Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1971-05-15 / 10. szám
és ifj. Bohanek Miklós felv.) ;retetkórház és betegotthon Lőríncze Lajos professzor előadása, amely Győrött hangzott el A magyar nyelv hete előadássorozatának bevezetőjeként. Remélem, nem veszik tőlem hivalkodásnak, ha azzal a már sokszor elhangzott megállapítással kezdem, hogy a magyar nyelv ügye, anyanyelvűnk gondja az országos érdeklődés középpontjában áll jó néhány év óta. Talán még azt is elnézik, ha — egy kissé túlzásba is menve — a magyar nyelv egyik legnagyobb élő művészének, Illyés Gyulának a megfigyelésére is utalok, aki szerint a nyelvművelő munka „országos taps és figyelem közepette” sohasem remélt hatásúvá szélesedett ki... Azért is merek tetszelgés, elbizakodottság nélkül — bár tagadhatatlanul jóleső érzéssel — utalni Illyés Gyula szavaira, mert nagyon jól tudom — mindnyájan nagyon jól tudjuk, akik a magyar nyelvi kultúra ápolásának munkásai vagyunk —, hogy ez az „országos figyelem és taps” nem csupán a mi munkánk eredményének szól, hanem főként és elsősorban annak, hogy szándékunk, igyekezetünk, törekvésünk közóhajt fejez ki, s összetartozásunk, magyarságunk legfontosabb kifejezőjére, legféltettebb nemzeti kincsünkre, anyanyelvűnkre irányul. Az anyanyelv ápolása, a nyelvi műveltség ügye iránt való osztatlan és lelkes érdeklődés — nem kétséges előttem — szellemi, kulturális életünknek abba a vonulatába, áramlatába tartozik, amely a magunk értékeinek megismerése és megbecsülése, legjobb, legértékesebb hagyományainknak a ma és a jövő életébe való beépítése, nemzeti értékeink védelme terén igényel, sürget és hoz létre egyre nagyszerűbb eredményeket, lelkesít, mozgósít óriási tömegeket, s ad a jövő építésére önbizalmat és erőt. Példákat nem kell idéznem, mindnyájan ismerjük őket. A mi feladatunk tehát, akik a nyelvi kultúra kérdéseivel foglalkozunk, akik népünk anyanyelvi műveltségének alakulása iránt felelősséget érzünk, nem vagy nem elsősorban az érdeklődés felkeltése, igények támasztása; de nem is a meglevő természetes érdeklődés és sürgető igények egyszerű kiszolgálása, hanem az érdeklődés elmélyítése, az igények fölemelése; a nyejv ösztönös szeretetére építve a tudatos megismerésre való átvezetés, a nyelvnek, mint a kommunikáció eszközének tüzetes, alapos, igényes megismertetése s ugyanilyen elmélyüléssel a nyelvnek, mint a kommunikáció tárgyának, az emberi szellem csodálatos alkotásának közeibe hozása, kialakulásának, történetének, felépítésének, gazdagságának, szépségének megmutatása, mert hiszen ennek ismerete ad igazi tartalmat a nyelv szeretetének, s ad megbízható alapot, mélységet és távlatot anyanyelvűnk jó használatának is. Azt persze az elmondottak ellenére sem állíthatjuk, hogy nyelvművelő, ismeretterjesztő munkánk célkitűzéséből hiányozna, vagy eredményeiben — megítélésem szerint — nem jelentkezne az érdeklődés felkeltése vagy pontosabban szólva: kiszélesítése. Jelentkezik, természetesen mint igény, s reméljük mint eredmény is, a magyar nyelv hetének rendezvényein is. De elsősorban nem ezt szolgálják a magyar nyelv hetének előadásai, Jó alkalmak ezek a rendezvények a hallgatókkal, az olvasókkal való személyes találkozásra, a közvetlen eszmecserére; jó lehetőség, sőt kényszerítő lehetőség ez a sorozat az évi számvetésre, a múltba pillantásra és a jövőbe nézésre. A magyar nyelv hetét az idén rendezzük meg ötödször. Ez a mostani — mint programjából is látszik —, ha nem is tökéletesen, de azokat a kérdéseket, feladatokat tükrözi, amelyeket az évi számvetésnek sorra kell vennie. Találkozunk a lassan már másfél évtizede szokásos ankéton olvasóinkkal, hallgatóinkkal, s ez a találkozó megmu-Élő igék -tatja előző munkánk hatékonyságát vagy hiányosságait, ■ kiemeli azokat a kérdéseket, problémákat, amelyekkel mi á a magunk körében esetleg nem is találkoztunk. * Ha nem is különös módszerességgel, de hangot adunk a ■ magyar nyelv hetén a nyelv és irodalom egysége kérdésé- ■ nek, mintegy előkészítve egy későbbi alapos, módszeres \ megvitatást. ■ Jelentős helyet kap az idén előadásaink között a külföl- ■ dön, határainkon kívül élő magyarok anyanyelvi művelt- \ ségének kérdése. Hogy ez nem pusztán nyelvi kérdés, azt ■ talán nem is kell hangsúlyoznom. S azt sem, hogy a más álla- ■ mok keretében élő magyarság nyelvi kérdései igen sok- \ ban különböznek a miénktől, de egymáséitól is, más és ■ más tehát a velük kapcsolatos módszer, és a feladatok so- \ ra is. De — és talán ezt sem kell hangsúlyoznom — ezek- • ben a kérdésekben mi magunk csak a felkért tanácsadó ■ szerepét játszhatjuk. J De az az igazság, hogy a határainkon kívül — közel és [ távolban — élő magyarság egyre gyakrabban felhasználja ■ a mi tapasztalatainkat, egyre inkább igényli a mi segítsé- l günket. Egy egészen közeli példát említve: éppen tegnap talál- ■ koztam össze véletlenül itt Győrben a Jugoszláviai Ma- • gyár Nyelvművelő Egyesület három vezető tagjával. El- 1 mondták, hogy milyen sikeres előadásokat tartott náluk J Grétsy László, a mi Nyelvművelő Bizottságunk titkára, be- J széliek terveikről, további vendégelőadások szervezéséről, ■ tárgyaltunk arról is, milyen könyvekre volna szükségük a ■ nyelvművelő, nyelvmegőrző munka további sikeres végzé- I séhez... I Én magam is voltam már több alkalommal Jugoszláviá- J ban, nyelvjáráskutatásra, nyelvművelő előadások tartásé- I ra. Ügy látom, nagyon biztató, reményteljes az a munka, J amit az ottaniak végeznek. S hadd tegyem hozzá, anya- É nyelvünk ápolása, védelme nem teszi az ottani magyar ■ nyelvű lakosságot rosszabb állampolgárrá, sőt! Eszembe jut ■ egy kedves öreg házaspár az egyik bácskai faluban. Ahogy l egy kicsit összemelegedtünk, azt mondták egészen őszin- J tén: ugye, milyen szép ez a mi országunk? Azt hiszem, • ehhez nem is kell kommentár. ■ A magyar nyelv hete keretében szó lesz majd a jugosz- » láviai magyarságról s az amerikai magyarok nyelvi prob- \ lémáiról is. Mondanom sem kell, hogy Amerikában lénye- * gesen másként mutatkoznak a nyelvi problémák, mint ide- ■ haza vagy a szomszédos államokban. Messzebb vannak, * nincs köztünk közvetlen kapcsolat, szétszórtabban élnek, J nem egy tömbben, egymást támogatva; mások a társadal- ■ mi körülményeik, s más sors, történelmi alakulás követ- ■ keztében jutottak mai helyzetükbe! ■ A mai kérdések mellett lesz aztán alkalmunk a magyar ■ nyelv hetén a múltba tekintésre is, a múlt jó hagyomá- J nyainak, a magyar nyelv feléledése dicső korának felidézé- j sére, a magyar nyelv dunántúli fellegvárainak meglátoga- ■ tására, de lesz alkalom a jövőbe tekintésre is. ■ S végül, amiről még nem szóltunk, ami pedig a leglénye- ! gesebb újítás a magyar nyelv hetének immár hagyomá- l nyossá vált ünnepén, a „hic et nunc”. Az, hogy első ízben J került el ünnepségeink súlypontja Budapestről, hogy itt ■ Győrben ünnepiünk, a várossá alakulásának 700. évét ün- ■ neplő Győrben. Abban a Győrben, amelynek utcái arról ! tanúskodnak, hogy ma is egyszerre őrzi a múltat és építi a J| jövőt, abban a Győrben, amely Sajnovics János, Kis János, J Révai Miklós, Rájnis József, Kazinczy, Czuczor Gergely és ■ mások emlékének ápolása mellett az elmúlt években új ne- ■ mes hagyomány elindítója is lett: a már országos tekinté- * lyű Kazinczy-versenyek évenkénti megrendezésével. | szállóigék Ha egy társaságban a szerelemről, a szerelem következtében keletkezett bonyodalmakról, nehéz helyzetekről esik szó, mindig akad valaki, aki — félig tréfásan, félig komolyan — megjegyzi: ja, a szerelem — sötét verem. S talán nem is gondol rá, hogy ezzel a mély életbölcsességgel Petőfit idézi, Petőfinek ezekre a húszéves korában írt soraira utal: „A szerelem, a szerelem, A szerelem sötét verem, Bele estem, benne vagyok, Nem láthatok, nem hallhatok" S a pipogya, határozatlan embert is Petőfi szavaival biztatjuk arra, hogy szedje össze magát, cselekedjen bátran, határozottan: Ha férfi vagy, légy férfi! Ezeket a szólás-, közmondásszerű frappáns életbölcsességeket, amelyeknek első megfogalmazóját, íróját is ismerjük, szállóigének szoktuk nevezni. A legtöbb írónktól maradt ránk ilyen szállóige, csak — mint már utaltam rá — nem mindig tudjuk, kit is idézünk voltaképpen. Ha egy régen látott ismerős toppan be hozzánk, azzal köszöntjük igen gyakran, hogy: Ritka vendég Rácországban ... A fiatalok már nemigen tudják, hogy Arany János „Szibinyáni Jank” című költeményének első sorát idéztük. Mostanában gyakran használjuk a határainkon kívül élő, szétszórt magyarsággal kapcsolatban ezt a szóképet: oldott kéve. Váci Mihály is ezzel a címmel írta emlékezetes szép cikkét a világ magyarságával való kapcsolatok felvételének ügyében. Ez az oldott kéve kifejezés Tompa Mihálytól való, aki „A gólyához” című versében a szabadságharc bukása után ezt írja: „... pusztulunk, veszünk, Mint oldott kéve széthull nemzetünk." A szállóigékről beszélgetve azt mondta nemrég valaki, hogy sajnos, a mai irodalom már nem termel ki ilyen magvas életbölcsességeket, mint a régi. A mi költőinknek — vélekedett gúnyosan — nincsenek szállóigéik, csak elszánó igéik. Azt hiszem, túlságosan sommás és szigorú ez az ítélet. Mert hiszen ahhoz, hogy egy mű valamelyik mondatából szállóige, gyakran idézett életbölcsesség legyen, távolságra van szükség, bizonyos időnek kell eltelnie. De különben is, Békés István: „Napjaink szállóigéi” című gazdag gyűjteménye igazolja, hogy ma is keletkeznek szállóigék bőségesen, legfeljebb az a kérdés, melyik milyen értékes, vagy melyik lesz közülük időtálló. A költő mindig az adott világ varázsainak mérnöke, mondhatjuk József Attilával. S ahogy ezt most idézem, azonnal arra gondolok, hogy ez a kortárs költő, aki egy évtizedben született Illyés Gyulával, Zelk Zoltánnal, Jankovich Ferenccel, Berda Józseffel, Képes Gézával, Hajnal Annával, már mennyire benne van nyelvünkben, gondolkodásunkban. Az ám, Hazám! — mondjuk valaminek a tréfás bizonyításakor — József Attila szavaival. S ha fogorvoshoz megyünk, szintén őt idézve gondolunk egy kis fájdalmas rezignációval az elmúlásra: Szaporodik fogamban az idegen anyag, mint szívemben a halál. A valódi és a látszatigazság különbsége is az ő megfogalmazásában vált szállóigévé: Az igazat mondd, ne csak a valódit! Néha csak egy-egy — tudatos vagy véletlen — utalás mutat a költő hatására. Az adai Szarvas Gábor ünnepség egyik pedagógus felszólalójától például a következő mondatot jegyeztem fel: „Addig nem lehet még több munkát elvárni, amíg csak kuncog a krajcár a pedagógus markában.” Ez a kuncog azáltal vált érthető, sőt nagyon sokat kifejező szóvá, hogy József Attila megírta a munkásról: ,S ha szombaton kezébe nyomják a pénzt s a büntetést levonják: kuncog a krajcár: ennyiért dolgoztál, nem épp semmiért.” (Mint érdekességet megjegyzem, hogy a Munkások című versben meg cincog a pénz: „A munkabér, a munkaerő ára cincog zsebünkben, úgy megyünk haza.”) S idézem végül egyik napilapunk kulturális rovatából egy cikknek a befejező sorát: „Tennivalónk akad tehát. És nem is kevés.” Stílusosan és nagyon finoman utal a második mondat a nagy költőnek arra a versrészletére, amelyben költészet is, politika is a legmagasabb fokra emelkedik: „A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés." Lőrincze Lajos Marton Ervinnek, az 1968-ban Párizsban elhunyt magyar haladó művésznek — festő volt, szobrász és fotóművész — emlékkiállítását rendezték meg a Nemzeti Galériában. Az ünnepi megnyitó beszédet Molnár Géza író tartotta. A megnyitón ott voltak a budapesti francia nagykövetség képviselői, s a művész Párizsban élő fia és családtagjai is. Az alábbiakban egy csokrot mutatunk be a kiállítás fotóanyagából. Marton Ervin: Kettős önarckép Marton Ervin: Halász-feleségek Marton Ervin: Marc Chagall vázlatkönyvével. Lent: Deák Lajos kalocsai fazekasmestér (1936)
