Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1971-04-17 / 8. szám
VÁRÓ SOIL MBATTA II. tQI PAP A könyvelő pap hívők jó része idős ember. Kevés közöttük a bigott lélek, alig látogatják a templomot. — Milyen érzéssel fogadja a lelkész ezt a lanyhulást? — Mit mondjak? Megértem. Batta hatalmasat lépett előre az elmúlt esztendőkben, az emberek olyan lehetőséget látnak maguk előtt kultúrában, művelődésben, jólétben, hogy a vallási élet, amely valamikor mindezt pótolni hivatott volt, természetesen háttérbe szorult. Mondom, megértem ezt a folyamatot, az embernek a jobb élethez jussa van. Az a vallásosság, amely nem csupán belső hitet takart, hanem külsőségekben is erősen megnyilvánult, a falu változásával talaját veszítette. — Megítélése szerint eredményezett-e ez lelki szegényedést? — Tárgyilagosan szemlélve a dolgot, úgy vélem, nem eredményezett szegényedést. A mostani fiatalok, habár nem gyakorolják a vallást, megítélésem szerint erkölcseikben nem sivárültak, más lelki értékeket kaptak cserébe. Természetesen az egyház, a pap szempontjából semmiképpen sem örvendetes a hívők kis száma. Már csak azért sem — teszi hozzá elmosolyodva —, meri ebből az alkalomból az egyház vagyontalan. Magam részéről elmondhatom, hogy lelkészi hivatásommal kapcsolatban anyagi támogatást csak az államtól kapok. Százötven hivővei nincs nagyon sok dolga az embernek, így vetődött fel bennem a gondolat, hogy erőmet, meglevő tudásomat másutt is hasznosítanom kellene. A kezdet a nagy százhalombattai építkezés megindulásával esett egy időre, a talajkutatási munkálatoknál dolgoztam először. 1959-től rendes, állandó munkaviszonyban vagyok, most öt esztendeje, hogy a termelőszövetkezet irodájára kerültem. — A falu közvéleménye előtt nem okozott meglepődést, hogy egy lelkész világi dolgokba avatkozik? — A legelején talán furcsállták az emberek. De most már nem ritka az ilyesmi, nem én vagyok az egyetlen, aki erre vállalkozott. — És önmagában hogyan ítélte meg ezt a vállalkozást? — A jó pap nem zárkózhat el a világtól. En régebben is sokat forogtam emberek között. Aztán amikor dolgozni kezdtem, láttam, megbecsülik a munkámat, és ez jó érzéssel töltött el. Papi hivatásunkban nem akadályozott, talán gazdagított is. — Mennyi a keresete? — A termelőszövetkezetnél havi kétezer forintot keresek. Mint pap az államtól rendszeresen havi támogatást kapok. Ebből a szempontból sincs elégedetlenségre okom. Szépen felneveltem a gyermekeimet, az életemre meg azt mondom, lehetne talán jobb, de még ennél rosszabbat is nyugodtan el tudnék viselni. Végső soron elégedettség jellemző rám. Ötvenöt esztendős vagyok, néhány év múlva elérem a nyugdíjkorhatárt. Innen a termelőszövetkezettől kapom majd a nyugdíjamat. — Milyen viszonyban van azokkal az emberekkel, akikkel együtt dolgozik? — Kezdetben, úgy vettem észre, vegyes érzelmekkel fogadtak. Kíváncsiság volt bennük. De aztán rájöttünk, nem is olyan nagy közöttünk a különbség. Emberek vagyunk. Munkatársak. Kristóf Attila EQY EMBER EMLÉKE 1968. október 25-én délután a Farkasréti temetőben több mint ezer ember vett búcsút dr. Hága László kandidátustól, a veszprémi egyetem címzetes tanárától, a Dunai Kőolajipari Vállalat főtechnológusától, aki 1968. október 16-án, a százhalombattai finomítóban keletkezett benzingőzlobbanásnál munkatársai mentése közben olyan súlyos égési sérüléseket szenvedett, hogy két nap múlva meghalt. Ki volt dr. Hága László? Budafokon született, édesapja vasúti kistisztviselő volt. Tehetségét már a középiskolában felismerték. Orvos akart lenni, de szülei anyagi viszonyai miatt tanárai támogatásával a műegyetemre iratkozott. 1942-ben szerezte kitüntetéssel vegyészmérnöki diplomáját, amelyhez később újabb diplomákat, doktori és kandidátusi minősítést szerzett. A háború alatt a szőnyi olajfinomítóba került, a felszabadulás után a lebombázott üzem talpraállításában az elsők közé tartozott. Igazgatói rangra emelkedett. Számos magas kitüntetést kapott, ami ennél is több, megbecsülést szerzett a határokon belül és kívül, s kivétel nélkül minden embert meghódított egyéniségével, akivel kapcsolatba került. Eddig a száraz adatok. Egy búcsúbeszédből: — Százhalombattán még évekig épülnek olyan üzemek, amelyekben az ő alkotó szelleme él. Temetés után egy csoporthoz csatlakoztam. Autóbuszra vártak, hogy hazatérjenek Szőnybe. Az első munkások voltak, akikkel a háború alatt és után dolgozott. Arra kértem őket, mondják el emlékeiket dr. Hága Lászlóról. A vallomások nehezen indultak meg, mint Dr. Hága László rejtett források, amelyek útját kőkoloncok akadályozzák. A válaszokat följegyeztem. — Olyan ember volt, aki igazgató korában is elsőnek ment bele a legpiszkosabb, legveszedelmesebb munkába. — Én egyszer rosszul lettem az emeleten. <3 felkapott az ölébe, mint egy kisgyereket és kórházba vitt. — Engem egyszer megfogott és megkérdezte, miért lóg a lakásom ablakán a redőny? Arról is tudott, hogy a lakásomban leszakadt a redőny. — Már igazgató volt és be kellett mennie Komáromba. Kocsi nem volt, elkérte egy munkás kerékpárját, felkapott rá és elkarikázott. — Olyan ember volt, aki a legkisebb munkásának is minden gondjáról - bajáról tudott, és segített. Dr. Hága László 1968. október 16-ára virradó éjjel érkezett haza Moszkvából. A repülőgépre elfelejtettek számára helyet foglalni, de ő mindenkit meggyőzött arról, hogy sürgős dolga van Százhalombattán. A gép egyórás késéssel indult, s ő hazaérkezett. Néhány órát aludt, azután besietett a vállalat központjába. Délután előadása volt a veszprémi egyetemen, az előadásra a repülőgépen készült fel. Előbb azonban Százhalombattára sietett. — Tudnom kell, mi van Battán! Kilenc óra harminc perckor lépett az üzembe, abban a fekete ruhában, amelyben Moszkvában tárgyalt. A portásnő emléke: — Soha ilyen vidámnak még nem láttam. Munkatársai álltak a hallban, azoknak odaszólt: „Később mesélek, gyerekek”. Olyan ember volt, kérem, akinek nagy esze volt, de hangja nem. Soha senkire haragosan rá nem szólt. Húsz perc alatt lefolytatott egy tárgyalást, átöltözött kék munkaruhába, utasításokat adott, majd a desztillálóhoz sietett. Akkor lobbant a benzingőz. Kabátját letépve egy munkásaszszonyra borította és a testével védelmezte. A második lobbanás után maga is lángba borult. A földön fekve utasításokat adott, a mentést irányította. Már a hordágyon feküdt, borzalmasan összeégve, amikor még mindig intézkedett : — Karcsit vigyétek a kórházba, súlyosan megsérült. Karcsi — Cserháti Károly mérnök, a helyettese — életben maradt. Halk vallomásokat jegyzek fel. — Mindig volt ideje minden ember egyéni gondjaival vesződni. Kórházba kerültem, másnap már ott volt, egy specialistához vitt, majd a Kékesre. Nagyon letört állapotban voltam, ő azonban ott maradt velem, amíg a lelki egyensúlyomat helyreállította. Ebben éppen olyan nagy mester volt, mint az üzemi munkában. — Életemben először utaztam a Szovjetunióba. Laci bácsi Moszkvában tárgyalt, roppant sok dolga volt. Kiszálltam a repülőgépből, s ő várt a repülőtéren, elintézte a szállodámat, és ment vissza tárgyalni. — Én gépészmérnök vagyok, ő vegyész volt. Az egyik beindítás előtt, amikor 24—48 órát dolgoztunk egyhuzamban, nekem egy nehéz gépészeti szakproblémát kellett megoldanom. Laci bácsi abban a negyvennyolc órás idegölő hajszában sem feledkezett meg a nehézségemről, egyszer csak lejött az üzembe és a saját könyvtárából hozott olyan gépészeti szakkönyveket, amelyeknek én a hírét sem hallottam. — Egyszer a szovjet Távol-Keletre utazott. Megkértük, hozzon dialemeze-Részlet az üzemből két. Amikor hazajött és átnéztük az úti jelentést, kiderült, hogy naponta átlag húsz órát volt talpon. Megértettük, hogy arra az apróságra nem volt ideje. Másnap elővette a diákat és még előadást is tartott Szamarkandról. — Sokat utaztunk együtt, gépkocsival, vidéki telepekre és üzemekbe. Laci bácsi általában útközben is dolgozott, úgy tetszett, azt sem tudja, merre járunk. Egyszer csak szól a sofőrnek: „Álljunk meg egy pillanatra. Ha itt felmegyünk a domboldalra, ott éppen virágzó kikericset találunk. Vigyünk az asszonyoknak.” — Egyszer mondtam neki, hogy tévét akarok venni. Bár tele volt munkával, délután velem jött, műszakilag alaposan megvizsgálta a készüléket és csak azután engedte megvenni. — Olyan volt, mint az apánk. Már az írógéphez ültem, hogy megkíséreljem összegezni e végtelenül nagy és megindító anyagot, amikor a posta egy levelet kézbesített. A levelet dr. Hága László munkatársai írták. Idézem a levelet: „Azt, ami Százhalombattán történt, azt mi kőolajipari dolgozók sohasem fogjuk elfelejteni. Dr. Hága László szíve-lelke volt a battai gigantikus műnek, akiért az emberei éltek-haltak, s aki az embereiért tűzbe ment, ha kellett, mint október 16-án.” Nem képletesen. Barótl Géza A tragédia színhelye (Novotta Ferenc felvételei) ■ ■■.. ' L ■Ui,
