Magyar Hírek, 1971 (24. évfolyam, 1-26. szám)
1971-04-04 / 7. szám
ARCKÉPEK A MÁBÓL S eh a ár SZOBRÁSZMŰVÉSZ RIPORTER: Kérem, beszéljen művészi indulásáról. SCHAÁR ERZSÉBET: Mint minden gyerek, én is rajzoltam. Velünk szemben lakott egy szobrász, ő adott nekem anyagot, és elkezdtem mintázni. A felnőttek lebeszéltek a szobrászatról és ezért mintegy kompromisszumként, iratkoztam az Iparrajz-iskolába. Egy évet töltöttem ott. A szobrászatot Fűlőp Elemér tanította, aki elvitt a műhelyébe és már tizenöt éves koromban portrét mintáztatott velem. Mint afféle gyerek, nem gondoltam végig, hogy ez mit jelent. Tulajdonképpen sohasem vettem komolyan, hogy én szobrász leszek, csak éppen kedvem volt hozzá. Így felvételiztem annak az évnek az őszén a Képzőművészeti Főiskolára, ahová — tekintve, hogy nem volt érettségim — rendkívüli hallgatóként vettek fel. Azt sem vették észre, hogy a tizenhatodik életévemet sem töltöttem be. Így indultam. RIPORTER: önt újító jellegű művésznek tartják. Mit jelent a korszerűség az ön számára? SCHAÁR ERZSÉBET: Azt hiszem, az én számomra sem jelent mást, mint minden szobrász számára, aki figyeli a korát és ábrázolni szeretné. Ez minden időben így volt. Életem folyamán alapvető élménnyé vált a rossz és a kártékony érzékelése az emberi élet minden szintjén. Ennek következménye, hogy legfőbb igyekezetem az ez elleni tiltakozásom minél több ember számára érthető kifejezése. Tapasztalatom az, hogy ezt a közérthetőséget többé-kevésbé el is értem. RIPORTER: A szobrászat, általában a képzőművészet ősi emberi tevékenység. Lát-e valamilyen alapvető módosulást a képzőművészet mai helyzetében, és ha igen, minek tulajdonítja azt? SCHAÁR ERZSÉBET: A hírközlés, a fotó és a film a mai ember számára olyannyira Schaár Erzsébet (Balta Demeter felvétele) előtérbe került, hogy hatása alól egy szobrász sem vonhatja ki magát. A század képzőművészei, elsősorban az orosz konstruktivisták a tizes évektől vagy még korábban, óriási mértékben megváltoztatták és kialakították a képzőművészet lehetőségeit. Az ő kezdeményezésüket folytatta azóta korunk minden jelentős képzőművésze több-kevesebb sikerrel. Például Giacometti, akinek a munkássága — személyes közlendőjén túl — megváltoztatta a szobrászt tér eddigi fogalmát. Tekintve, hogy a szobrászat legfőbb problémája a téralkotás, ezzel a számunkra mindenfelé nyitható térrel, tekintve, hogy a tér végtelen — óriási lehetőségek nyíltak. Átalakuló korban élve mindenki a maga módján munkálkodik, és reméljük, hogy eljön a kor, amikor a szobrászok nem nevezik majd magukat művészeknek, mint ahogy nem nevezték magukat az egyiptomiak, a görögök nagy korszakukban, amikor természetes módon lehettek egy közösség munkásai. RIPORTER: Véleménye szerint a szobrászatnak milyen lehetősége van eszközeinek kiegészítésére, hogy képes legyen kifejezni korunk bonyolult érzésvilágát? Egyáltalán szükségét látja-e a képzőművészet eszközeinek kiegészítésére? SCHAÁR ERZSÉBET: Az előző kérdésre adott válaszomban ez nagyjából benne is foglaltatik. Az. előbbi folyamat kiszélesítéséhez hozzá segítenek a különféle új anyagok felhasználásának lehetőségei. RIPORTER: Kérem, beszéljen arról, mit tart az utóbbi tizenöt évben élete legfontosabb eseményének. A munkájával kapcsolatos történésekre gondolok. SCHAÁR ERZSÉBET: Az előző kérdésre adott válaszomban azt mondtam: soha sem vettem egészen komolyan, hogy szobrász vagyok. Talán az utolsó 15 év élményanyaga kényszerített arra, hogy közöljem mindazt ami felgyűlt bennem. Ügy gondolom, korszakunk követelménye, hogy amit csinálunk, az kikerüljön ,az életbe: funkcionáljon. És az ez alkalommal tapasztalt reagálások adják meg részben azt a kontrollt, amelyre szükségünk van. Ez a kapcsolat segít a további munkában. Ilyen élmény volt számomra a middelheimi biennálé és sok külföldi kiállításon való részvétel. A hazaiak közül a legfontosabb a székesfehérvári István király Múzeumban és tavaly nyáron a Műcsarnokban rendezett nagy kiállításom volt. Természetesen a kortárs képzőművészek kiállításai, illetve funkcióban levő műveikkel való találkozások is ehhez az élménycsoporthoz tartoznak. RIPORTER: Mit tervez? SCHAÁR ERZSÉBET: Folytatni a térrel való plasztikus gyakorlatokat. Erre való lehetőséget ad talán a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem előtt felállítandó szobor és két film. Ezek közül az egyik a soproni kőfejtő improvizált és a törekvéseimmel rokon bonyolult belső tere. A másik a Máré-vára. Nem képzőművészeti filmekre gondolok, hanem arra, hogy közlendőimet a film segítségével is érzékeltessem. Egy operatőr úgy nevezte ezt, hogy filmplasztika. RIPORTER■: Köszönöm a figyelmét és az idejét. Salamon Pál abb! Egy — a Német Szövetségi Köztársaságban élő — honfitársunktól levél érkezett. Ebből idézünk: „Az anyanyelvi konferencia megszervezése nagy gondolat és nemes tett. Reméljük, még időben történt... Magyar ismerőseink és barátaink körében azóta ez a fő beszédtéma, mindenki reménykedik. Alaposan fölkavarta a »profikat« is: minden darázsfészek mozgásban van. A visszhangot lemérhetik a mellékelt gyűjteményből is; összeszedtem a Magyar Hírek számára egy csokorra valót, a konferenciát és a részvevőket támadó — kanadai, USA-beli, ausztráliai, ausztriai, NSZK-beli emigráns magyar lapokból vett — cikkekből. Istenem, legalább magyarul tudnának ezek a szabadalmazott Hazaffyak” ... Átnéztük ezeket az eléggé egy kaptafára készített elmeszüleményeket. Távol áll tőlünk a vitatkozásnak még a szándéka is. De töprengeni azért nem árt, sőt, szükséges: vajon mi a háttere ennek az írásdömpingnek? Mi jellemzi ezeket a készítményeket? Mindenekelőtt az a minduntalan visszatérő állítás, hogy a hazai nyelvtudósok, irodalmárok, közéleti emberek azért foglalkoznak a magyarságtudat — és legfontosabb eleme, az anyanyelv — fejlesztésével itthon, és megőrzésével a külföldön élő magyarok közt, a magyar egyesületek nyelvápoló tevékenységét azért szorgalmazzuk, mert ezeknek az egyesületeknek a létére törünk. Tetszik érteni ezt a hajmeresztő logikát? Valóban nem könnyű végigbandukolni ezen a tekervényes gondolatmeneten, sőt, nem is érdemes, mert zsákutcába vezet. Mi azt akarjuk, hogy a magyarságtudat erősödjön, a magyar nyelvet becsüljék és szeressék a fiatalok is. Elmélyüljön az a napjainkban egyre nagyobb erővel kibontakozó folyamat, hogy a fiatalok érzik és tudják, mit jelent magyarnak lenni, büszkén vállalják magyarságukat. Ehhez azonban tudomásul kell venni azt, hogy a magyarság törzse itthon él. A Magyar Népköztársaság: a történelmi és a jelen haza. A magyar nemzeti kultúra akkor és úgy virágzik, ha mi — itthon — jól végezzük dolgainkat. Ha a haladás élvonalában dolgozó, értékeinket gyarapító, művelt, boldog, magyarságtudattól áthatott nép él e honban. És ha ugyanakkor — mindenütt a nagyvilágban — erősödik a haladó, korszerű magyarság tábora, megújulva a hazai kultúra áramlataitól, egymásra találva, egymást erősítve. (Mindenesetre mulatságos és egyben szomorú, ha hazaszeretetre olyanok oktatnak ki minket, akik közül nem egy annak idején itthon egy szalmaszálat nem tett keresztbe a magyar kultúráért, és most odakinn sem többet, sőt, olvasóink bizonyára ismernek olyan embereket is, a leglármásabbak közül, akik mindig ott ártottak és ott ártanak, ahol csak tudnak. Támadják azokat, akik generációkban gondolkodnak, a ma és a holnap magyarjaiért, az anyanyelv megőrzésén munkálkodnak.) Tiszteljük és becsüljük azokat a honfitársainkat, akik idejüket, erejüket, gyakran egészségüket sem kímélve a világon sokfelé élő magyar szórványok magyarságáért küzdenek, szembeszállva a közönnyel és a környezet szellemi ártalmaival. Nemzeti kultúránknak ezek az áldozatkész barátai személyes beszélgetéseink során leveleikben, cikkeikben és tanulmányaikban mondják és írják, hogy a hazai kulturális erőfeszítések nélkül munkájuk kudarcra kárhoztatott. Fel kell ismerni a valódi erőviszonyokat. Lehet XY állampolgára egy nagy nyugati nemzetnek, nagyhatalomnak, de a magyarságtudat erősítése, a magyar nyelv ügyében nem az állampolgársága a lényeges, hanem az a tény, hogy egy kis magyar sziget egyetlen fűszála és ezt a szigetet idegen nyelvű emberóceán veszi körül. Lehet mint állampolgár sikeres és gazdag, de mint emigráns — ne kutassuk, e pillanatban, hogy milyen történelmi sorsfordulók véletlenjei következtében —, folytatva a hasonlatot, hajótörött a szigeten, miközben a távoli szárazföldön, Európa közepén ott él a családja, rokonsága, népe. Hát nem feje tetejére fordított logika arra következtetni, hogy a magyarságtudat megőrzése a „szigetlakók monopóliuma”, és nem mindenekelőtt a nemzet kötelessége? (Levélírónk szerint a hangzavarral akarják megakadályozni, annak csendes kimondását, hogy ezek az úgynevezett vezetők évtizedeken keresztül semmit sem tettek az anyanyelv érdekében: az úgynevezett nemzeti emigráció nem törődött a nemzeti jelleg fenntartásának egyik döntő tényezőjével.) Ezért támadták meg és mondották el mindenféle gyászmagyarnak azokat, akik a nyelvtanítás problémáiról tanácskozni „merészeltek” velünk. Valóban égbe kiáltó kockázatot vállaltak: tankönyveket, népdalgyűjteményt, tánckiadványokat, a magyar tájakat bemutató filmeket kértek, és javasoltak, sőt, közreműködést vállaltak. A cikkek célja az egészségügyi zárlat: el akarják szigetelni az anyanyelv ügyében velünk érintkezett utazókat, ahogy a holdutasokat tartják hetekig felügyelet alatt, nem hoztak-e magukkal ismeretlen kórokozókat. A nyugaton élő magyarság értetlenül és felháborodva fogadta ezt a zenebonát, áttörte a kordont, ezért a karmesterek visszavonulót vezényeltek. A szidalmazás csendes dohogássá szelídült. A minősítés, mint a később megjelent lapokból látjuk, változott: a hazatévedők nem követtek el bűnt, csak egyszerűen tévedtek. Örömteli dolog a magyarság helyeslő megmozdulása, mert azt bizonyítja, hogy a tanácskozás részvevőinek nincs szüksége védelemre: a honfitársak tudják, hogy nemes ügyért fáradoznak. A cikkünk elején említett különböző írásoknak itt-ott pozitívuma is van, és ennek örülni is lehetne, ha komolyan vehetnénk. Azt javasolják ugyanis, hogy a magyar szervezetek foglalkozzanak az anyanyelv dolgaival, adjanak ki tankönyveket, indítsanak tanfolyamokat, hozzanak létre iskolákat. Ha a fentiekben jellemzett szerzők belátják, hogy az anyanyelvet nemcsak rontani és felejteni lehet, hanem megőrizni és javítani, sőt, tanítani is, akkor nem dolgoztunk hiába, mégiscsak hasznos volt valamire az anyanyelvi konferencia. Ha jól ápolják majd nyelvünket, üdvözölni fogjuk munkájukat, és szívesen támogatjuk minden lehető módon. Mert nélkülünk — az élő, fejlődő magyar nyelv- és irodalomkultúra termékei és szakemberei nélkül —, a feladat egyszerűen megoldhatatlan. Ez az egyik alapigazság. A másik viszont az, hogy a külhoni magyarság közt működő magyar szervezetek, áldozatkész pedagógusok, egyházi férfiak, vallási és kulturális egyesületek helyett és nélkül is kudarcot vall minden próbálkozás. Akik ennek a két igazságnak összekapcsolását, a két erőnek a gyakorlatban való kooperációját akarják akadályozni vagy meghiúsítani, ártanak a magyarság közös ügyének. A tanácskozásra hazalátogatók jól látják ezt. A magyarság tömegei, akik „küldték” őket, szintén tudják. Ez a biztosítéka annak, hogy az anyanyelv ügyében megindított közös munkánk minden támadás ellenére folyik tovább, mert akár tetszik a „profipolitikusoknak”, akár nem, a magyarságtudat megőrzésének ez az egyetlen útja és aligha létezik erő. amely az együvé tartozás egyre erősödő tudatát megtörhetné, az együttműködést a nyugaton élő magyarság százezreivel megakadályozhatná. JOGI TANÁC SOK Külföldi állampolgárok vámkedvezményéről Figurák (Ráth L. András felvétele) Lapunk 1970. évi augusztus 20-1 számában részletes tájékoztatás látott napvilágot a hazalátogatókat érintő magyar vám- és devizarendelkezésekről. A napokban megjelent miniszteri rendelet folytán ezek a rendelkezések némileg módosultak. A külföldi útlevéllel hazánkba beutazó személyek ugyanis 4000 forint belföldi értékű, nem kereskedelmi rendeltetésű árut hozhatnak be az országba vámmentesen, ám ez a kedvezmény naptári évenként csak egyszer, mégpedig első utazásuk alkalmával illeti meg őket. Ha a külföldi utas évi első beutazása során nem élt e kedvezménynyel, az ugyanabban az esztendőben történő további beutazásai alkalmával vámmentességben nem részesülhet. Ilyen esetekben tehát (az említett vámtájékoztatásban is közzétett) Utasforgalmi Vámtarifa szerinti vámot meg kell fizetnie. Továbbra Is vámmentes a beutazó külföldi személyes használatára szolgáló útiholml. A most ismertetett vámrendelkezések nem vonatkoznak a magyar útlevéllel (konzuli útlevéllel) beutazókra, akik a jövőben Is a már említett vámtájékoztatásban közöltekhez tartsák magukat. Nem terjed ki a miniszteri rendelet hatálya a külföldi diplomata- és szolgálati útlevéllel hazánkba utazókra, továbbá a határsávforgalomban közlekedő személyekre. Ismét megemlítem végül, hogy részletes vámtájékoztatás a Magyarok Világszövetségén kívül beszerezhető még a Vámőrség Országos Parancsnokságánál (Budapest, V., József nádor tér 2—4.), valamint a magyar külképviseleti hatóságoknál. Dr. M. (Féner Tamás felvétele) Ablaksor EURÓPÁBA UTAZIK? MAGYARORSZÁGRA UTAZIK? Béreljen autót a legalacsonyabb áron cégünktől, bármely európai országban. Az ön által választott bérautó megérkezésekor a repülőtéren fogja várni. Csak kifogástalan állapotban levő bérkocsikat tartunk. Arainkból a MAGYAR HÍREK olvasói 10% engedményt kapnak. Kérjen ingyenes tájékoztatót és árjegyzéket cégünktől. EUROPA SERVICE 39—38 58th Street Woodside, N. Y. 11377 U. S. A. AZ UTASELLÁTÓ pályaudvari éttermeiben ez évben is biztosítja turista csoportok étkeztetését KEDVEZMÉNYES ÁRON 32 féle menüből választhat, 7 féle úticsomagot rendelhet Megrendelését legkésőbb 7 nappal az igénybevétel előtt írásban a következő címre kérjük küldeni; UTASELLÁTÓ V.: Üzemeltetési Osztály, Budapest, V., Veres Pálné utca 24. sz. Telefon: 189—900, 160 mellék. Turista csoportoknak kívánságra nyomtatott étkeztetési tájékoztatót küld, telefonon felvilágosítást ad az UTASELLÁTÓ
