Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)

1971-04-17 / 8. szám

KÖDBEN ÉS FÉNYBEN

í.

Azt a Százhalombatta nevű ismeretlen helységet, amelyet 1970. április 1-én várossá nyilvánított az Elnöki Tanács, életemben először nappali ködben láttam, másodszor pedig éjjeli fényben.

Ezt a két találkozást szeretném elbeszélni, leírva azokat az élményeket, amelyekben részem volt, azokat a képeket, amelyek megleptek, azokat a fordulatokat, amelyek e két út során vártak rám.

Az első utazás hajnalban kezdődött, az autó a pára lepte, ködös utakon csak lassan haladhatott, Budapestet elhagyva a látási távolság már három-négy méterre szűkült, a gépkocsik tompított fehér vagy sárga fénnyel haladtak és a dunántúli tájon az utas csak annyit tudott, hogy elhagytuk a budai városrészt és a bécsi—balatoni műúttól egy adott helyen eltérve, tompa színű sík vidéken haladunk a Budához közeli Százhalombatta, a magyar kőolajipar legnagyobb létesítménye, a legnagyobb magyar hőerőmű, egy vadonatúj város felé.

Minden szürke volt, ködfolyók, ködfátylak úsztak a lapos táj felett, sehol egy szál virág, még a téltemető sem nyit, pedig már március van, de a hideg konokul tartja hadállásait. A sűrű ködben véletlenül elhagytuk a Százhalombatta városába bevezető bekötő utat, nem vettük észre az irányító táblát, és a puha, fehér, tejszerű ködben haladva nem láttunk mást, csak varjakat, amint fölröppennek a motorhangra és a tar út menti fák vékony rajzolatát, amint kitetszettek a párából.

Hol van az a város, kérdezgettük, hiszen már látni kellene égbe nyúló erőműtornyát, új lakótelepének sorházait, az olajfinomító épületkolosszusait, a régi falut, amelynek zsúptetős házikóihoz, ásatag viskóihoz egy korszerű várost tapasztott a tervező képzelet, már látni és hallani kellene az élet valamiféle jelét — de a táj konokul hallgatott, csöndes volt, tejszínű és halott.

Visszafordultunk megkeresni a várost, s az életét. A tévelygések és bekötő utak keresése közben faluba tévedtünk, amelynek főútján hajnali szekerek poroszkáltak, ködöt leheltek a lovak és kucsmás emberek ültek a bakon. Ebben a falusi képben megállva szólítottunk meg egy asszonyt, aki fekete hárászkendőben ment az úton és olyan szarkalábas arca volt, mintha egy régi klasszikus németalföldi táblaképről tekintene le:

— Százhalombattát keressük —közelítettünk felé.

— Ez volna az, édeseim — felelte a falusi öregasszonyok patriarkális közvetlenségével. „Édeseim” körülnéztek: ez volna a város, ez a kanyargós falusi főutca?

— Mi az erőművet, a kőolajfinomítót, az új lakótelepeket keressük — toldottuk meg az érdeklődést.

— Akkor csak menjenek, lelkecskéim, egyenest tovább.

— Messze van még?

— Nagyon messze — s feketén beleolvadt a fehér ködbe, elveszve a szemünk elől.

Mi meg mentünk, de a város csak nem akart kirajzolódni előttünk. Nehéz megtalálni egy új várost, amely 4400 holdnyi területen épült föl, csak a Dunai Kőolajipari Vállalat 700 holdon.

Mármost hol van ennek a 4400 holdnak a határa, s azon belül hol találni meg a gyárakat, üzemeket, új lakónegyedeket? A motor finoman búgott, a köd csak szitált, ölelt körül, s egyszer, megállva, egy épületcsoportocska előtt kiszálltunk megkérdezve:

— Hol vagyunk? — mert egy ember tűnt elő a tanyáról.

— Zoltánpusztán — felelte az ember.

S a másik tanyacsoport, amely mellettünk van? Az Dolenapuszta. Azután Pannóniapuszta. Azután a Tildy-tanya.

— Mi kérem Százhalombatta városát keressük.

— Ez az.

Ez is az; a négyezernégyszáz holdnyi területen felépült ugyan az egyik legifjabb magyar város, a magyar iparnak egyik előkelő központja, de ehhez még odacsatolt falvak, tanyák, puszták láncolata tartozik.

Mentünk tovább a „centrumot” megkeresni. Futott a hajnali kocsi a ködös tájon, végül embercsoport rajzolódott ki, amint vattás télikabátban, pufajkákban, földmegmunkáló gépek előtt hajladoztak:

— Százhalombatta, a város! — most már ki sem szálltunk, csak útbaigazítást kértünk.

Egymásra néztek, ők vidéki bejáró munkások lévén, nemigen voltak a városban még, csak munkahelyükre jönnek hétfőtől szombatig.

— Talán arra van — s mutatták 'az irányt.

Közben, mint egy hosszú, végtelenbe vesző, mesebeli kígyó, kirajzolódott előttünk a világ legnagyobb olajvezetőjének a folyama: a csőrendszer, amely laposan a föld felett kúszott tovább.

Veszteglő szerelvényeket láttunk, mozdony sípolt hirtelen, szikrákat szórva az égre, s kitetszett a hajnalban egy régi, ütött-kopott vasútállomás is: ez volna Százhalombatta megállója?

—• Balra térni, előbb-utóbb meglelik a várost — közölte az állomásfőnök. — Csak a Gesztenyés Utat keressék. Azt megismerik arról, hogy gesztenyefákat látnak majd.

Tovább haladunk, de az állomásépületet elhagyva megint a nagy szürke, fehér semmiség fogadott, az kísért két oldalról. Fa meg sehol, csak lustán nyújtózó fekete földek és löszhátak, s nagy ritkán egy madár kiáltása, amely tavaszt várna, de a tavasz késik, csak köd terjeng a pusztaság fölött.

Itt még utcák sincsenek, városnegyedek sem, ennek az új városnak még temetője sincs, csak a városrajz térképén van kijelölve egy terület, ahova majd

azok kerülnek, akik az életből eltávoztak.

Itt minden a keletkezés, a születés, a forrongás, az alakulás nyers és konok állapotában van. Ez a város még területének óriási nagy részén pusztaság, csupasz föld csupán, tanyahálózat, kukoricás, fekete, sáros síkság, itt még ne keressünk szórakozóhelyeket, filmszínházakat, színházat, s ne keressük még az élet kifejlődött, kialakult rendjét. Olyan az egész táj, olyan az egész vidék, mintha még egy csecsemő pityergését hallanánk, az első szavak gőgicsélő hangnemét.

S ebben a jelképes gőgicsélésben haladva, egyszerre, mintha szétlebbennének a függönyök, mintha kitárulni látszana a színpad, mintha meghasadt volna az ég, elénk tűnik a Gesztenyés út, s azon túl, még a köd pászmáin át is látni lehet a „művet”, az alkotást, ezt a dunántúli „csecsemőt”: új város emeletei, pontházai lélegeznek felénk, füstködöt ereget az ország legnagyobb hőerőműkéménye, és odalátni az épület-, gyár- és házrengetegre.

Ez már egy új, hatalmas, erős magyar város, ez már jövőnk egyik biztatása, iparunk egyik nagy valósága és ígérete. De amint kiszállunk az óriás házak rengetegében, a városi tanács épülete előtt régi udvarházat találunk, földszintes épületet, egy földbirtokos egykori nyári lakát, mert még abban dolgozik a tanács, új székháza nem lévén.

2.

A nappali ködben és sötétben tett első látogatás után, néhány hét múlva éjszaka utaztam át ezen a dunántúli tájon.

Az éjszakában már messziről világított valami. Mintha hatalmas méretű, ' mesebeli karácsonyfák égnének és szikráznának a tájon, messze szórva fényüket, s bevilágítva az éj minden bugyrát és minden rejtett zugát.

Grlmm-mesék kábulatához hasonlított minden. Volt a képben valami gyermekien szép, valami valószínűtlenül vonzó, volt benne valami hihetetlen, elképzelhetetlen.

— Mi ez? — kérdeztem kissé lassítva a gépkocsit, útitársaimtól.

— Százhalombatta — felelte.

A hajladozó, lengő és lobogó fények, amelyek hatalmas gázfáklyákhoz voltak hasonlatosak, mindent áttetszővé és világossá tettek az éjszakában., A nappali ködben alig leltük meg a várost — az éjszakai világosságban pontosan kirajzolódott az új lakónegyedek, gyárak, kőolaj-finomító körvonala, és olybá tűnt, mintha a magas Északon járnánk, ahol nyáridőben világosság van éjjel is, Finnországban például egyszer júliusi éjszaka újságot olvastam éjjel az utcán.

— A fel nem használt gázok égnek, azok világítják be az éjszakát.

Világos éjjel volt; mintha milliónyi csillag szórná fényét új városunkra.

Ruffy Péter

Beláthatatlan terület

S?! i aüt M ■ ■ I

r*» t ■ .7TM• *

o

é

w

&

K

lS

SZÁZHAL0

A VILA

A környezet változása óhatatlanul befolyásolja az embersorsokat is. Néha a múltbeli életformához való csökönyös ragaszkodás összeütközést okoz, időleges egyéni tragédiát, de legtöbbször a múlt vonakodás nélkül enged a jövőnek, a hagyományok, a szokások ei éjükét vesztik, az ember a létezés új formáit leli meg, s semmit sem veszít önmagából.

Bajront Lázár élete ezt példázza, az idő szelíd, jóindulatú kényszerét.

A csöndes Duna-parti falu hirtelen várossá nőtt, lakói egy-két esztendő alatt több emberöltőnyi időutat jártak be, lehetőségeik kitárultak, hagyományaik jó része semmivé foszlott.

Százhalombattán — ahogy már az előzőekben említettük — sok szerb származású ember él. Bizonyos értelemben zárt közösséget alkottak, őrizték vallásukat, szokásaikat. A falu főutcáján hagymakupolás öreg templom állt, a pravoszláv egyház temploma. A háború végén a templomtornyot találat érte — a hadászatban a templomtornyok lényeges szerepet játszanak, mint magaslati megfigyelőhelyek —, szóval a hagymakupola leomlott, később már egyszerűbb formában épült újjá.

Ennek a görögkeleti szerb templomnak a papja 1942 óta Bajront Lázár.

Nos, az ö személye számunkra — akik a változás krónikáját kívánjuk megörökíteni — azért fontos elsősorban, mert lépést tudott tartani az idővel, papi hivatásának lényegét megőrizve, szoros kapcsolatba került a világgal. Annyit kell elöljáróban elmondanom, a százhalombattai pravoszláv lelkész egyszersmind a körzeti termelőszövetkezet könyvelője is.

városrész

— Nincs ebben semmi meglepő — mondta beszélgetésünk kezdetén. — Kicsi a parókia és nagy a munkakedvem.

Amikor 26 esztendős korában, három évvel teológiai tanulmányainak befejezése után Százhalombattára került, a községben több mint háromszáz hivő pravoszláv lélek élt. Az 1600-as évek végén a török elől húzódtak fel a szerbek a Duna vonalán, így települtek meg itt, Budapest közelében, s hosszú ideig megőrizték nemzetiségi jellegzetességeiket. Ezen a téren a mai időkben sem történt lényeges változás, a battai általános iskolában szerb nyelvű tanítás is folyik, ápolják, felelevenítik a népi nemzetiségi kultúrát, megkülönböztetés sem így, sem úgy nem esik. Természetesen a modem korban eltűntek azok a gátló tényezők, amelyek a battai szerb és magyar lakosságot elkülönítették egymástól. A fiatalság már régóta nem veszi tekintetbe a nemzetiségi hovatartozást, megszűntek a különbözőségek, egyre több „vegyes házasság” jött létre, sőt az idők során természetessé vált ez az összeolvadás. Ezzel egyidőben a pravoszláv vallás, amely a nemzetiségi elkülönülés egyik hordozója volt, veszített vonzásából, a világ változása az egyház életében is változást eredményezett.

— A mostani időkben százötvenre tehetném azoknak a számát, akiknek lelki pásztora vagyok — mondja Bajront Lázár. — Nem nagy szám ez, akárhonnan nézzük, s még hozzátenném azt is, a