a Magyar Népköztársaság nagykövetsége nevében is a polgármesteri hivatalnak és személy szerint Oscar V. Rachetti polgármester úrnak azt a szívélyes gondoskodást, amely lehetővé tette a Kossuth emlékmű felavatását. A továbbiakban rámutatott, hogy az emlékmű egyfelől bizonysága a kinti magyarság óhaza iránti ragaszkodásának, amely évtizedek múltán sem halványul, másfelől kifejezésre jutatta, hogy az Uruguayban élő magyarok hálával és tisztelettel adóznak az országnak, amely számukra második otthont nyújtott. S. M. MAGYAR TÁJAK Sárospataki várfalak (Vámos László felv.'i ARCKÉPEK A MÁBÓL Jílarúű Qáiia A MAGYAR RÁDIÓ MUNKATÁRSA RIPORTER: Kérem, beszéljen az Iskola-rádióról. MAROSI JÜLIA: Nyelvünkben alig néhány esztendős fogalom ez a szó: Iskola-rádió. Nekem a fogalom is tetszik, és az is, amit kifejez. Nincs igazi tanrendje, nem kötelező részt venni az órákon — bárki hallgathatja. Ha jó az előadás anyaga — s általában jó —, nem 15—20 hallgatója van, hanem több tízezer. Én az Iskolarádió egyik új műsorának, pontosabban a Nyitnikéknek a levelezője vagyok. Ezt a műsort a tanyasi és a pusztai kisiskolásoknak sugározza a Kossuth adó. Hetente egy alkalommal, illetve az ismétléssel együtt kétszer. Akadtak gyerekek, akik egymástól függetlenül „hangos órának” keresztelték el a műsort. A szociológiai fölmérésekből kiderült, hogy a tanyasi és más kisiskolákba járó gyerekek sokkal hátrányosabb körülmények közt tanulnak, mint a városiak, vagy a nagyobb falvakban lakók. Civilizációs, társadalmi okokról van szó. Kiderült az is, hogy a körülbelül 900 kisiskola közül legalább ötszázban nincs rádió. A műsor megindulása óta a Művelődésügyi Minisztérium több mint 400 kis iskolának ajándékozott rádiót. RIPORTER: Hogyan vesz részt ön a Nyitnikék műsorainak szerkesztésében? Néhány gyerek levelét elolvasva nyilvánvaló, hogy levelező partnereinek többet jelent a levelezés, mint az embereknek egy-egy levél általában. MAROSI JOLI A: Dr. Huszár Tiborné — az Iskolarádió vezetője — engem kifejezetten a levelezésre kért föl. Vagyis a műsorra érkező levelekre, rejtvénymegfejtésekre én válaszolok. Már az első levelek meghatott hangja elárulta, hogy olyanok írják, akik nemcsak hogy nem írtak és nem kaptak még életükben levelet— hiszen korukat tekintve ez természetes is lett volna —, hanem akik számára a Rádióval való levelezés nemcsak szűkös kapcsolataik bővülését jelenti. Egy tanítónő azt írta a szerkesztőségnek: „Azóta jár hozzánk a postás, amióta a Nyitnikék van”. A levelezés révén minden gyerek személyes kapcsolatba kerülhetett egy nagy szervezettel, a Rádióval. RIPORTER: Vagyis elsősorban önnel. MAROSI JÚLIA: Részben igen. Szeptember óta, amióta elkezdődött a Nyitnikék műsora, körülbelül 3000 levelet írtam. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy ugyanenynyit el is olvastam. Különös volt megfigyelni, hogy az első ügyetlenségek és bátortalanságok után hogyan vált egyre természetesebbé a gyerekek megnyilatkozása. Voltak, akik csak levelet tanultak meg írni, de szép számmal vannak olyanok, akik levelezés közben fedezték föl az önkifejezés természetes örömét. Baranyai László (Bocska, up. Magyarszerdahely) kisiskolás így ír: „Mit csinál este a család? A mi családunk este együtt van. Édesanyám vacsorát főz. Megmosdatja és lefekteti a gyerekeket. Vacsora után a felnőttek elbeszélgetnek, majd nézik a tévét. Gyakran eljönnek hozzánk a szomszédok. Hozatnak bort és mulat az egész család. Olyankor mi, gyerekek nem alszunk. Hallgatjuk a nagyok nótázását. Van, amikor reggelig mulatnak. Nem verekednek, csak muzsikálnak, meg énekelnek, meg isznak.” Az a lehetőség, hogy van kinek elmondani valamit s erre választ is kapnak, nem csupán levélíró kedvükre hatott, hanem tanulásukra, önérzetükre is. Azáltal, hogy egy dologban célt találtak, célt fedeztek föl rögtön más dolgokban is. Például a mocsolyási kisiskolások külön Nyitnikék újságot „adnak ki”. Az újságnak van főszerkesztője, kiadója, rajzolója. Amennyi játék van ebben, annyi munka is. RIPORTER: Sok levélre válaszol. Nem fenyegetik-e sablonok? MAROSI JÜLIA: Hazudnék, ha azt, mondanám, hogy nem. De mivel állandóan étzem az önismétlés veszélyét, állandóan küzdők is ellene. Szerencsére erőt nemcsak magamból kell merítenem, hanem kapok isi Mert lehet-e közömbösen fogadni, gépiesen válaszolni ilyen levélre: „Kedves Nyitnikék! Írjatok sok levelet nekem. És én nagyon szeretlek benneteket. Én megőriztem a többi leveleteket. Ne haragudjatok, de nem tudok többet írni Nagy Erika, II. ősz. Acs, Győri út 90”. Amellett a hatás mellett, amit a gyerekek leveleiből meríthetek, van másik mozgatóerőm is. Semmi sem érdekel úgy, mint a népi kultúra ügye. Meggyőződésem, hogy enélkül nincs megalapozott műveltség. Egy nemzet szellemi arculatát csak részben árulja el az írásbeli kultúra. A rejtettebb vonásokat — de amelyek ugyanolyan lényegesek — a népi kultúra őrzi. Ezt a „rögeszmémet” nagyon jól össze tudtam kapcsolni levelező munkámmal. Első megtorpanásom pillanatában jutott eszembe, hogy milyen változatossá tehetném a leveleket, ha válaszom mellé elismerés és jutalom gyanánt egy-egy népi mondókát, csúfolót, kiszámolót, húsvéti locsolóverset, nyelvgyötrőt küldenék a gyerekeknek. A hatás rendkívüli módon meglepett. Először is nagyon örültek neki, másodszor pedig a gyerekek is elkezdtek gyűjteni ilyesmiket. Az mozgat, hogy minél több értéket juttassak vissza azok közé, akik köréből mindez valamikor elszármazott. Ezzel egyidőben legalább ennyi modern magyar költő versét is küldöm. E kettő együtt megalapozhatja alakuló ízlésüket. Hogy kiktől? József Attila, Radnóti, Weöres Sándor, Nagy László, Juhász Ferenc, Szécsi Margit, Csoóri Sándor, Csanádi Imre, Nemes Nagy Ágnes és mások. Kaptam már hírt arról, hogy a kiküldött versekből a gyerekek szavalóversenyt rendeztek és kis antológiákat állítanak össze. RIPORTER: Volt-e már eset arra, hogy levelezői közül valakit személyesen is megismert és van-e lehetősége, hogy legalább néhány gyerek életének alakulását hosszabb időn keresztül nyomon kövesse? MAROSI JÜLIA: Volt. Utoljára például a mezőtúri citerás gyerekekkel találkoztam. Azt tudja rólam, hogy népdalénekes vagyok. Többnyire férjemmel, Csoóri Sándor íróval tartunk előadásokat A modern költészet és a népköltészet címmel. Egy Szolnok megyei előadó-körűt alkalmával — nekem is meglepetésül — fölléptek az említett mezőtúri iskola citerásai és „előadói”. A citerások olyan népdalt játszottak, amit tőlem kaptak, a szavalok is olyan verset, amit én küldtem nekik. Ennek az iskolának mindössze kilenc tanulója van. Azóta nekem ez a 9 gyermek kicsit jelkép lett. Megéreztem, hogy nem hiábavaló a munkám. Tudom, kik és milyenek azok, akik nemcsak várják leveleimet, de akiket alakít is. A kérdés második felére válaszolva megemlítem, hogy Huszár Tiborné, a műsor létrehozója fontos célnak tekinti a tehetséges gyerekek számontartását. RIPORTER: A szomszéd országokban élő magyar kisiskolások is hallgatják a műsort? MAROSI JÜLIA: Bizonyára, mert még levelet is írnak. Kaptam levelet Erdélyből, Jugoszláviából és Csehszlovákiában élő magyar gyermekektől. Címüket ugyanúgy elküldöm néhány hazai kisiskolásnak, mint a hazaiakét egymásnak. Így több száz gyerek ilyen módon került kapcsolatba egymással. RIPORTER. Köszönöm a figyelmét és az idejét. Salamon Pál főváros! folyóirata' Főszerkesztő: MESTERHÁZI LAJOS SZÍNES, GAZDAGON ILLUSZTRÁLT HAVILAP Képek, írások BUDAPEST múltjáról jelenéről jövőjéről Évi előfizetési ára: $ 8,— Megrendelhető: KULTÜRA Budapest 62. P.O.B. 14,9.
