Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1970-05-02 / 9. szám

Indulásra készen

A HUSZADIK ESZTENDŐ KÜSZÖBÉN

Apró fehér majom kapaszkodott rémülten a hórihorgas ember vállába. A porban torz legényke hányta a cigánykereket. S mikor már a fél falu gyereke csodálta a produkciót, a hórihorgas kinyilatkoztatta: „Nagyérdemű közönség! Mindenkit szeretettel várunk világvárosi attrakciónkhoz, a cirkusz esti díszelőadására. Olcsó helyárak. A jegyek tojásért is megválthatók.” A „világvárosi” attrakciót — vagy tíz éves lehettem — ott, az alsóhartyányi cigánysor mellett, magam is végigizgultam. Az apró fehér majom egy póni hátán lovagolt, a torz legényke a trapézzal birkózott, a hórihorgas meg bohóckodott.

Ez volt minden. De azért nagyokat tapsoltunk, jókat nevettünk. S valahogy így volt ez minden faluban. De azért változás volt a cirkusz a szürke egyhangúságban, és ünnep, kultúra is.

Ez a réges-régi emlék jutott az eszembe, amikor az Állami Déryné Színház irodájában a falon levő térképet nézegettem. Fehér fonalak sűrűsödő erdeje futott a térképen az ország vagy háromszáz falujába. Ennyi helyen játszik a falu színházának öt társulata. Shakespeare-t és Moliére-t, Kálmán Imrét és Tamássy Zdenkót, Illyés Gyulát és Németh Lászlót. Autóbusszal utaznak, Thália modern „kordéin” Déryné kései utódai. Kultúrát visznek a falvakba, ahol valaha legfeljebb a cirkusz volt a vígasság teteje.

De ki emlékszik már erre? Hiszen a faluszínház is felnőtt korba lépett, maholnap húsz esztendős. „Arra az első előadásra úgy gondolok vissza, mintha tegnap lett volna — mondja Pados István, a színház egyik alapító tagja. — 1951. augusztus 20. volt, Dunapentelén, az óvárosi iskola udvarán játszottunk.” Óváros, Pentele, hol van már mindez? A pentelei fennsíkon Dunaújváros nagyüzeme dolgozik, az óváros, a régi falu is egybeolvadt az újjal, és a Déryné „alapítói” — a „tizennégyek" — legfeljebb ilyenkor, vallomások idején emlékeznek a réges-régi élményekre. Hiszen annyi új van, amely elhomályosítja a régmúltat.

1961: a nagy lépés esztendeje. A Déryné Színház, amely eladdig a könnyű bohózattól a Moliére vígjátékig, a krimitől a Don Carlosig a prózai színház majd minden műfajával megismertette közönségét, bemutatja a Denevért, egyszóval az első zenei klasszikust. Donizetti, Offenbach daljátékai, a Windsori víg nők, Nicolai színes, melodikus dallamvilágú darabja következik a sorban.

1969 május. A Zala megyei Csesztereg virágos díszt ölt. A kis falu utcáin emberfolyam árad, autóbuszok szállítják a szomszéd falvak népét, Tamási Áron művét köszönti Csesztereg. Itt mutatják be először az Énekes madarat. S az előadás csupa öröm. Nagy a siker. „Mesejáték az Énekes madár — írta róla ekkortájt Kolozsvári Grandpierre Emil —, tehát a valóság és csoda békésen összekeveredik benne, olyannyira, hogy a valóság is költészetté válik, s ami csoda esik, az mindmegannyi valóság. Ahány szó elhangzik a színpadon, annyi visszhang verődik a lélekben, annyi szín bűvöli a szemet, annyi íz bizsergeti a szájat.” Akik ott voltak ama májusi napon Cseszteregen, bizonyíthatják, pontosan így történt.

Közönség és kapcsolat? Nagy téma. „A mi előadásainkon a közönség egy-két méterre ül a színpadtól, és ez egyszerű és közvetlen játékmodort követel meg. A játéknak ez a stílusa szinte azonnal áthidalja a szakadékot, amely a nagy színházakban a színpad és a közönség között megvan” — vallják a Déryné művészei, és hozzáteszik: „Nálunk a színész különösen nem engedheti meg, hogy kilépjen a szerepéből, hogy ne hivatásszerűen játsszon, mint ahogy azt sem engedhetjük meg magunknak, hogy jelenetünk végeztével azonnal átöltözzünk és a .színészbejáróból távozva, hazamenjünk. Mert hát nincs is színészbejáró, és bizony az is ismeretlen, hogy a közönség a darab végeztével felugráljon a helyéről és a ruhatárba siessen. Ott marad, és türelmesen megvárja a színészt, hiszen látni akarja, találkozni, beszélni akar vele.”

Hogy mit változott a falu színháza és mit a közönsége, amióta Ilse Fogarasi, Fogarasi professzor felesége, egykor neves Brecht-színésznő, először felvillantotta a színházalapítás ötletét, arról sokat lehetne szólni. A „romantika” éveiről is, természetesen, a kezdet kezdetéről, amikor kimustrált Rábákon döcögtek téli fagyban, és fűtetlen szobákban öltöztek. De főleg a közönséggel való találkozás újra és újra megújuló élményeiről. Arról az estéről, amikor először játszottak olyan faluban, amely még sose látott színházat. Meg arról, amikor először találkoztak Jugoszlávia, Csehszlovákia, Burgenland magyarjaival. S hamis legendák pusztulásáról is, hogy a falu nem érti a klasszikusokat! Dehogy nem érti! S hogy a tévé elrabolja a közönséget. Az igényes színháztól bizony nem rabolja el. Legfeljebb — s ez vajon kinek árt? — a mércét emeli mind magasabbra.

Sokat mondanak, természetesen, a számok, a színház fejlett technikájának adatai is. 140 művész és 80 tagú technikai apparátus szolgálja a színház ügyét. Teherautók viszik előre — ó, aggregátorok és maximlámpák romantikus kora! — a fényszabályozó berendezést, a távirányítású reflektorokat, a díszleteket, „színházkész” helyszín várja a fűtött autóbusszal érkező művészeket. Szombathelyen és Baglyasalján egy-egy színészotthont is birtokol a színház. Több is elkelne, hiszen tíz-tizennégy napot töltenek egy-egy tájon. De hadd említsek még egy adatot, sokatmondó. A Déryné Színház előadásait több mint félmillió néző tekinti meg egy-egy szezonban. Több ez, mint a vidék kőszínházainak teljes vendégserege.

A számok valóban beszédes argumentumok. De ugyan ki a megmondhatója, hány falusi embert csábított olvasásra az, hogy a színpadon hallotta először Jókait? Eddig 14 Jókai művet vitt közönség elé a Déryné Színház, s volt olyan — a Kőszívű ember fiai és Az aranyember —, amelyet egy esztendő elteltével sem lehetett levenni a műsorról. S vajon ki .mérheti a hatást, amelyet Németh László drámái, Shakespeare, Balzac, Móricz vagy Mikszáth művei, az emberközelbe vitt művészet gyakorol majd húsz esztendeje a falu népére?

Nagy missziót tölt be a Déryné Színház, szép tettek fűződnek a nevéhez. De hát azt jelenti ez, hogy már a csúcsra értek? Sokkal igényesebbek, semhogy így gondolkodnának. S akik gondjukat viselik, ők se érezhetnek így. Űj művészi koncepciókat, nagy terveket melengetnek a színház művészei. Mert a Dérynében játszani rangot jelent. Az elnyert Kossuthdíj, Jászai Mari-díjak, az érdemes művész cím is jelzi ezt. S ami a „gondviselőket” illeti: rájuk is vár teendő. Igaz, elég komoly már a színészi gázsi, ellátás, napidíj illeti meg az országjáró művészeket. Mégis többet érdemelnének. A közeljövő reménysége, hogy így lesz. Mint ahogy a játék körülményei is javulóban, a színvonal érdekében. Színházi tájközpontok alakulnak, autóbusz szállítja majd oda a környék népét. Kevesebb lesz az előadás, de kidolgozottabb, nívósabb. Városi rangú. Mert a falu, ma már, nem adja alább.

Csatár Imre

%

á n

u

u

m

ÁLLAMI DÉRI

A hölgy, aki velem szemben ül, Czéh Gitta színművész, a faluszínház egyik alapító tagja, aki az indulás 1951 augusztusi dátumától, tehát már közel tizenkilenc éven át, egy színházban és... ezernyi faluban játszik.

Mikor egy nevet kértem, régit és alapítót a színház vezetőitől, valamennyien azt felelték:

— Czéh Gitta.

Czéh Gitta sötét hajú, kerek arcú, bal kezében az elmaradhatatlan cigaretta, szemében báj, s szelídség és mély zengésű hangjában valamely fanyar líra, amely éles is, meg gyengéd is tud lenni.

— Ezek háborús éveknek számítanak — jegyzi meg a tizenkilenc békeévről. •

— Magyarázza meg, hogy miért?

Szemöldöke kissé fölfut homloka felé:

— Ott kellett hagyni a vasfüggönyös színházat és fölcserélni művelődési házakkal, egyszerű iskolateremmel, s a színpadot messzi falvak iskoláinak összetolt dobogóival, mindennap más körülmények közt, más helyszínen játszani, mindig utazni, megérkezni, beöltözni, játszani, utazni, megérkezni, beöltözni, játszani — ezeket az éveket, akár a háborús esztendőket, kettővel kell beszorozni.

Jelképesen tehát harmincnyolc esztendő óta játssza Moliére-t, vagy Shaw-t, falusi tanítók, vénasszonyok, pásztorok, termelőszövetkezeti tagok, nyíri vagy göcseji falvak népe előtt? Valóban háborús éveknek tekinti a pillanatot, mikor egy rejtett falu öregembere Czéh Gitta hangján át találkozik — talán életében először — a kesernyés Shaw-val vagy az ördöngös Moliére-el?

— A mi munkánknak, hivatásunknak érdekessége, szépsége, furcsasága és nehézsége van.

Nézzünk szembe például a „furcsasággal”.

— Tizenkilenc év alatt tizenkilenc megyében játszani, s hogy mennyi falúban, azt nem is tudnám megmondani, mert nincs komputerem. Vé-AZ ALAP

Czéh Gitta

gigjátszottuk Magyarországot. Volt, ahol volt villany, s volt, ahol nem volt, s külön kellett az áramot fejleszteni. Tizenkilenc esztendő alatt vasfüggönyös városi színházban, nem is tudnám megmondani, hány szerepet játszottam volna. A faluszínháznál tizenkilenc esztendő alatt mindenesetre harmincnál kevesebbet. Moliére Tartuffe-jét például úgy három éven át, játszottam ugyan Elvirát is, Donnát azonban összesen ötszázszor.

— Tehát álmában is képes lenne elmondani Dorina szavait, vagy talán akár most, ha megkérném, ebben a pillanatban is? És természetesen súgó nélkül?

— Moliére már olyan bennem, mint az elő nem hívott film.

— Tehát az ismeretlen?

— Az ismerős! Csak át kell olvasni, bele kell pillantani, s akár a film az előhívásnál, láthatóvá válik, előjön.

Én a búvópatakra gondolok, amelyre több geológiai réteg terül. Mármint a többi szerep. E rétegeket egy láthatatlan kéz az emlékezet faláról lesepri, s a búvópatak — egy Moliére! — kibukkan az emlékezet sziklafalából és szövegáradással patakzani kezd.

Azt mondta, hogy ez a hivatás érdekes, szép, furcsa és nehéz. A furcsasággal már szembenéztünk. Vizsgáljuk meg, miért nehéz?

Derül ... és megrendül a közönség

r-i A'