Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1971-04-29 / 9. szám
Nők a kórusból (1967) Vigasztalás (1965) (Mij M a ép ítő halálától Megrendüléssel fogadtuk a hirt: Gaál Gyula, aki a Hollandiában élő magyarok egyik legnépszerűbb alakja volt, elhunyt. Gaál Gyula 1926-ban érkezett új hazájába, az akkori Magyarország kilátástalan, nyomasztó viszonyai közül. Egyszerű, kétkezi munkás volt, asztalosmester, de nem akármilyen. Ez nem csupán abból tűnt ki, hogy az orgonaépítéshez is értett, hanem hogy e bonyolult mesterségben, amely bizonyos fokon a művészettel rokon, tudását sok esztendő eredményeként tökélyre fejlesztette, míg végül Hollandia leghíresebb orgonaépítőjévé vált. Vagy 80 új orgonát készített és szállított az ország legnagyobb templomainak, és százával restaurálta a régieket. Hollandiai barátai mint emberről is a legnagyobb tisztelet és szeretet hangján emlékeznek róla. Azt írják, emberségét, segítőkészségét sem a kemény esztendők, sem a későbbi jólét nem befolyásolta. Hogy milyen mélyen érző volt, azt bizonyítja tragikus halála is: felesége elhunyta után két héttel szíve felmondta a szolgálatot, nem bírta elviselni a fájdalmat. Nagy részvét mellett temették el Westerveldben. Tüski István református lelkész vezette a szertartást, magyar zászló fedte a koporsót, s végül felzendült a magyar himnusz a westerveldi orgonán. Talán azt is ő építette... A Magyar Nemzeti Galéria hatalmas csarnokában, Budapesten, március 20-án délben rendkívüli képkiállítás nyílt meg, amely azóta is vonzza a látogatókat. A megnyitáson ezernél több néző jelent meg, s két héttel később ugyancsak megtelt közönséggel a kiállítás egyik nagy terme, hogy a Galéria Baráti Köre által rendezett művészi est keretében meghallgassa a kiállító művész vallomásait, színművésznő által előadott verseit s a Bartók-zenét, amely együttérző hangokkal kísérte a falakon függő képeket. Szabó Gyula losonci festőművész kiállítása ez, a csehszlovákiai magyaré, aki Szlovákia érdemes művésze, de Budapesten született s most van, hatvanhárom éves korában, gyűjteményes kiállítása szülőhelyén. Nem helyes évekkel mérni Szabó Gyula korát. Képei és versei a Szellem tűztengerébe kísérik a látogatót, tanúi vagyunk egy lánglelkű művész és ember áradó vallomásainak. Lelkének tüze az évek haladtával nem gyengül, hanem egyre fényesebben és bátrabban lobog. Ez az első érzés, amint körülsétáljuk teremről teremre a kiállított ötszáz képet. Mert ennyi kép van itt, s ez is csak töredéke Szabó Gyula életművének, hiszen tízezer képet festett és rajzolt és metszett máig. Az alkotó erőnek ez a pazar bősége mindenfelől érezhető a Galéria termeiben. Ügy tűnik föl, mintha ez a művész könnyen alkotna. De ez látszat csupán, képei — és elragadóan szép versei —mögött egy drámaian élő kortársunk áll, egy önmagával viaskodó s a társadalom hullámverésében megnyugvó ember. Szabó Gyula egyszerre tűnődő és kitörő alkat, hol elzárkózik az egyéniség burkába és töpreng, hol kivonul a társadalomba, hogy a nemzettel lehessen együtt. A képei mind ilyen hányódásról és vándorlásról beszélnek. De nemcsak emberi érzéseiben magyar és szocialista ez a művész, hanem alkotásainak érzéki melegségében, gondolati tisztaságában és magatartása kevélységében, vagyis színességében és szenvedélyességében. Színei drámaian világítanak; még ha ismert tájképéről is van szó, azon is megjelenik a szemhatáron egy villanó tűzpiros csík, vagy az égen egy borús, alattomos kis felhő, viharjósló halványsárga színnel, s ime már nyugtalanít a táj. Nyugtalanít Szabó Gyula minden képe, mert magával ragad, vagyis arra a szellemi munkára késztet, amelyben született. A halál és a lét boldog együgyűsége együtt van itt, egymásba ömlő hullámokként. Mélyen, őszintén emberi művészet ez. Losoncon él Szabó Gyula kora ifjúságától mindmáig. Sokat tanult és sokaktól, mint minden komoly és korát értő alkotó, hiszen tanulás nélkül nincs mester. Régebbi keltezésű képein Rudnay Gyula hatását észlelik a műértők, de Rudnay más volt, Szabó Gyula rudnayasan is önmagát mutatja be losonci, gömöri és felvidéki képein, s az egész világot tükröző arcképeken és figurás kompozíciókban. Szakított a naturalizmus formanyelvével s minden képe egyénien tör elő, a legváltozatosabb formanyelven. Ez a válogató és kereső módszer a téma izgalmának kifejeződése. Mindent a maga formanyelvén mond el, majd minden képén prófétikusan jósolva és jelezve vaíami gondolatot. Hiszen a világ körülöttünk maga olyan, hogy folyton szimbólumokat mond és ígér és igényel valami újat. Szabó Gyula ezt a változatosságot belső kényszerből cselekszi. Témái az élet gazdagságát és tarkaságát, az emberi sors végét és felnyílódását jelentik. Színezése tiszta, mint a lobogó lángé és a tavaszi virágoké. Szalatnai Rezső ÖSSZESEN 275 ÉVET ÜNNEPELTEK Kárpáti József az MVSZ főtitkára három magyar egyesület jubileumáról Kétszer 125 és egyszer 25 esztendő! Mennyi próbálkozás és kudarc, mennyi könny és siker, mennyi ábránd és küzdelem sűrűsödött ebbe a 275 esztendőbe! Különös könnyek, csillagfényű ábrándok, kavargó emberi sorsok. A hazájukat nyomasztó körülmények vagy a világ megismerésének örök vágya miatt, külső kényszerből vagy belső nyugtalanságból elhagyó magyarok sorsa. Sok tekintetben közös és mégis ahányan nekivágtak, annyiféle emberi sors. És ezek a sorsok valahol találkoztak, valahol összefutottak, valahol érezni akarták, hogy közös talajból ágaztak szerte a világba, érezni akarták, hogy közős történelem, közös nyelv, közös kultúra tartja össze őket, ezért teremtették meg a szülőhazától távol, de a szülőhazára gondolva egyesületeiket: a Nyugat-berlini Magyar Kolóniát 125, a Párizsi Kölcsönösen Segélyező Magyar Egyesületet 125, és a Belgiumi Magyarok Kulturális Egyesületét 25 esztendővel ezelőtt. Az egyesületek nemcsak egymással, velünk is összekötik a határainkon kívül élő honfitársakat. Sőt, örömmel állapíthatjuk meg, hogy ez a kötelék az utóbbi esztendőkben mindinkább erősödik. Többnyire a hétköznapok aprócseprő gondjainak közös megoldásában mutatkozik meg az egyre barátibb összetartozás érzése, de megmutatkozik az ünnepnapokon is. Mint most, amidőn a berlini, párizsi és brüszszeli jubileumon együtt örültünk, együtt ünnepeltünk honfitársainkkal a távolból. És nemcsak a távolból... BERLIN A három jubileumi ünnepre három meghívó érkezett Budapestre. Mindegyikre meghívták a Magyarok Világszövetsége főtitkárát s egy munkatársát. Most, miután hazaérkeztek sok élménnyel, a találkozások örömével gazdagon, megkértük Kárpáti Józsefet, a Magyarok Világszövetsége főtitkárát, mondja el legfontosabb benyomásait a három ünnepségről. — Bizonyos dolgok mindhárom alkalommal hasonlóképpen zajlottak le, ezért az ember úgy érzi, nehéz különválasztani, mi volt az egyik, mi a másik vagy harmadik helyen — mondja a főtitkár —. Hogy mi az, ami hasonló volt, sőt szinte hajszálra egyezett Berlinben, Párizsban és Brüsszelben? Az eddig soha nem tapasztalt, rendkívüli érdeklődés az összejövetel iránt. Ez a legfontosabb, ez a legdöntőbb, ez volt az, ami legjobban megragadott mindhárom találkozón. De a lényegbeli hasonlóság ellenére van valami, amiért úgy érzem, mégis külön kell szólnom — ha csak röviden is — Berlinről, Párizsról és Brüsszelről. Hiszen ami a múltat illeti, mindegyik egyesületnek megvannak a maga történelmi hagyományai, sajátos arculata, az évtizedek során kialakult szervezeti élete, a jelent tekintve pedig mindegyik külön fáradozott azért, hogy ezt az évfordulót emlékezetessé tegye a tagság és valamennyi résztvevő számára. Ezért — köszönetünk ismételt kifejezése mellett, hogy mi is ott lehettünk — úgy vélem, egyenként kell beszámolnom a három eseményről. A Nyugatberlini Magyar Kolónia, mint említettem, fennállása 125. évfordulóját ünnepelte. A Magyar Hírekben annak idején Puskás Júlia ismertette az egyesület alapítását, történetét. Mi most — jómagam és a Világszövetség munkatársa, Lelkes Lajosné — élénk egyesületi életet élő tagsággal találkoztunk a szép ünnepi pillanatban, március 20-án. A teremben 400-an jöttek össze. Megjelent a scharlottenburgi polgármester és felesége. Az ünnepséget az egyesület elnöke, Kleineizel Antal nyitotta meg, az egyesület történetét, jelenlegi munkáját, jövőbeni feladatait Raab Ottó mondta el. Én a Világszövetség nevében megköszöntem a meghívást, üdvözöltem a vezetőséget, a tagságot, majd átadtam a selyemzászlót s a Magyarok Világszövetsége díszjelvényeit az elnökség tagjainak és az egyesület aktivistáinak. Viszonzásul mi is kitüntetést kaptunk. A magyar művészeket — Horváth Ferenc szavalóművészt, Madarász Katalin, GadI Gabriella népdalénekest, Harangozó Teri táncdalénekest — érdeklődéssel s szeretettel hallgatta a közönség. Nagy sikere volt a Rajkózenekarnak, s a négytagú tánczenekarnak is. Mit mondjak még, amivel a forró hangulatot érzékeltethetem? Talán hogy ezer üveg Szürkebarát fogyott el — mosolyog Kárpáti József, majd komolyra fordítva a szót, hozzáteszi: — ezt a sok üveg és sok-sok pohár bort közös szeretteinkre ürítettük, az egyesületre, tagságára, s a szülőhazára. Kárpáti József (Novotta Ferenc felvétele) BRÜSSZEL — Április 2-án vettünk részt Brüsszelben a Magyarok Világszövetsége munkatársával, Győri Vilmossal a három közül a legfiatalabb, a Belgiumi Magyarok Kulturális Egyesülete jubileumi ünnepségén. Érzésünk szerint — s ez jutott kifejezésre Markovics Ernő elnök ünnepi beszédében is — a brüsszeli egyesület nemcsak fennállása 25. évfordulóját ünnepelte, hanem bizonyos értelemben belső élete megújhodását. Mert az egyesületi élet pezsgőbbé, elevenebbé vált az utóbbi időben. Fiatalok kapcsolódtak a munkába, s velük friss levegő áramlott a szervezet életébe. A múlthoz képest, amikor bármilyen összejövetelre legfeljebb 20—30 embert lehetett megmozgatni, mostanában százan is elmennek egy-egy előadásra, filmvetítésre. A jubileumi ünnepségre pedig több mint háromszázan jöttek el, alig fértek el a teremben, pótszékeket kellett beállítani. Természetesen itt is megköszöntem a meghívást, átadtam a Világszövetség ajándékait. A magyar művészek — Kibédy Ervin, Nagy Attila, Marton Éva, Melís György, Zentai Anna, Hadics László — azt hiszem, megérdemelt sikert arattak. PÁRIZS — Másnap, tehát április 3-án került sor a Párizsi Kölcsönösen Segélyező Magyar Egylet 125 éves fennállásának megünneplésére —■. folytatja a beszámolót Kárpáti József. — Az egyesület történetét a Magyar Hírek olvasói bizonyára ismerik Csatár Imre cikkéből. Ami pedig a jelent illeti, talán felesleges is elismételnem az azonos impressziókat és azonos mozzanatokat: párizsi honfitársaink vendégfogadó szeretetét, s azt, hogy természetesen itt is illendően megköszöntük a meghívást, átadtuk a selyemzászlót az egyesületnek, a díszjelvényeket mindazoknak, akik a magyar kultúra ápolása terén sokat és önzetlenül fáradoztak. Ugyanazok a művészek léptek fel, akik Brüsszelben, más műsort adtak, de hasonlóképpen lelkes elragadtatással honorálta szereplésüket a mintegy 500 főnyi közönség. Az ünnepségen védnökséget vállalt a francia egészségügyi miniszter, akinek küldötte részt vett a jubileumi esten, s megjelent Mód Péter, hazánk franciaországi nagykövete. Dr. Szigeti Pál, az egyesület elnöke tartott szép beszédet, majd átadták az egyesület emlékplakettjét a védnökséget vállaló miniszter megbízottjának, a magyar nagykövetnek és nekem. A párizsi évfordulót — a sok hasonló vonás mellett — talán az különbözteti meg a másik kettőtől, hogy itt másnap folytatódott az ünnepség az egyesület helyiségében. Ezen a bensőséges összejövetelen részt vettek a Párizsi Kölcsönösen Segélyező Magyar Egylet vezetőségének meghívására a londoni, nyugatberlini és bécsi egyesületek elnökei, illetve megbízottai. A Világszövetség ajándékainak átadása után az egyesület zenekarának műsorával és tánccal fejeződött be a meghitt és vidám találkozó. — Szeretném hozzáfűzni, hogy a brüsszeli és a párizsi évforduló egybeesett hazánk felszabadulásának ünnepével. Bizonyára ez is emelkedetté tette a hangulatot. De mindhárom helyen egyformán éreztük azt a baráti, meleg kapcsolatot, amely évről évre mélyebbé s szorosabbá válik köztünk, hazai magyarok és a távol élők között, akiknek itthonról ezúton is üdvözletem küldöm és további eredményes munkát kívánok az MVSZ elnöksége nevében. S. M. 10
