Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1971-04-29 / 9. szám
HAJRÁ, MAGYAROK! A MAGYAR HÍREK TIZEORDULÓS OLIMPIAI FEJTÖRŐJE 7. A Lövöldöző-Társaság Mező Ferenc tanár úrra emlékeztem legutóbb, a legnagyobb magyar szurkolóra — mert hiszen az volt ő, a sportok tudós búvárszurkolója, A magyar sport múltjáról, kezdeteiről is sok-sok érdekességet derített fel, s gyűjtött csokorba. Tőle tudom például, hogy a 16. században már sorra alakultak Magyarországon a lövészegyletek, 1701-ben pedig mór Pesten is vígan durrogtak a puskák a Pesti Polgári Lövöldöző Társaság lövöldéjében. 1824-ben kezdett működni a Pesti Vívókor, 1875-ben pedig a többi között Tatatóvároson alakult Iparos Méta Club, amelynek alapszabálya a következőkben jelölte meg a klub feladatát: „Helyben az iparos osztályt barátságos találkozás és szabad ég alatti edző játékok által társítani; a belső iparost az üde lég élvezetével összekapcsolt alkalmas mozgásban részesíteni; a külső iparosnál a testnek mindig egyoldalú mozgását az összes szervezetet működésbe hozó testgyakorlatok által ellensúlyozni ...” — azazhogy Tatatóvároson majd kerek száz esztendővel ezelőtt tudtak a javító-gimnasztikáról! És ami szintén nem érdektelen, a klubnak azon segédek is tagjai lehettek, „kik feddhetetlen jellemmel bírnak.” Sorra alakultak a múlt század derekán a Hajós-egyletek, azaz evezős klubok, a korcsolya-, kerékpár, úszó-egyesületek. A századfordulón pedig megalakultak az első, nem csak a sportban nagy jelentőségű munkássportegyesületek is: 1908-ban kezdte meg működését a Munkás Testedző Egyesület, 1911- ben pedig a Vas- és Fémmunkások Sport Clubja. Szurkoló-emlékeimnek azonban se vége, se hossza nem lenne, ha kalandozni engedném. Mégis, ha olimpiai élményeimről mesélek, akkor a sportok királynőjének mondott atlétikáról semmiképpen sem feledkezhetem meg. Igaz, őfelsége több csalódást okozott nekünk, mint örömöt, de mi sosem szűntünk meg ostromolni kegyeit. Talán ezért is, a türelmes hölgy többször mégiscsak reánkmosolygott egy-egy arannyal, de ezüst és bronzérmekkel is. Persze, nem tegnap óta hódolunk az atlétikának, hiszen Bethlen Miklós, aki 1717-ben halt meg s kora neves személyiségei közé tartozott, megemlíti önéletrajzában, hogy a versenyfutás és ugrás kedves szórakozásai közé tartozott. Az író és műfordító Bérczy Károly pedig 1858-ban sürgetően írta, hogy „terjeszszék el hazánkban, amit az angol outdoors sportnak, négy falon kívüli mulatságnak nevez.” Első viadalát a Magyar Atlétikai Club 1875. május 6-ón rendezte, de virágjába az atlétika csak a 90-es években szökött, főként a középiskolás ifjúság érdeméből. Az első újkori olimpián, mint tetszik emlékezni rá, nem is eredménytelenül szerepeltek atlétáink, a másodikon már koszorút is szereztünk. Pedig, ha nem csal emlékezetem, már a XI. Olimpia felidézése következnék, amelyen szintén került egy atlétikai aranyérem a többi között. Mert ugye tudjuk, hány volt? Nehéz is elfeledni, hiszen akkor értük el aranyainknak azt a bűvös számát, amely azóta is — hol elért, hol túlhaladott, hol csak megközelített — mércéje olimpiai részvételünknek. Így magában szégyenleném is megkérdezni önöktől, szintén tudják-e? Hiszen a berlinivel eljutottunk ahhoz az olimpiához, amelyre a ma élő középkorú nemzedék is bőven visszaemlékezhet. Kíváncsi lennék mégis, hányán tudják, az aranyokon kívül hány ezüst és hány bronzérmet szereztünk Berlinben? (1. kérdés) Homérosz ismerői tudják, hogy mindenhez egy jellemző és állandóan ismétlődő jelzőt fűzött. Az ökölvívást például „fájdalmasának mondta, ha csak említette. Az ökölvívás ellenfelei annak tartják ma is, és mi tagadás, ha egy-egy jól eltalált balhorog vagy jobblengő után tudományos igényességgel tanulmányozzuk a megütött versenyző arckifejezését, csak a legnagyobb nehézségek árán fedezhetjük fel rajta az örömmámor és megkönnyebbülés vonásait ... Pedig ugyan hány szurkoló tudja, hogy az ókorban, a profi-sport elterjedésével az ökölvívók szíjakkal ércbütyköket erősítettek az öklük külső felére, hogy a találatjelzés korai módszerét gyakorolhassák: az ütést recscsenő csont és csurranó vér hitelesítette ... A bőrkesztyűs, szabályok közé szorított amatőr ökölvívás ebhez képest valóban szelíd és szolid játék csupán, de hogy kisasszonysport volna, azt azért nem mondhatnám ... Csoda-e, ha megoszlanak róla a vélemények? És milyen régóta! Tessék csak elővenni a Hasznos Mulatságok című lap 1825.- évi 44. számát, ebben olvashatjuk: „Tsak különös állat az ember, s különösek annak szokásai is. Nálunk, ha tsak oldalba löki is az utcán egyik a másikat, mindjárt ott toppan a bátorságra ügyelő, hogy a civakodókat elválassza. .. Mely másképpen van ez Angliában! Itt nem tsak szabad az embereknek egymást megöklözni, hanem ezen öklözés még a közönséges mulatságoknak bizonyos neme... Aki magát öklének súlyosságával meg tudja különböztetni, az tsak hamar kedveltjévé lesz a közönségnek .. Más közírók csodálkozás helyett inkább pártolják e sportot, mondván: „Mert a karizmok erejét és ügyességét fejti ki és a gyakorlottnak nagy előnyt nyújt az önvédelemben. Tiszavidéki alföldi népünk munkabíró erős faj, de fogadni lehetne, hogy egy középerejű angol két nagyerejű bérest verne le, mielőtt csak ráérnének is amazt galléron ragadni!” (Vadász és Versenylap 1858. évfolyamában írta ezt Bérczy Károly.) Ilyen előzmények után vette fel az 1875-ben megalakult Magyar Atlétikai Club első versenyének számai közé az ökölvívást is. A négy jelentkező közül Fittler Kálmán győzött és nyerte el az ezüst név jegy tálat, amelynek domborműve Heraklész győzelmét ábrázolta a nemeai oroszlán felett. Atlétáink ettől kezdve lelkesen boxoltak, de a kedvtelésből űzött sport még „úri szórakozás” lévén, e kemény ágát némely képviselője félreértette, s előfordult, hogy egy-egy jól eltalált ütést személyes sértésnek tekintettek és „lovagias ügy” támadt belőle. No, de ez régen volt, én meg a krónikámban már 1936-nál tartok. Abban a bizonyos számú győzelemben egy ökölvívó aranyérem is foglaltatik. Ki ne tudná, melyik súlycsoportban és ki szerezte? (2. kérdés) A XI. nyári olimpiára meglehetősen nagy magyar csapat utazott. Sok volt közöttük az eleve esélytelen, de a színhely közelsége csökkentette a költségeket és végül is, az eredmény, mint tudjuk, nem lett rossz. Kardozóink megint megtették a magukét, birkózóink ugyancsak. Hanem a vízipólózók ezúttal sem engedték el a kötelező izgalmakat. A németek elleni mérkőzés, a színhelyre való tekintettel fölöttébb feszült légkörben zajlott le, különösen, amikor kialakult a 2 :2-es eredmény, amely azután mindkét csapat erőfeszítései ellenére sem változott. Ütolsó ellenfelünk a francia csapat nem jelentett veszélyt, de a magyaroknak kevés lett volna, ha csak győznek: bekapott gól nélkül kellett győzniük! A gólarányon múlott ugyanis a bajnokság. Játékosaink oroszlánként őrizték kapujukat, miközben viszonylag könnyedén dobtak négy gólt. Hanem ekkor Némethet kiállították, és tudvalevő, hogy vízilabdában az emberhátrány majdnem biztos bekapott gólt jelent! A magyarok azonban úgy játszottak, mintha eggyel többen lennének a vízben, és nemcsak kapujukat védték meg a góltól, hanem egy négyméteresből még ők lőttek be egy ötödiket! Ha már az úszómedencénél tartok, hadd dobjak be oda egy nevet azzal, hogy onnan önök halásszák ki, de azzal az idővel együtt, amennyit úszott, amikor az olimpia egyik legnagyobb meglepetéseként a 100 méteres gyorsúszást megnyerte a favorit japán Yusával szemben! Tehát a nevét és az idejét kérdem az aranyérmes 32 éves orvostanhallgatónak . . (3. kérdés) De nem ez volt a berlini olimpia egyetlen magyar meglepetése. Hanem erről a kellemes meglepetésről legközelebb szólok, amikor — a hölgysportolók dicsőségét fogom zengeni. De addig szíves türelmüket kérem! A Szakszervezeti Tanács a Munka című folyóirat 20. éves fennállásának alkalmából pályázatot írt ki Munkásábrázolás 1970 címmel. Az alábbiakban a díjnyertes fotók közül mutatunk be néhányat. Müller Ferenc: Közös erővel Nemesné, Sallai Mária: Foci Találkozásaim dr. Lorincze Lajos professzorral az Újvilágban III. írta: Dr. Haraszti Sándor atlantai sebészorvos Amikor visszatekintek Lorincze professzor amerikai és kanadai útjára, úgy látom, hogy az ő működése felébresztette bennünk az anyanyelv iránti érdeklődést. A kinti magyarság széles rétegei szívesen olvasnának és hallgatnának ilyen előadásokat a magyar újságokban, de a Magyar Hírekben is. Gombos Zoltán clevelandi Szabadság című lapjában megjelent Lorincze professzortól egy cikk a magyar nyelvről. Ez csak az első fecske. De az indulás megtörtént. Rendszeressé kellene tenni az anyanyelvi cikkeket odakint. A clevelandi magyar rádió hozott ötperces előadásokat Lorincze profeszszortól, úgy mint a budapesti rádió. Miamiban a Magyar Házban való előadás során az egyik hallgató önkéntelenül felkiáltott: „Nini, ő az, akit reggel hallgattunk a rádióban!” Tehát van érdeklődés az anyanyelv problémái iránt odakint! Ha szülők érdeklődését nemcsak felkeltjük ez iránt a létfontosságú kérdés iránt, hanem rendszeres munkával fenn is tartjuk, akkor a gyermekek is megtanulják és megtartják a magyar nyelvet a szétszórtságban. Kérdés, nem túl késő-e, nem huszonöt évvel ezelőtt kelett volna-e elkezdeni azt. amit most kezdtünk. Nagy szerencsénk, hogy még mindig élénk érdeklődés van az anyanyelv iránt! Mindenütt tömegek jöttek a professzort meghallgatni, öreg bácsik és nénik jöttek. De jöttek fiatalok is, középkorúak is. Együtt izgulták végig a színes előadásokat és gyönyörködtek a kedves válaszokban. Érdeklődtek a névadás problémái iránt, a nyelvjárások iránt, a helyes kiejtés és a helyes stílus iránt. Érdeklődtek magyar irodalmi olvasmányok, magyar népdalok, énekek, az új bibliafordítások iránt. Segítséget kértek a magyarok a professzortól menyasszony kihozatala ügyében, hazautazási vízum ügyében, könyvek beszerzése ügyében. A clevelandi baptista egyház egyenesen lelkipásztor kihívása ügyében, mert az ő lelkészük nyugdíjba megy és most pásztor nélkül maradnak. De ugyanez a problémája a Torontói Első Magyar Baptista Egyháznak is, amelynek szintén égető szüksége van lelkipásztorra, mert már egy éve pásztor nélkül vannak. Mindkét gyülekezet meghívást juttatott el az óhazába itteni lelkipásztorokhoz, hogy jöjjenek őhozzájuk családostól, és tartsák meg őket a magyarságnak. Mert széthullik a gyülekezet pásztor nélkül, de elsősorban a magyar nyelv és kultúra pusztul el ott. ahol az egyháznak nincs lelkészutánpótlása. A Magyar Hírek nemegyszer hangot adott ennek a megfigyelésnek. Szántó Miklós főszerkesztő kiváló monográfiája, a MAGYAROK A NAGYVILÁGBAN az Egyházak címszó alatt történeti adatokkal bizonyítja, hogy a magyar nyelv és kultúra megtartása érdekében az egyházak döntő jelentőségűek. Van olyan felfogás, hogy az egyházak szerepe ebben a létkérdésben fontosabb, mint a kulturális egyesületeké, mert azok politikai alapon könnyen szétválasztják a kinti magyarságot, míg az egyházak kohéziós erőként hatnak a magyarság nagy tömegeire. A kinti magyarság lelkészutánpótlása mindig is az anyaországból történt, olvassuk Szántó Miklós könyvében. ... Sok mindent kell tennünk hamar! Kellenek nyelvtankönyvek, idegen anyanyelvűek számára, olvasókönyvek, a kinti gyermekek magyar szókincsére építve; magyar gyermekek itthoni nyaraltatása szükségessé tudná tenni az anyanyelvet a kint született gyermek számára. Folyamatossá kellene tenni az Anyanyelvi Konferenciát az által, hogy egy laza szervezetben összefognánk a Magyar Nyelv Barátait. Szükség lenne arra, hogy a Magyarok Világszövetsége behívna tekintélyes és tevékeny külföldi magyarokat tanácskozási joggal a Világszövetség vezetőségébe. Ezek a magyarok hangot adnának az emigrációs honfitársak problémáinak. Ilyen módon a Világszövetség itthoni vezetősége döntéseinél figyelembe tudna venni olyan szempontokat, amik jelenleg csupán hosszadalmas levelezés révén vagy a Szövetség tisztviselőivel való beszélgetések révén juthatnak a vezetőség tudomására. Lorincze professzor kezdeményezésének nem szabad abbamaradnia. Hívjuk meg őt ismét közénk, hogy folytassa a megkezdett munkát. Szükségünk van további eligazításra és buzdításra. Hívjunk meg hozzá hasonló tudósokat, tekintélyes írókat, költőket, egyházi embereket, hogy felmérjék a problémákat és segítsenek a megoldásban. A Hungarian Cultural Foundation pl. örömmel meghívná Mécs László költőt a Magyarok Világszövetségén keresztül egy hasonló körútra. Az ő útja bizonyára sok olyan kinti honfitársat nyerne meg a magyar anyaország és emigráció közötti kulturális kapcsolat ügyének, akik eddig távol tartották magukat ettől a problémától. Ilyen és hasonló kezdeményezések a magyar nyelvnek új fontosságot adnának odakint. Szeretnénk hinni, hogy Lorincze professzor amerikai és kanadai útja csak a jó kezdet. A folytatást nem csupán jó reménységgel várjuk, hanem tevékenyen hozzájárulunk, hogy a magyar nyelvnek és kultúrának felújulása legyen belőle a szétszórtságban. 9
