Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-05-02 / 9. szám
t mi 0RSM6 (NÉ SZÍNHÁZ "ÍTÓ TAQ Költői kép bukkan ki belőle. Hófúvásokról beszél. — Annyira szép és félelmes, mikor a hó egybemos, egybefú utat és mezőt, már nem látszik az út nyomvonala, csak a villanypóznák magasodnak, mint furcsa kísértetek, előttünk a hó finoman csipkézett függönye, hátunk mögött is tüllfüggöny, s ezen a hószőnyegen megy, mendegél a faluszínház autóbusza, az elcsigázott kis társulat, s egyszerre... huppl... az árokba csúszunk. — Ez hol történt például? — Nagyon régen, Zalából jöttünk, Hahóton játszottunk, a hévízi szállásunkra indultunk volna, de Zalaszentmihálynál árokba csúsztunk. Sztálinyec húzott ki onnan és vontatta be a buszt is, a társaságot is Hévízre. A kis távolságot öt óra alatt tettük meg. Kérek egy példát a szépségről is. Vajon mit tart szépnek a Jászai-díjas színművésznő, e huszadik századbeli vándorszínész, a régi Dérynék, Megyerik mai mása, aki világirodalmat zendít meg juhászok, kanászok előtt? AkiSardou-t játszik olyan göcseji falvak népe előtt, ahol én még néhány évvel ezelőtt találtam véneket, akik még Zalaegerszegen sem jártak volt életükben, falujuk határát soha nem hagyva el. Mit tart itt szépnek? Valamely sikert, talán egy jóízű disznótoros vacsorát, amellyel sgy-egy falu a vándorszínészeket vendégeli meg? Vagy másféle emléket őriz az elöhivatlan film? — Iskolateremben játszottunk. Már nem tudom megmondani, hol? Az első sorban, tehát az iskolai padban, parasztanya ült. Egy menyecske. S a csecsemője előtte, a kezét pihentette rajta, mint az iskolás az irkán, Moliére-t játszottuk. Az asszonyka szeme a szájakra tapadt. Az egyik pillanatban a csecsemő fölsírt, s az anya, anélkül, hogy szemét, tekintetét rólunk levette volna, mert nem akart a játéktól elszakadni, kigombolta blúzát, emlőjéhez emelte csecsemőjét és táplálni kezdte a moliére szavak susogása és dörgése és játéka közben. El is hallgatunk. Nem is kérdezek többet. — Tikkasztóan szép volt; fölemelő. Ruffy Péter JÓKAI — A SZÍNPADON A plakátok feltűnést keltettek Budapesten. „Jókai Mór: KÖNYVES KÁLMÁN — Történelmi dráma két részben, hat képben.” Még az irodalmi ínyencek is csodálkoztak. Hogyan ?... Hát Jókainak van eredeti drámája? Az Állami Déryné Színház budapesti, Kulich Gyula téri bemutatószínháza tehát megtelt a pesti irodalmi életből — s a fővárosi színházak zárt világából — érkezett közönséggel azon a néhány estén, amikor a falu színháza a fővárosnak is bemutatta legújabb előadását. (Az Állami Déryné Színház pesti színháza a hajdani Kálvária téren áll, valamikor Józsefvárosi Színház néven működött s Erdélyi Mihály kültelki színháztrösztjéhez tartozott. Ezt az ódon színházat alakították át meghitt hangulatú kis kamaraszínházzá, ahol a falujáró színészek minden előadásukat bemutatják a budapesti közönségnek. Ez a színház rendszeresen ismétlődő próbatétele, amelynek fokozódó sikeréről csak annyit, hogy a kis színháznak törzsközönsége és népes bérlőtábora van, a nézők Budáról és a Belvárosból is érkeznek, mert hiszen ez a színház mindig nyújt valami újat és merészet.) Jókai eredeti történelmi drámáján Lengyel Balázs végezte el az óhatatlanul szükséges irodalmi portalanítást. Mit mond a mai közönségnek ez a bátor vállalkozás? Elsősorban arról tesz vallomást, hogy Jókai csodálatos életművének ismerete nem teljes a kékszemű mesemondó színpadi alkotásai nélkül. Az Állami Déryné Színház már jóval korábban bemutatta Jókai legnagyobb regényeinek színpadi változatát. Az Aranyember, a Kőszívű ember fiai, a Szegény gazdagok négy-ötszáz A Victoria nagy siker volt: Hídvégi Lajos és Kamilly Judit előadást értek meg, és jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy a falu felfedezte Jókait, a falusi könyvtárak és olvasókörök polcain szamárfülesre olvasott Jókai-kötetek sorakoznak. Jókai jórészt alig ismert színpadi művei közül a színház a Könyves Kálmánt választotta. Miről szól ez a fojtott, sötét árnyalatú dráma? Könyves Kálmán életének és uralkodásának legnagyobb válságáról, ami végül is a testben korcs, szellemében felvilágosult, gyötrelmesen vívódó király életébe került. A színpadon egy nyomorék töpreng, púpos alakja mögött a középkori Magyarország sűrű homálya borong. Álmos, Ráma hercege összeesküvést sző a felvilágosult király ellen, híveit az elégedetlen főurak közül toborozza, de a konok ármány újra és újra lelepleződik. A király nagylelkűen megbocsát, udvarába hozatja Álmos fiát, a gyermek Béla herceget, de Álmos visszaoson az udvarba, és újra felszítja az ármányt. Álmost és fiát megvakítják a kor kegyetlen törvénye szerint, a király gyönge teste azonban összeroppan a lelkiismeretfurdalástól és meghal. Ennyi a dráma történeti magva. Petrik József,a rendező és Vujicsics Tihamér, a rangos zeneszerző ebből a színpadi nyersanyagból megrázóan modern színpadi mutatványt alkot. A játék néha néhány pillanatra állóképpé merevül s ezek az állóképek különös, néma narrátor-szövegként hatnak. A zene a kobzosok és citerások ősi dallamaival szövi át a játékot, Jelenet a Könyves Kálmánból: Kassai Ilona Kossuth-díjas, Beregi Péter, Kőszegi Gyula és Somody Kálmán a mű ezáltal a nehéz veretű musical-ekhez közelít. Kiderül ebből az előadásból az is, hogy Jókai nemcsak tündöklőén tiszta és koromfekete jellemeket ábrázol, hősei ingatagok és félelmetesek, esendően gyengék és elvetemülten gonoszak. A király alakja írói remekmű, bár kétségtelenül Shakespeare ihlette ilyen jellemrajzra a szelíd mesemondót. A színpadra állított Jókai erős és fontos láncszem a színház következetes népművelő munkájában. E sorok írója húsz éve ismeri a színház munkáját, számtalan előadását nézte végig az Isten háta mögött fekvő falvakban, ahol a felszabadulás előtt kócevők és olcsó szemfényvesztők sem fordultak meg. Látta néma döbbenetbe süppedni a tenyérnyi nézőteret a Rómeó és Júlia utolsó jelenete alatt, látta önfeledten kacagni a Windsori víg nők előadásán. Nicolai vígoperája egyebek között a színház legnagyobb teljesítményei közé tartozik. A pesti előadáson megjelentek a színház láthatatlan munkatársai, azok az emberek, akik a megyeszékhelyeken a színház előadásait szervezik, a társulatok menetrendjét elkészítik. Az előadás szüneteiben alkalom nyílott megkérdezni a megyei szervezőket, nagyobb művelődési házak igazgatóit, akiknek az legnagyobb gondjuk: legalább annyi előadást kapjanak, amennyit a közönség igényel, mert mindig több a néző, mint amennyi befér a nézőtérre. A Komárom megyei szervező mondotta: — Mi nem annyira falvakba, mint inkább bányavárosokba hívjuk a színházat. A bányászok egy része — s nem kis része — falvakból származik, már ott megismerték az akkori Faluszínház előadásait és ragaszkodnak hozzá. A bányász köztudomásúlag jól kereső, igényes ember, akinek egyre magasabb szellemi igényei is vannak. A színházi főidényben úgyszólván nap nem múlik el, hogy valamelyik nagy bányásztelepülésről külön autóbusz ne indulna a budapesti Operaházba, a Nemzeti Színház, a Vígszínház, vagy a Madách Színház előadásaira. De azok a bányászok, akik egyik héten világhírű vendégművészt hallgattak a pesti Opérában, ott ülnek bérelt helyükön, amikor a Déryné Színház játszik. A Vas megyei szervező: — A mi megyénk székhelyén, Szombathelyen még nincs állandó színház. Vasban találhatók az ország legzártabb emberi települései, nálunk tehát különösen nagyra értékelik a színházat. Érdekes módon minálunk a színház népszerűsége egyidős a televízió széleskörű elterjedésével. Nálunk azonban nincs vita afölött, hogy melyik erősebb vonzású, melyik ártalmas a másikra: a színház, vagy a televízió? Az évszázadokig elzárt falvak egyszerre akarnak értesülni a világ dolgairól, és gyönyörködni a művészet és az irodalom alkotásaiban. Hatalmas, mély áramlás megy most végbe a magyar falvakban s ezt az áramlást szerencsés kézzel irányítja az Állami Déryné Színház, amely tiszta derűt és tiszta örömet jelent. S ez a legtöbb, amit kaphatunk tőle. Baróti Géza Jelenet a Tótékból: Téren Gizella, Szalay Károly (a legjobb férfialakítás díját nyerte el) és Fáy Györgyi (Vámos László, Korniss Péter és az MTI íelv.)
