Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1971-04-04 / 7. szám
AZ ELSŐ KAPAVÁQÁS Az ember emlékezete a sebes sodrású esztendőkben olyannyira telítődik történelmi jelentőségű eseményekkel, fordulatokkal, emberi arcokkal, cselekedetekkel és alkotásokkal, hogy azokban a nyugodalmasabb lüktetésű órákban, amikor az ember íráshoz készülődik, elszánva magát a visszapillantás gyötrő műveletére, bizonyos zavar fogja el. A bőség zavara ez, egyúttal a megindultság zavara is, mert a felidézéssel együtt járó szellemi folyamat hirtelen olyan omlatag hullámokban görgeti elő az emlékezetben eltemeti dolgokat, mint a tengeri dagály az addig láthatatlan élőlényeket és holt maradványokat. Százhalombatta, a Dunaparti olaj- és energiaváros születésének első pillanatához a véletlen vezérelt el. akaratom és szándékom ellenére lettem szemtanúja, majd egyik krónikása az első kapavágás ünnepélyes és akkor még érthetetlen pillanatának. Pécsre igyekeztem azon a napon, 1960. augusztus 6-án, a 6-os számú országúton, amely Érd után már a Dunához közeledik, s majdnem Szekszárdig nagyjából a meder vonalát követi. Adonynál néhány percig megálltam, mert a szigetet Az erőmű látképe a szárazfölddel összekötő töltés, amely a Duna holtágát kettévágja egyenes vonalával, kimagaslott az apadó vízből s a gáton egy horgász éppen tekintélyes nagyságú rablóhalat zsákmányolt.. Az erős nyári napsütésben messzire villámlott az életért, küzdő hal karcsú és kemény teste, vad ugrásai, mint egy ezüst tárgy tükrözései, amelyet rejtélyes erő mozgat. Ez a látvány késztetett néhány pillanatig megállásra, azután továbbhajtottam. A tarlókat már szántották, az öntözőművek vizet hoztak a Dunából és szétpermetezték a répaföldeken. Valamivel utóbb az országút szélén egy kis embercsoportot vettem észre, néhány ünneplőbe öltözött hivatalnokot, s tíz-tizenöt munkást, vagy falusi embert, akiknek az öltözete oly kevéssé különbözött, hogy nem lehetett megállapítani, valamiféle testi munka elvégzésére kirendelt munkásokról van szó, vagy a távolabbi tanyákról összesereglett falusiakról. Mint utóbb kiderült, mindkét feltevés helytálló volt, mert a hivatalnoki rend képviselőivel néhány munkás is érkezett, a többiek Százhalombatta községből, s még távolabbról jöttek öszsze. Az Országúitól jobbra egy barnára égett rozstarlón deszkaházikó állt, olyasféle, amilyet a hevesi dinnyetermelők rónak össze nyári lakásul, amikor szétrajzanak az országban, hatalmas földeket bérelnek a termelőszövetkezetektől, s azokon felesben dinnyét termelnek. A deszkaház körül is álltak néhányan, szemmel láthatóan valamire várakozva, s valamilyen, akkor még ismeretlen kapcsolatban az országút szélén várakozó csoporttal. Mesterségem, amelyet idestova negyven esztendeje folytatok, kialakította azt a sajátos jelzőrendszert, amely azonnal működésbe lép, amikor az érzékelés határain belül — néha azokon túl is — valami említésre méltó esemény történik, egyáltalán történik valami, ami számot tarthat a magamfajta ember érdeklődésére. A jelzőrendszer abban a pillanatban működni kezdett, amikor elhaladtam az út szélén várakozó csoport mellett, máris fékeztem, kiszálltam. A véletlenek sorozatában a második lépcsőfoknak tekinthetjük utólag, hogy a csoportban akadt egy ismerős állami tisztviselő, aki minden meglepetés nélkül üdvözölt, mintha egészen természetesnek tartaná, hogy megérkeztem, A várakozó emberek csöndesen beszélgettek, s egymással váltott mondataikból nem volt nehéz kihámozni, hogy egy magas rangú küldöttséget várnak Budapestről, amely megteszi az első kapavágást a tervezett olajfinomító, hőerőmű és város építéséhez. Nekem e napra egészen más feladatot rótt ki a szerkesztő, merő véletlenségből csöppentem bele az ünnepség előtt tétlen várakozással múló percekbe. Hivatalnok ismerősöm az egyik kékzubbonyós embertől elkért egy hatalmas mappát, s előzékeny magyarázatba kezdett. A táj a nyár érettségének teljében volt, aratás után. Valahol cséplőgép dongott azon a váltakozó hangon, amely pontosan követi a munka ütemét. Amikor a gép dobjába bocsátják a gabonakévét, a hang elmélyül, majd ismét magasan és vékonyan szól, amíg a kerekek üresen futnak. A Dunántúl felé eső oldalon már sárgulni kezdő kukoricatábla húzódott, soly óriásinak tetszett, mintha Székesfehérvár alatt érne véget. Valaki járt a kukoricásban, mert a sűrűből felreppent egy csapat fácán. Az út valamivel magasabban vezet, mint a folyó medre, innen el lehet látni a Dunára, a parti erdők hamvas lombozatára, s a forró augusztusi időben át az Alföldre. Ismerősöm vázlatokat mutatott, amelyek arról szóltak, hol helyezkedik el majd a város, hol az olajfinomító és hol az erőmű. Képzeletem valami okból lassan látott munkához, talán nagy volt a hőség, semmiképpen sem tudtam áttelepíteni a rajzokat a tájra, nem tudtam fölépíteni egyetlen üzemrész képét sem, még kevésbé tudtam odaképzelni a várost a löszdombokra. Sok év telt el, amíg rájöttem a képzelet csődjének igazi okaira. Mindaz, ami az azóta eltelt tizenegy év alatt épült Százhalombattán, számomra teljesen ismeretlen volt, nem tudtam mihez hasonlítani az olajfinomító ipari óriás berendezéseit, a roppant csőhálózatot, az ezüstszínű tartályok hatalmas tömbjeit, e modern gyártelep szellős elrendezését, biztonságos rendjét... Azok a falusi emberek, akiket a puszta kíváncsiság, vagy aggodalom hozott el akkor Százhalombatta határába, közelebb húzódtak, a falusi emberek feszes nyugalmával hallgatták ismerősöm előadását. Minden valószínűség szerint ők sem tudták még elképzelni, mi lesz a táj sorsa a következő években, s nyilván arra sem gondoltak, miképpen változik az ő sorsuk az energiaváros felépítésével. Valószínű, hogy ezen a látogatáson találkoztam közülük néhánnyal, akik később a város és az iparművek szolgálatába álltak. Azután megérkezett az első kapavágás ünnepi aktusát elvégző küldöttség, elkezdődött a ceremónia. A deszkaházikóból szerszámokat hoztak elő, s jelképesen megtették az első mozdulatokat. A küldöttségben szerepelt egy erős kötésű, nyugodt arcú férfi, akiről ismerősöm megjegyezte, hogy az olajipar egyik kiváló szakértője, akinek fontos szerepe lesz Százhalombatta jövőjében. Ez a férfi Hága László volt, később Százhalombatta főtechnológusa, akinek élete és megrendítő halála oly szoros drámai egységet alkot a város születésével, hogy az egy másik írásra tart számot. Baróti Géza SZÁZHAL Ml VAN A HAQYfv Többször jártam már Százhalombattán, de emlékeimből most csupán két képet szeretnék feleleveníteni, mégpedig azért, mert ez a két kép gyökeresen különbözik egymástól, anélkül, hogy ellentétet is képviselne. A százhalombattai hőerőmű felavatásának idején Kállai Gyula, a magyar országgyűlés elnöke ellátogatott a községbe, megnézte az új létesítményt, találkozott az üzem vezetőivel, mérnökeivel, munkásaival. Mint újságíró magam is részt vettem ezen a találkozón, alkalmam volt végigjárni a hatalmas létesítményt, üzemelés közben szemügyre venni a modern turbinákat, szemmel és értelemmel követni az energia megszületését, a modern kor aktusát. Ezen a helyen minden a jelent idézte, a pezsgő, rohanó mozgást, erre emlékeztetett a gépsorok vibrálása, a vas, beton, üveg zengése. A második emlékkép Batta-Öfalühoz fűződik. A község Duna felé eső szakaszán öreg házak állnak, hatalmas, meredek agyagpart zuhan a folyóra, és odalent a meredély alján csodálatos csenddel, békességgel találkozhat az ember, szinte el van zárva a fenti világtól. A víz, a föld, a bokrok, fák lélegzése ringat, békit. Ez a különbség, a változás és a változatlanság különbözősége jellemzi Százhalombatta városát. Az elmúlt 25 esztendő alatt az élet olyan rohamosan nekilendült itt, hogy a múltból visszamaradt csendes zugolyok már-már hihetetlennek, lehetetlennek tűnnek. Hogyan ment végbe ez a változás? A község 1944. december 6-án szabadult fel. 1945. január 26-án a földigénylő bizottság Bozóki István Franciska-pusztai cselédet így nyugtatgatta: „A juttatott földeket emberi számítás szerint senki sem veheti el". A battai cselédek akkor még évszázadok nyomorúságától, görcsétől elgyötörtén féltek birtokukba venni a földet. Hol van már azóta ez a félelem? A háború előtt 880 hold földet a gazdák birtokoltak. 1845 hold négy nagybirtokosé volt, közülük érdemes megemlíteni a szépnevű, olasz származású gróf Sylva Taroccát, aztán Hámori Bíró Pált, a Gyáriparosok Országos Szövetségének egykori elnökét és Tildy Zoltánt, a felszabadulás utáni Magyarország első köztársasági elnökét. Hajdan a falunak a téglagyár kivételével ipara nem volt. Uzemrészlet Bolgár és szerb származású kertészek kihasználva a főváros közelségét, a meglevő piacot, primőr zöldséget termeltek az agyagos füldön. Emellett híres volt a battai hagyma. Egy régi rigmus így emlékezik meg erről: „Haragszanak a battai gazdák, mert ellopták az ercsiek a hagymát”. Az egykor volt hagymaföldeken ma Közép-Európa egyik legkorszerűbb hőerőműve, és Magyarország legnagyobb kőolajfeldolgozója működik. Az utóbbi 15 esztendő érlelte meg és teljesítette ki a változást: a „hagymatermesztő" faluból ipari centrum lett, modern város.
